Trianon után létrejött dacos magyar nacionalizmus

1920. június 4.-én igazságtalan döntés született. Akkor is ha kilépve a nacionalista sértettségből látjuk, hogy a korábbi magyar vezetés lehetett volna körültekintőbb, s volt része abban, hogy Trianonig fajuljanak a dolgok. De arra semmiféle mentsége sincs a nyugati hatalmaknak, hogy ilyen igazságtalanul, több millió magyarral együtt húzzák meg a határokat, s bár a nemzetállamok létrejöttére hivatkoztak, többnemzetiségű, magyar kisebbségekkel vegyített soviniszta torz-államokat kreáltak. Nincs mentség arra, hogy nagyobb mértékben vették el egy Osztrák-Magyar Monarchia egységeként, részben szuverén ország területét, mint a főbűnös hatalmakat. Nincs mentség arra sem, hogy az ugyanolyan bűnrészes Ausztria még kaphatott területet a velejéig meggyalázott Magyarországtól.

Nem csoda, hogy az 1920-as években konszenzus született a magyar társadalomban. Egy szomorú és beteg társadalmi konszenzus, de sajnos teljesen érthető. A sértett, elkeseredett, dacos magyar nacionalizmus. A magyar nacionalizmus addig Petőfi és Kossuth nyomdokain egy forradalmi, nemzeti-liberális, feudalizmus ellenes nacionalizmus volt. Másik részben ott voltak a jobboldalon a feudalizmus haszonlesői, az arisztokratikus konzervatívok, akiknek mélyen tisztelt királyát Petőfi versében fel akarta akasztani. Trianon után ez a kettő látszólag kibékíthetetlen tábor egyesült. A plebstől a dzsentriken át, a paraszti, népi nacionalizmuson keresztül az arisztokratikus, elitista konzervativizmusig mindenkin úrrá lett a sértett, elkeseredett, dacos nacionalizmus. Az új magyar nacionalizmus maga mögé utasított és idézőjelbe tett minden korábbi áramlatot és még a Horthy-rendszer szociáldemokratái, sőt kommunistái is beálltak mögé. A sértett düh, az elkeseredett mindenki ellenünk van érzése lett az új magyar nacionalizmus, az új társadalmi konszenzus.

Ezt próbálta írmagjával együtt eltörölni 1945 után a kommunizmus, s a Kádár-rendszer valóban jó munkát végzett ez ügyben. Míg a kommunista blokk többi országa valamiféle nemzeti-kommunista rendszereket épített, mint Románia vagy Csehszlovákia, vagy speciális nacionalizmust kreált, mint a történelem nélküli NDK, vagy a jugoszláv és a szovjet patriotizmusként definiált hazafiasság, addig Magyarország a teljes hazátlanság, identitásmegtagadás, öngyűlölet mocsarába zuhant. Nem csak a beteg Trianon utáni nacionalizmust semmisítette meg, de polgári-konzervatív létszemlélet csíráit is, s az egészséges hazaszeretet is majdnem sírba küldte. Ennek ellenére az 1990-es választáson a konzervatív MDF nyert, a KDNP-vel és a Kisgazdákkal kiegészülve. De a Kádár-rendszer identitásától megfosztott, csak a gyomrával gondolkodó ösztönlényi tömege, hamar lehúzta a közéletet a mocsárba. A Fidesz még a '90-es években próbálkozott a nyugati típusú, szalonképes jobbközép és nemzeti-liberális ideákkal, de csakhamar belátta, hogy a pálinkagőzös népi-konzervatív Kisgazda és MIÉP-es lelkülettel nem veheti fel a versenyt. Nem vehette fel, hisz ez a lelkület képviselte egyedül a sértett, dühös, dacos, traumatizált nacionalizmusunkat. Azt, amely traumát a '90-es évek igazságtalan politikai és gazdasági kizsákmányolása újból felszított, mint egy szunnyadó parazsat.

A 2000-es évek végére az akkori Jobbik és a radikalizálódó Fidesz által tört fel a mélyből az addig elnyomott, és kollektív tudattalanban szunnyadó keserű és bosszús, beteg nacionalizmusunk, ami Trianon után született. A NER megalkotta ismét ezt a társadalmi konszenzust, amelyben ez a nacionalizmus a magyarság alappillére. Azzal a különbséggel, hogy mára él velünk egy fél lakosságnyi tömeg, amely a Kádár-rendszer ideológiai szőnyegbombázása után, képtelen értelmezni ezt a konszenzust, de nem csak ezt, hanem mindent, ami szellemi és túlmutat a napi betevő materiális béklyóján. Az új politikai formációk legnagyobb reménye, hogy mindkét tábort végre sikerüljön megszólítani. De nincs annál szörnyűbb, mintha valaki dacos, traumatizált nacionalizmust akarja vegyíteni a teljes identitását vesztett kishitű materialistával. Ha a magyar társadalom jövője végleg ezen a két rétegen fog múlni, akkor az fájni fog. Jobban, mint Trianon.

Akinek nem fáj Trianon...

 Jó pár éve egy barátom azt mondotta, hogy ezt a társadalmat Trianon törte meg lelkileg. Mennyien bólogatnának erre a kijelentésre, de akkor is már úgy gondoltam, hogy nem igaz.

Nemzettudat szempontjából Trianon a határon kívül ragadt magyarokat még meg is erősítette identitásukban. Az idegen, ellenséges, magyargyűlölő új államokban a csakazértis dacával őrizték meg a magyarságtudatukat, és a mai napig jobban megmaradtak klasszikus magyar identitásukban, mint az anyaországiak. Egyébiránt őket sem törte meg lelkileg Trianon hiszen egy tettre kész revizionista lelkületben úszott az ország évtizedekig utána. Ha valamiben is depresszív hatása volt, az kizárólag a Horthy-rendszer mesterkélt búslakodós propagandájának az eredménye, a nemzetsirató nóták és gyászosabb hangszerelésű himnusz és társai képében.

Területi-gazdasági szempontból még pozitívumok is származtak infrastrukturálisan az igazságtalan eseményből. Alighanem kevésbé követelne mindent vissza a tarsolylemezes, Ossian pólós exrendvédelmisek szubkultúrája, ha jól megsarcolnák a lakosságot Kárpátalja vagy Erdély gazdaságilag gyászos állapotának felzárkóztatásáért. Épeszű embert amúgy sem érdekel mekkora az országa, vagy mossa e tenger a partját (amely tenger mellett akkor sem dekkolt több magyar, a saját nemességgel és magyar lakossággal minimálisan rendelkező Horvátország területén). Megkockáztatom nem sokan hőzöngenének ha egy Svájc méretű, tengertelen országban kéne élniük, de ugyanolyan társadalmi berendezkedéssel, morállal, gazdasággal és kultúrával is, mint Svájc.

Trianon egyetlen tragédiája valójában azok számára érezhető és átélhető, akik akkor és ott kint ragadtak, s a legmocskosabb soviniszta országok, nem kevésbé soviniszta hipnózisban élő lakosságának lettek kitéve. Ez pedig talán az utóbbi évekig nem is nagyon változott. De Trianon pontosan megmutatta azt is, hogy a nemzetállamosdi és a határok nem sokat érnek a valóságban. 100 évnyi idegen országban való két mely szisztematikusan törekedett az asszimilációjukra, néha fizikai kiirtásukra, sem volt elég ahhoz, hogy az identitás, a közösség kihaljon. Az államhatalmon semmi nem múlik, maximum nehezít. Minden fejben és lélekben dől el.

Nehéz a magyarság helyzete. Konkrét etnikummal nem büszkélkedhetünk. Pusztai népek, szlávok, germánok különböző arányú mixe az ország. Kulturális alapokban nem különbözünk a többi katolikus dominanciájú közép-európai országoktól. Ezért próbálunk történelmi eseményekből identitást faragni. Ezért születnek olyan szállómondatok, mint " Az a magyar, akinek fáj Trianon". Kitagadva ezzel min. az anyaországi lakosság felét is a nemzetfogalomból. Az egyetlen, ami mélységesen sajátossá tesz minket és kiemel a környező tömegből: a magyar nyelv. Az egyik legösszetettebb, legkifejezőbb, egyedi csengésű nyelv, mely nem hasonlít nagyon másra. Ez az mely összeköt minket fiktív államhatárokon innen és túl és tart meg közösségeket bárhol legyenek is. Amíg magyar szó hallatszik bármerre is, addig a magyarság esszenciájának értékes része megmarad. Ha tetszik, ha nem, a magyar nyelv a magyarság csúcsterméke és egyetlen valódi összekötője. Így még inkább ne használjuk a fentebb említett Trianonnal kapcsolatos hazug identitást faragó blődségek megfogalmazására.

Trianon, nemzeti radikalizmus 12. adás

Horváth Martin- Trianon traumások és holokauszt hívek

Nem, nem soha! Azt hittem soha nem fogok írni kifejezetten Trianonról. Annyian és annyiszor foglalkoztak vele körülöttem, hogy szinte sablonosnak éreztem magam, ha erre gondoltam. Ugye tudjuk, hogy minden valamire való nemzeti rock együttesnek annak idején kellett egy Vesszen Trianon! dal. És az nem is ért semmit akinek egy 1920-as állapotú Nagy-Magyarország nem volt  a pólóján vagy zászlón. Mikor pedig belegondoltam ebbe az egészbe, ami körül lengi Trianon témáját, rájöttem, erről kell írnom.

Kettő történelmi tragédia van a magyar társadalomban, melyet két ellentétes ideológiai közeg a végletekig hangsúlyoz. Trianon és a holokauszt. Trianon a nemzeti, jobboldali bázis szinte mindennapos témája, melyet szubkulturális ikonná züllesztettek, annak a történelmi eseménynek tényleges megértése nélkül.  A balliberális körök pedig a holokausztból kovácsoltak politikai tőkét melyet aduászként húzhatnak elő bármilyen vitában. Két tábor, két bálvány. És mind két tábor gyűlöli a másik bálványát. Sértve érzik magukat és a saját bálványukat, hogy ha más előtt hajbókolnak akkora tisztelettel, mint ők a saját bálványuk előtt. Az egész két szánható őrült bagázs képét mutatná, ha nem két ténylegesen súlyos, sokak életét érintő, szívszorító tragédiáról lenne szó.

Kép forrása: nyomaban.blog.hu

Trianon kérdésében azt hiszem azt nem kell vitatni, hogy egy hatalmas, igazságtalan és ember életek millióit porig romboló történelmi esemény. Szétszakított családok, emberek milliói, akik olyan soviniszta vezetésű és közhangulatú államok elnyomásába kerültek melyek irracionálisan gyűlölik őket. És mindent megtettek és tesznek gyakran ma is, hogy eltüntessék a magyarságot a területükről. Nem is sorolnám fel a kezdeti román atrocitásoktól a falu rombolásokig, a délvidéki mészárláson át a legújabb kori szlovák nyelvtörvényig a történelmi példákat erre. És nem, nem igaz az a közkedvelt kádárizmusban fogant, majd a korcsliberális többségi társadalom által mai napig hangoztatott baromságok sora, mellyel a Trianont emlegetőket vádolják. Hallottam én már mindent ilyen téren, kezdve attól a primitív felfogástól, hogy „ jó lenne ha lenne tengerünk”. Igen, a többségi társadalomnak ennyi maradt meg és ennyi veszteséget érez az egésszel kapcsolatban. Milyen kár, hogy egy személyi felmutatással többe kerül lejutni az Adriára. Nyilván nem értik, hogy miért ér ennyit egy nyomorult tengerpart, hogy ennyit emlegessék Trianont. Vannak aztán az okoskodók. „ Habsburg elnyomást akarsz újra?”. Képes volt elhelyezni a történelmi idővonalon, hogy a Nagy-Magyarország állapota az bizony az Osztrák-Magyar monarchia ideje alatti állapotokat tükrözi mikor Habsburgok voltak. Valami ellentmondást igyekezett találni és hát ennyire futotta. Nacionalista vagy és Habsburgokat akarsz? Ejj ejj. Nyilván a lengyelek, akik pedig a keletre lévő egykori területeiken élő nemzettársaikkal éreznek azonosságot, egy az egyben szeretnének visszamenni jobbágynak a középkorba, mert akkor volt utoljára az a terület az övék.

Megértem tehát azokat, akik ezt a történelmi sérelmet elhanyagoltnak érzik, és szeretnék ha nem ilyen undorító lekezelő módon állnának hozzá a társadalomban, mint az elmúlt 40-50 évben. De ennek ellenére nem tudok azonosulni a Nagy-Magyarországot a bőrdzsekije hátulján viselő Gój motorossal, meg az identitás zavaros kamasszal akinek a Nagy-Magyarország tetkója mellé jutott még egy vaskereszt is. Sem a Kárpátia koncerten részegen Vesszen, Vesszen Trianon-t ordibáló tömeggel. Nem megy, ez a kínai pólókra nyomtatott térképes, angyalos címeres szubkultúra. Nagy- Magyarország ikon lett. Ikon, mint Che Guevara. Nem kell tudnod ki ő, mit gondolt, átérezned az elveit és a tetteit. Ha balos, antikapitalista fiatal vagy akkor kell olyan póló és kész. Közösséghez tartozás szimbóluma. És ennyi, semmi több. Nem jelent mást már. Pont ennyit jelent a jobboldalon a Nagy-Magyarország. Kiüresedett szimbólum, mely jelzi, hogy „én kikkel vagyok”. Bocsánat, nem is. Inkább azt jelenti „ kikkel nem vagyok”. Ez így pontosabb. Meg szomorúbb is. És akkor vegyük is a balliberális mantrák után, hogy milyen idegesítő mantra van a Trianon bálványozók oldalán.

„Magyar az, akinek fáj Trianon”. Rengetegszer hallottam és mindig is idegesített, de nehezen tudtam megfogalmazni miért. Aztán rájöttem, hogy elsősorban azért mert azok akik ezt mondják láthatóan rohadtul nem fáj nekik Trianon. Nem éreznek a súlyából valójában semmit. Frusztrált, feldolgozatlan személyes traumákat másokra kivetítő, önmagukat szedett-vedett politikai szektákban megtaláló fura arcoktól már halottam egy párszor ezt. De valahogy normális határon túli magyartól még nem, sem  mondjuk az Ismerős Arcok együttes énekesétől (bocsánat ha műveletlen vagyok és mondott ilyet), de valami szedett-vedett szkinhed garázsbandáktól már tuti párszor hallottam. Lehet, hogy talán azért mert kicsit értelmesebb ember, nem akarja megszabni egy történelmi eseményhez társított érzelmem alapján, hogy az adott nemzet tagja vagyok e vagy sem. Mert egy értelmesebb ember tudja, hogy a magyarság nem egy olyan faék egyszerűségű létező a világban, hogy egy darab történelmi esemény körül forogjon az öndefiniálása és az identitása. Ha magyar az akinek fáj Trianon, kik voltak azok, akik 1920 előtt éltek és elvileg magyarok voltak? Árpád vezér vajon mi alapján volt magyar akkor? Lehetséges mégis, hogy a magyar identitást kicsit összetettebb létezőként definiáljuk, ne pedig egy történelmi aktus legyen az alfája és az ómegája annak, hogy én ki vagyok? Mert ha az a magyar akinek fáj Trianon, akkor magyar vagyok. De fáj a holokauszt is, szóval zsidó is vagyok? Mert hát akkor az lehet a zsidó e logika mentén akinek az fáj nem de? Ha történelmi eseményekhez társított érzelemvilág alapján definiáljuk az identitásunk akkor ennek így kell működni. De akkor én zsidó és magyar is vagyok. Hát ez pedig egyesek szerint a Trianon-bálványozók oldalán nem lehetséges.

A probléma a bálványimádással, hogy egy olyan dolgot tesz meg középpontnak, ami körül mindennek forogni kell az életében, ami nyilvánvalóan nem való középpontnak. Nem érezhetek hasonlóan a holokauszttal kapcsolatban, mint Trianonnal kapcsolatban. Mert Trianon a középpont és istenkáromlást követek el, ha mást is azonos szintre emelek. Ez pedig oda vissza igaz. A holokauszt bálványozók számára nem lehetséges sem Trianon, vagy akár az örmény népirtás, vagy a gulágokon halt áldozatok tragédiája, hogy azonos súlycsoportba legyen a holokauszttal. Annál szörnyűbb és annál rettenetesebb még soha nem volt a történelemben, szól az ő véleményük. Nyilván ez a hozzáállás roppant sértő tud lenni másoknak, akiknek megvan a maguk központi tragédiája. És mikor két bálványimádó találkozik, akik ellentétes bálványokat imádnak, na abból lesz az, ami a magyar társadalom két élesen feszült szektás ellentétét jelenti. A balliberálisok vagy hallgatnak Trianonról, de leginkább ócsárolják azokat, akik még nem tudták túl tenni magukat ezen a dolgon és még mindig ezzel kell sajnos foglalkozni, pedig hát haladjunk már, elmúlt, rég volt, van fontosabb. Persze a holokauszt is rég volt és ha valamin, sajnos azon már biztos nem változtatunk, de arra valahogy nem áll a logika, hogy tegyük már túl rajta magunkat és haladjunk. Nyilván ez kiváltja, hogy a Trianon bálványozó tábor megutálja a holokausztot. Értjük, nem a holokauszt bálványozókat, hanem magát a bálványt, a holokausztot. Aminek a vége a zsidózás, meg a holokauszttagadás. És a két szélsőség tökéletesen erősítgeti egymást addig, amíg egy újabb történelmi tragédiát nem sütnek ki ebből. Ami persze, valakinek egyszer majd a bálványa lehet a jövőben.

Az emberek többsége pedig akármennyire is szeretjük lenézni őket, nem ilyen elvakult szektás, hogy mindenféle bálványt a nyakába vegyen. Amikor pedig egy bálványimádó szekta egyre nagyobb befolyásra tesz szert, az emberek többsége azt a bálványt egyre jobban utálja meg, vagy veszi kevésbé komolyan. Sajnálatos, ha ez olyas valamivel történik, ami valóban egy súlyos történelmi tragédia napjainkra is érvényes tanulságokkal. Mint a holokauszt. Esetében már érezni, hogy sokak számára „elcsépelt”, „lejáratott” a téma. A holokauszt bálványozók sokáig voltak befolyásos pozícióban így elérték ezt a kontra-produktív hatást. De kétségünk ne legyen afelől, hogy ha egyszer a Trianon bálványozó szekta kerülne ekkora befolyás közelébe, még nagyobb kárt tudna tenni az általa felhasznált történelmi tragédia közfelfogásában. Mivel pedig, hogy kamukeresztény, kamunemzeti pogány erkölcsű etatisták igencsak hatalmon vannak manapság, időben észre kell vennünk, hogy miképpen inflálhatnak el egy olyan tragédiát, mint Trianon. S ez a fontos történelmi esemény, mely több valós figyelmet érdemelne, és eddig csak frusztrált szubkultúrából ismerhettük, most a hatalomnak szavazatokon és demográfiai utánpótláson kívül, semmit sem jelent. 

Horváth Martin