Szabó Kornél- Önsorsrontó kompenzálások

Buli vaan!! - kiáltotta Józsi, majd izomból összehányta magát.

Ha nem is pont ezt, de hasonlót már láttunk/hallottunk, főképp a fiatal generációktól, de az elődök se maradnak el ettől. Disznóvágás vagy születésnap, keresztelő vagy esküvő, hivatalos alkalom vagy mondva csinált, az mindegy. 

Nem annyira egyértelműen ragadható meg az a csoport vagy társadalmi közösség, amelyiknek sajátja ez. - Zabálj, igyál, hányjál, szenvedj, röhögj, szenvedj!
Sokkal inkább valami osztályfüggetlen, komolyan elharapódzott szellemi, és kulturálisan megfigyelhető népbetegségről van szó.
Aligha mondhatjuk, hogy ez bizonyos fokig normális, vagy adott életkorban, élethelyzetben ”rendben van”. Egyszerűen arról van szó, hogy ez beivódott az ünneplési szokásokba, mint fent említett József pólójába a kiválasztott gyomortartalom.

A zabálás, az ivászat, a szexualitás és egyáltalán bármilyen testi élvezet mértéktelen hajszolása
Mert miről szól az egyszerű fizikai szükségletek ”túltöltése”? Nem arról, hogy egyszerűen csak jólesik és ezért megtesszük, hanem hiánytüneteket nyomunk el félmegoldásokkal. Trógerül bánunk magunkkal. Olyanok vagyunk mint a kőműves, aki látta, hogy betonozatlanul hagyott egy részt az alapban és azt földdel tölti be. Csak akkor lehet stabil lelki világunk, ha az alapok erősek és csak akkor tudunk felfelé jutni, ha nem esik szét alattunk az épület. Egyszerű dolgok, mégis a mindennapok homálya elködösíti és szívesebben menekülünk, mint nézünk szembe velük.
Igen, ha undorítóan telezabálom magam, nem csak egy nap, hanem általában, akkor szükségem van valójában valamire, amit elérhetetlennek tartok. Ha földig iszom magam, vagy bedrogozok, akkor szabadságra van szükségem a saját gondolataimtól. Ha pedig minden nap mással rezeg a bokor, akkor a szeretet megélésével és a bizalommal van komoly problémám.

tendenciává vált, és lassan nem csak alkalomszerűen történik, hanem a hétköznapok megszokott elemévé válik. Mintha már nem azért történne meg ezen szükségletek kielégítése, hogy az élet további részeit elérhessük, hanem, hogy ezek legyenek az élet maga.

De ha ezeket megéljük, akkor olyanok vagyunk, mint a tróger kőműves, aki teleföldeli a betonalapot. Én igazán nem akarnék tróger lenni. Ha nincsen betonom akkor keresek/kérek/veszek, és azzal töltöm meg a hiányzó területet. Egészen addig amíg nincsen megfelelő anyagom, nem töltöm meg mással, mert csak rosszabb lesz. Ha beföldelem, akkor valamikor ki kell szednem és az nem könnyű munka. Őrizzük meg tisztán az alapjainkat és olyan töltést adjunk neki ami egynemű vele. Egységes, szilárd épületben van biztonság. A kulcsa a türelem, kitartás, józan belátás és a segítségkérés, ha nem megy.

Komoly küzdelemben élünk nap, mint nap.
Már fent vagyunk, mielőtt felkel a Nap és még fent vagyunk miután rég lement. A nyüzsgő, emberektől hemzsegő és ez által inger gazdag környezet számtalan forrást nemhogy kínál, hanem beleerőszakol az arcunkba. A társadalom nagyobb része izolálódik azokra:
- akik élvezik ezt, mert alapvetően olyan a személyiségük, hogy alacsony stressz szinten élnek, ezért rengeteg behatást igényelnek és bírnak el;
- és azokra, akik ezt nem bírják, mert természetből adódóan magas stressz szinten működnek, ezért kevés behatást igényelnek és bírnak el.
A lényeg, hogy ez az introvertált-extrovertált téma nem véletlenül került elő nem is olyan régen. Ma már sokan be tudják sorolni magukat, ami jó is lehetne, de jelenleg tovább erősíti a széthúzást és nem pont megértésre sarkall. Az individualista beállítódás részben okolható ezért. A mai ideálember kezdi érezni az önismeret fontosságát, de rosszul csinálja.
A személyiségünk különböző területekre bontható, ezeknek része az a terület is, amelyet mások jól látnak, mi viszont többnyire nem. Nagyrészt apró viselkedési mozaikok, melyek egyenként is számíthatnak, de együtt képesek kiadni a személyiségképünk egy teljes oldalát.
Tehát az önismeret gyakorlásának egyik el nem hanyagolható része ezen a vak területen való terjeszkedés. Logikus, hogy ezt magunktól nagyon kevéssé vagyunk képesek látni. Ezért is fontos, hogy meghallgassuk mások véleményét magunkról, akármilyen is az.

Lássuk a liberalizmus, amiben élünk, egyik jellemzőjét:

Liberalizmus klasszikusan: a legfontosabb az individualizmus, az egyén autonómiájának, méltóságának külső befolyástól való szabadságának követelése.

Ezzel nem lenne baj, ha nem lenne félreértve. A szabadság itt nem csípőből tagadást jelent, hanem érett megfontolást. Természetesen van jogunk arra, hogy egy teljesen ismeretlen dolgot annak legalább felszínes ismerete nélkül, vagy mások tanácsát figyelembe nem véve gondolkodás nélkül elutasítsunk. Természetesen jogunk van hibázni, amíg azzal nem ártunk se másnak, se magunknak.
Ha nem tudjuk, hogy a jó, az jó nekünk és a rossz, az rossz nekünk, akkor mégis miről ítélkezünk, és mi az ítélet a tudatlanságban?
A lelki egyszerűség arra vonatkozik, hogy tudjuk, mire mondjunk igent és mire nemet.
Mert van elég ismeretünk ahhoz, hogy eldöntsük, ha nem barmok módjára járunk a világban.

Nem lehet persze komolyan okolni a tudatlanul bólogató embereket a bólogatásért, mert egyáltalán nem volt felkészülve arra a társadalom, amit magára vállalt a liberalizmus ideájával. A különféle eszmék, ideológiák elsősorban mindig a hatalom eszközei, olyan hatalommal rendelkező emberek tetszését kiváltó játék, amit nem játékra találtak ki. Az emberi lét, a társadalom jobbításának céljáért hozzák létre őket. Mégis ahogy más új dolgokkal is megtörténik, ezeket is előbb használják ki, mint fel.
Ezen kívül felülről lefelé érvényesülnek. A művelt, nagy vagyonú, hatalommal rendelkező ember felfedezi, hogy ez milyen jó, és elkezd tenni azért, hogy megvalósuljon. Ami történt azt Ferge Zsuzsa ragadja meg jól egyetlen mondatban:

Ferge Zsuzsa: A rendszerváltás megítélése

 „A gazdag társadalmak individualista, posztmodern ideológiája rázuhant egy lassan modernizálódó, többségében szegény társadalomra.”

Magyarország le van maradva a társadalmi, gazdasági és politikai fejlődését tekintve azoktól akikhez felzárkózni kíván, és ez a távolság időben azt okozza, hogy nem tudunk beállni a jelenlétünkkel az aktuális eszmék mellé.
Ezen kívül, a liberalizmus önellentmondását még a le nem maradott országok sem kezelik jól egyenlőre. Az individuum, az egyén/egyéniség alapvető ellentmondásba keveredik az individualizmus eszméjével. Az egyén nem válhat autonómmá, nem őrizheti méltóságát befolyástól szabadon. Abszurd és logikátlan. Az egyéniség a született és kapott/szerzett hatások mentén kialakuló személyiségmintázat. Ha megőrzi magát az ember a hatásoktól, legalábbis ezt hazudja magának, akkor mi marad? Hogyan nő fel egy gyermek, ha már gyerekkorában azt kapja, hogy ne másoktól függjön legalább egy része az önértékelésének?
Egy tekintélyes darabot magunkról csak azért tudunk, mert mások visszajeleznek, arról, hogy hogyan is viselkedünk.

A mondat így helyes:
Liberalizmus szerintem: a legfontosabb az individualizmus, az egyén autonómiájának, méltóságának külső befolyásssal való szabadságának megélése.

Lefordítva, a szabad akarat megvilágosodása. Egyrészt, hogy egyáltalán van szabad akarat, másrészt, hogy ez az akarat beépítő és nem kizáró.
Érdekes, hogy az akaratunk alapján hozunk döntéseket, ítéletet a fennálló helyzetekkel kapcsolatban, de már a legelső döntés is valamilyen ismeret alapján történik. Az első típusú cselekvés még ösztönös, tehát nem akaratlagos, hanem kódolt késztetés. Amikor felüvölt a gyermek. Aztán rájön, hogyha ezt teszi, valaki foglalkozik vele (jó esetben). Ezt jóként könyveli el. Az első külső befolyás ami érte őt, az jó. Vajon egy csecsemő szabadon mérlegeli, hogy jó-e vagy rossz neki? Nem. Nem is beszélhetünk még igazi, ítélni képes személyiségről itt, bár éles szemű anyukák bizonyára másképp vélekednek. Viszont a kapott válasz, a törődés jó, és ezt ösztönösen kívánni fogja a továbbiakban. Ami lassan akarattá válik. És ez az akarat lesz az alapja az elkövetkező döntéseinek és ítéleteinknek.
A szabad döntés képessége valahol az öntudatra ébredés környékén alakul ki, nagyjából ott ahonnan már összefüggő, hosszabb emlékeink vannak.

Itt térek vissza a helyes önmegtartóztatáshoz, mivel az öntudatra ébredéstől beszélhetünk bármiféle felelősségről. Ettől az első típusú ébredéstől fogva már összehasonlító elemzést végzünk a korábbi tetteink és az előttünk álló között. Nem mintha eddig ezt nem tettünk volna, de innentől már tudatosan végezzük, rálátunk magára a folyamatra is. Képesek vagyunk tanult módszereket önállóan alkalmazni, sőt, (relatív) újakat kitalálni.
Ezt az első típusú ébredést mindenki átéli, még akár bizonyos állatok is. Ami ezt a követi az a (meglepetés!) második típusú ébredés, amit az előre kódolt akarattól való független döntések jeleznek. Az, hogy miért dönt másképp az egyén mint akarja, változó saját vagy külső érdekek függvénye. Befolyásolhatja empátia, félelem, düh, tehetetlenség, stb.. Ide sorolható az ösztönök leküzdése is, a befolyásuktól mentesség.

Ez az érdekes a - zabáljigyálhányjál - jelenség kapcsán is, hiszen könnyen látható, ez az ébredés álmosodik el, amikor belefutunk a hiányok rossz pótlásába. Az akarat azonnali kielégítést követel, ami nem teljesíthető és ennek képtelen ellentmondani a látszólag tehetetlen emberünk, ezzel még több munkát okozva magának. Mondhatjuk úgy, hogy a földdel feltöltött alapot folyamatosan kimossa az eső. Amit fontos és lényeges látni, hogy a képességünk nem veszik el arra nézve, hogy szabadon döntsünk, csak a vágyak elemi ereje erősebb, mint a tudat korlátozó képessége. Főleg ha az adott szükséglet túlzott kielégítése szokássá válik.
Hogy miért engedi bele magát az ember, ebbe a kiszolgáltatott helyzetbe, ahol a felnőtt szokásösztönök uralják, az a könnyűségében keresendő és a személyiség teherbírásában.
Meg kell jegyeznem mielőtt továbbmegyek, hogy az emberek általánosságban nem egyenlőek. Bizonyos szempontok szerint lehetséges, de a teljes egyenlőség igazából nem is naivitás, hanem abszurditás. Nem tiszteletről, értékről, vagy felelősségről beszélek, hanem arról, hogy mindenki ugyanolyannak érezze magát, mint mindenki más. Vannak egyenlő jogok és kötelességek, de mindenben egyenlő emberek nincsenek. A valamiben való egyenlőség sosem az önszabályozó folyamatok terméke, hanem a kölcsönös megegyezésé. Ezért aztán különféle képességek birtokában másra és másra vagyunk alkalmasak és alkalmatlanok, eltűrők, élvezők, és feladók.
Az ember azért csúszik bele a szabad akarat feladásába, mert az általános társadalmi segítségnyújtás kevés és beteg, az egyének személyisége pedig torz és hiányos. Az önképünk az ingerek fajtaszegénysége miatt beszűkült, és képtelen bizonyos helyzetek életszerű kezelésére. Ezért nem lehet hibáztatni ebben az esetben a hibázókat. Amiért nem verjük el a gyereket, mert nem tudott valamit, amiről még nem hallott.
Szenvedés származik a társadalmi hierarchia hiányából is. Ez ugyan egy illúzió, hiszen mindig is szétvált a társadalom valamilyen elvek alapján, de a néppel közölt kép, jelenleg az egyenlőség képe.
Szükség van hivatalos alá-fölé rendeltségi viszonyokra legalább szerep szinten, de minderre nyitottan, azzal a lehetőséggel, hogy alkalmasság szerint az emberek képesek legyenek státuszt váltani, mobilizálódni.

A lényegi mondanivaló tehát az önmegtartóztatás kapcsán, hogy a lehető leggyorsabban kell abbahagyni a mértéktelenséget, mert csak megnehezítjük azt a munkát, amit előbb-utóbb el kell kezdenünk. Ha nem megy, akkor nem feladni kell és nem is megerőszakolnunk magunkat, hanem megmutatni másoknak, akik megjárták ezt az utat, vagy jelenleg is járják, hogy segítséget kapjunk és adhassunk. A segítségkérés nem szégyen. Tekinthető úgy, hogy az mások belénk fektetett tőkéje, amit később mi is visszaforgatunk a másoknak adott segítségbe. Egyfajta társadalmi szociális tőkeáramlás, amely az emberek belefektetett munkája révén kamatozik. Ezek a kamatok jelzik az adott társadalom fejlődését, és ezek teszik lehetővé azokat az ugrásokat, amik két rendszer közötti távolságot ívelnek át.

Persze a leguniverzálisabb/sokoldalúbb megoldás az, ha az egyén egyszerűen megtér. Nincs szükség óvatoskodó körülírásokra onnantól, hanem igazi párbeszédet nyit Isten és ember, ember és ember között. Amint Istent akarod megérteni, megkapod a válaszokat saját magadat és a kapcsolataidat érintően is. Ez épp azért lehetséges, mert nem az emberi kapcsolatokra támaszkodsz onnantól, hanem egy szilárd, nem ingadozó kapcsolatra. Isten-ember viszonylat keletkezik, amelynek fejlődése során szerzel ismereteket egyéb dolgokról, és nem az egyéb dolgok megismerése során szerzel tapasztalatot a végső célról. Nyitott kapukat mutat az embernek/a kereső léleknek az élet rejtelmeihez. És bár nem ad rögtön választ, hiszen az nem elégít ki senkit- a képességgel felruház arra, hogy meg tudd találni a téged igazán érdeklő, igaz válaszokat.

Szabó Kornél

Sárkány Zsombor- Canadian Job

„CETA” egy betűszó, mely nem takar mást; mint az Európai Unió és Kanada között köttetendő szabad-kereskedelmi megállapodást. Az egyezmény nem csak a termékek vámmentes áramlását tenné lehetővé, hanem a vállalati tőke szabad mozgását is biztosítaná. Megalkotói tehát, egy az Atlanti-óceánt átívelő egységesített gazdasági tömböt szeretnének látni. Mi sem illeszkedik jobban a globalizáció és a gazdasági növekedés által meghatározott koordináta rendszerbe?

A probléma az egyezménnyel azonban számos:

Az első és inkább elvi probléma az elképzeléssel a globalizáció és a központosítás mértékének növelése. A 21. század felmerülő, környezeti és társadalmi problémái már önmagukban is bebizonyítják, hogy a nagy, központosított ellátórendszerek egyre inkább működésképtelenek. Ezek a perifériákon szegénységet s kiszolgáltatottságot okoznak, míg a centrumokban pazarlást, valamint a környezetet is nem kis mértékben terhelik. A szállítmányozási párhuzamokra épülő kölcsönös kizsákmányolás és a hatalmas bürokratikus gépezetek mögött elbújó nagyvállalatok szabad rablása a jellemzői e rendszernek.

De nem csupán két piac egybenyitásáról van szó! A közös gazdaság közös szabályozási szabályozásokat kíván meg. A gyakorlat ilyenkor az, hogy mind két fél szabályozásait a legalacsonyabb közös mértékre szállítják le. Ha például egy technológia kibocsájtási határértéke Európában szigorúbb, mint Kanadában, akkor a megá

llapodást követően a megengedőbb szabályozáshoz kell tartania magát a feleknek, így minden esetben lazulnak a feltételek, a vállalatok szabad mozgása érdekében. Az európai vívmányok számára katasztrófát jelentene, ha eddig elért eredményeinket a környezetvédelem, fogyasztóvédelem, és a munkavállalói jogok területén veszni hagynánk egy üzlet kedvéért.

Az úgynevezett „harmonizáció”-ból származó  legégetőbb visszalépést a GMO-mentesség megszűnése jelentené Európa szerte. USA szerte számos cégnek van kanadai leányvállalata, amik az Államok bioiparának új köntösbe bújtatott termékeivel fogják elárasztani Európát. A GMO veszélyeiről egy külön cikket lehetne írni, de a közgondolkodás -szerencsére- egyre inkább kezdi belátni, hogy az ellentmondásos technológiát jobb nem alkalmazni.

Nemzetállamaink még csak meg se védhetnék magukat a számukra nem tetsző tételektől, legyen az termék, technológia, vagy bármilyen más eljárás. Hiszen az államok magánbíróságokon perelhetővé válnának a vállalatok által. Ha egy vállalat tehát -akár kanadai akár európai- úgy látja, hogy egy intézkedés a profitszerzése tehát a gazdasági növekedés útjában van, perelhet! Az erre szolgáló fórum az ISDS vagyis a befektetési bíróság. Ez nem jelentene mást, hogy a „harmonizáció után se lehetne restaurálni vívmányainkat, nagyvállalatokkal való pereskedés nélkül. Így a gazdasági élet szereplői tényleges befolyást nyernének mindkét fél felett.

De akiket hidegen hagy a demokrácia súlyos megsértése, vagy a környezetvédelem eredményeinek módszeres letiprása, azok se mehetnek el a tény mellet mi szerint a CETA egy rossz üzlet. A Donald Trump megválasztásával végleg sírba szállt TTIP (USA-EU vámmentes övezet) lényegében hasonló koncepciója mögötti érdekcsoportok ugyanis nem nyugszanak. A kanadai gazdaság a már említett leánycégeken és általában a felvett alapanyagokon keresztül ezer szállal kötődik az Államok gazdaságához, lényegében másodhegedűs. Aki kanadai termékeket és tőkét enged be az az USA termékeit és tőkéjét engedi be csak a juharleveles zászlóval letakarva. Ez pedig európai oldalon -különösen hazánkban- főleg a mezőgazdaságot és az arra épülő kisvállalkozásokat fogja sújtani.

Összességében: A CETA kizárólag a nagyvállalatok érdekeit szolgálja, ellene megy a demokrácia szellemének és a környezet védelmét és a valódi fenntarthatóságért folyó munkát egy évtizedekkel ezelőtti szintre rugdalja vissza, az előnytelen versenyhelyzetekről nem is beszélve. Szerencsére még nincs késő tiltakozni, Európa és Kanada szerte gyűlnek az aláírások a tervezet ellen, tüntetésektől hangosak a nyugati nagyvárosok. Természetesen a bürokrácia, mint ahogy semmit ezt se könnyíti meg az átlagember számára. A több száz oldalas veretes szakmai nyelvezettel megfogalmazott papírsaláták sokszor nem is elérhetőek, és messze még a végleges verzió. A közös cselekvésnek tehát most jött el az ideje! 

Sárkány Zsombor

Horváth Martin- Krisztust gyalázó Jézuska

A karácsony előtti készülődési őrület közben szinte mindig akad egy-két cikk, vagy beszélgetés ennek káros mivoltáról és a karácsony eredeti jelentésének háttérbe szorulásáról. Már nem is figyelünk azokra az intő szavakra, amik a vásárlási lázzal szemben a szeretet ünnepének fontosságát, a hagyományos családi légkörű karácsony megélését szorgalmazzák. Talán nem is feltétlen baj. Mert azt hiszem, részben az is ostobaság.

Volt már szó a blogon arról, hogy attól, hogy valami hagyományos és régi, tradicionális szokás még nem feltétlen jó( bővebben itt). Talán nem is létezik még egy olyan ünnepkör, amire annyi negatív hagyomány rakódhatott rá, mint a karácsonyra. Kezdjük azzal, hogy a legtöbb ember bár ünnepli, fogalma sincs róla, hogy mégis mit ünnepel. Az átlagember körében elterjedt, hogy a szeretet ünnepe. Pedig egy kb. száz éves kapitalista hazugság, hogy mindenki vásároljon ajándékot, minél több szeretett embernek. Előtte kizárólag Jézus Krisztus születésnapjaként volt ismert. A valódi keresztények ma is így ünneplik. Ez nem is probléma, de a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy ez is egy ezer éves egyházi ferdítés eredménye. Eredetileg pogány fény ünnep volt, hisz a téli napforduló után, minden perccel többet van nappal. Ezt pedig a fény diadalaként ünnepelték, amit a sötétség felett arat. Ténylegesen és metaforikusan is. Ilyen értelemben teljességgel beleillett a megváltó születése, ami fényt és reményt hoz a sötét, bűnös világba.

Az amerikai filmeken még is Mikulást látunk karácsonykor jönni, a Jézuska helyett. Ez pedig –részben saját tapasztalatból- igen csak összezavarja a kisgyermekeket. Súlyosan alábecsüljük ezt a generációkon átívelő lelki lenyomatot, hogy mekkora kárt is okoz a kulturális identitástudatunkban. Az amerikai Mikulásos karácsony pedig a skandináv mitológiából ered, ahol Odin főisten a szőke, életerős, leendő harcos kisfiúknak vitt ajándékot. Kicsit rasszista és militarista a mostani kóla reklámarc Mikuláshoz képest. Eredetileg őt,- mármint Odint-, próbálta elfeledtetni Miklós püspök, aki kevésbé rasszista és háború favorizált indíttatásból vitt ajándékot gyerekeknek. Sikerült neki, hisz főleg rá emlékszünk. Legalábbis mi magyarok biztosan, azonban mi Odint nem is ismertük eleve. Nyugaton Odin a fényünnepkor jött, tehát nem december 6.-án, ahogyan mi itt keleten Miklós püspök tiszteletére elnevezett napon tartjuk a Mikulás napot.

Nálunk ugyebár a „Jézuska” névvel illetett mitikus személy jön. Azért hívom mitikusnak keresztény létemre, mert kétségtelenül nem azonos a Biblia Jézusával. Jézus Krisztus ugyan megígérte, hogy a világ végezetéig velünk lesz, de ezt nem fantomként fenyőfák alá ajándékot csempésző formában értette. Ha pedig nem így értette, akkor sem igazán találni a parancsolatai között olyat, hogy hazudjuk ezt a gyerekeinknek. Őszintén szólva ezt a hagyományunkat jelen formájában borzasztó káros hagyományként tudom értékelni. Kifejezetten keresztény szemszögből. Először is hazudunk a gyermekeinknek. Előre megfontoltan, tervszerűen, akarattal, mindenféle racionális indok nélkül hazudunk a saját gyermekünknek. Ezt pedig a gyerek idővel tudni fogja. Átfogja élni azt az élményt, hogy a szülei, akikben a világon mindennél jobban bízik, csak rájuk számít, ezek az emberek szánt szándékkal hazudtak neki és átverték. Nem is egyszer, hosszú éveken át. Ez pedig ha nem is tudatosul, de a tudatalattiban elraktározódó lenyomatként megmarad. Most már pszichológiai vizsgálatok elemzik ennek a káros hatását. Mindezt miért tesszük? Miért is rakjuk ki az utódaink ennek a maradandó lelki traumának? Csak mert mindenki ezt csinálja. Meg csinálta generációk óta. Meg velünk is megtörtént. Ez az az utánzó mechanizmus, amit a majmok, sőt az egerek is több kísérletben bizonyítottak. Nem egy büszkesége ez az emberiségnek.

Keresztény szemszögből a helyzet még rosszabb. Ha elhitetjük a gyerekeinkkel, hogy a „Jézuska” ajándékot hoz, aztán kiderül, hogy hazugság volt az egész évekig, akkor egy hatalmas hitbeli kárt is okozhatunk. A gyereket szembesítjük egy olyan ténnyel, ami azt sugallja, hogy nincsenek csodák. Ha valami felfoghatatlant elhisz, az hazugság, megrendezett és másképp megmagyarázható egyszerű dolog csupán. A hitet csírájában folytjuk meg bennük. Emellett ha kiderül, hogy a „Jézuska” nem létezik, akkor a Bibliából ismert becézett utótag nélküli Jézus miért létezne? Legalábbis az összefüggés a csalódott gyermek szempontjából logikus. Miért higgyen abban a Jézusban, ha az előző is csak hazugság volt? Vagy egyáltalán bármi csodás dologban? A „Jézuska” kitalált, hazug személyénél hitet rombolóbb, keresztényellenesebb trükköt fiatalkorban el sem tudok képzelni. Csak is abban a kontextusban lehetne elfogadni a "Jézuska ajándékot hoz mesét", ha úgy értelmeznénk, és értetnénk meg gyermekeinkkel, hogy minden neki, Istennek köszönhető. Bármi, amit kapunk ajándék és végső soron Jézus Krisztustól származik, aki szeret bennünket feltétlenül. Azt hiszem nem túlzás, ha azt mondom, igen csekély százaléka lehet a családoknak ahol hasonló értelmezésben zajlik a karácsony. Őszintén és minden megvetés nélkül kérdezem a keresztény testvéreimtől, akik valóban hiszik Jézust, és közben ezt az elterjedt furcsa szokást is őrzik, hogy mit éreznek, mikor ki mondják a gyermeküknek, hogy „ a Jézuska nem létezik”? Magyarázkodunk, hogy „de az a másik igen”, aki a Bibliába van? Hogy akihez imádkozunk, ő létezik, pedig ugyanúgy sose látod, mint a karácsonyit? Vagy, mit érez az a gyermek, aki imádkozott az ajándékáért évekig, aztán kiderül, hogy nem a Jóisten intézte, hanem anyáék? Mer vajon még imádkozni másért is az Úrhoz ezek után?

Nem állítom, hogy a karácsonyi gyermekbecsapás tradíciója mindenkinél az ateizmus táptalaját hinti el, de azért be kell látnunk, hogy a megtestesült Istent, aki életét adta mindnyájunkért, neki a nevét és a személyét felhasználni az ártatlan fiatal lelkek becsapásához nem túl szerencsés. Ahogyan az sem, hogy ezzel a Télapó, húsvéti nyúl és fogtündér kategóriájába degradáljuk a megváltó Istent.

Meglehet érteni kövezni, szidalmazni, felháborodni és saját  önkritikát mellőzni ez ügyben, de nem tudom elfogadni, hogy ez egy jópofa, meg aranyos szokás. A karácsony amúgy sem jópofa meg aranyos a legkevésbé sem. Eredeti szakrális jelentését nézve. Mondhatjuk modern módon, ebben a langyos, posványos, cukormázas műhangulatban, hogy a szeretet ünnepe. Csak jelentse is azt. Mi egyáltalán a szeretet? Jézus azt mondja: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást.( Ján. 15:13) Isten szeretete pedig nem egy meleg, csöpögős valami. 

„…Szeressétek ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket!”(Luk. 6:27)

Úgy szeretni, mint Isten nem egyszerű. Kemény feladat. Másképp szeretni pedig értelmetlen. Az isteni szeretet nem csak azt szereti, aki őt is szereti. Hanem szereti a drogost, a gyilkost, az árulót, az elvtelent, a zsidót, a cigányt. Szereti Hitlert és szereti Sztálint. Ugye már is kevésbé cukormázas egy ünnep, ha valóban a valódi szeretet ünnepeként fogjuk fel? Ne feledjük, elsősorban ezek a napok a fény diadalát éltették a sötétség felett. A reményt abban, hogy a jó mindig győzelmet arat a bűn és a gonoszság felett. Ahogy ebben Krisztus születése reményt is adott, és életében és halálában példát is mutatott. Ez egy harc. Egy harc, amelyben a szeretet, és csak is a valódi szeretet elsajátítása és gyakorlása egy fegyver. Ahogyan az igaz hit is az. Ezeket a lelki fegyvereket pedig alkalmaznunk is kell, ebben a velejéig aljas, könyörtelen, kíméletlen és kegyelmet nem ismerő háborúban, amely meg akar ölni mindenkit, a legártatlanabb kisgyermeket is, ahogy engem is és téged is. A tét pedig, hogy a lelkünk megmenekül-e a pusztulattól, vagy sem. Erre mutat rá valójában a karácsony, még ha minden egyház és minden ember is szeretné elfelejteni ezt.  

Horváth Martin

S.D.- Globalizáció és nemzeti értékek

A globalizáción azt a ma is zajló folyamatot értjük, mikor az alapvetően helyi tényezőket átveszik világszintű, nemzetek fölött álló elemek. Ez lehet gazdasági, azaz mikor egy szolgáltató az egész világon elérhető, mint például a különböző gyorsétteremek. Vagy beszélhetünk kulturális globalizációról, ami szoros összefüggésben áll a gazdasági globalizációval. A kulturális globalizáció alatt azt a folyamatot értjük, mikor a fogyasztói társadalom létszemlélete kihat, átveszi vagy átformálja az adott területen addig kialakult kulturális értékek helyét a mindennapokban. Ez egyértelműen azt jelenti, hogy e gazdasági modellel nem kompatibilis, helyi értékek, az újabb generáció születésével, aki már a globalizált popkultúrában szocializálódik, kivesznek. Így a folyamat megítélése alapvetően két vélemény kategóriára tagolható: azon emberekre, akiknek fontosak a régi világ értékei, és védelmükön dolgoznak, és azokra, akik a régi értékek lecserélésében csak az emberiség egy új, egyetemesebb, internacionális állomását látják.

Én előbbiek táborát erősítem. Igyekszem alátámasztani hogy miért fontos megőriznünk őseink kulturális értékeit, és hogy ez miért nem lehetséges ezen gazdasági modell, valamint progresszivista létszemlélet keretein belül.

Az első és nagyon fontos dolog, amit érdemes tisztázni rögtön az elején, hogy pontosan mit értek nemzeti értékek alatt. Nemzeti értékek alatt az a meggyőződés él bennem, hogy minden nép a földön törekszik valami magasabb felé, ami szerint rendezni kívánja életét, törvényeit, közigazgatását, mindennapjait, erkölcsét és nevelését. Ez a törekvés legmagasabb szinten a különböző népek hitvilágában tűnik ki, aminek redukált változata a népi hiedelem világ, és az ehhez kapcsolódó szokások, melyek mindig valamiképpen visszautalnak magasabb, vallási eredetükre. Ezen kultúrák folyamatosan gazdagodnak, ahogyan a nép etnikailag, vagy környezetileg változásokon esik át. Minden kulturális érték tehát valamiképpen a magasabb rendű, idealisztikus erkölcsi elgondolásokhoz kapcsolódik. Benne az adott nép sajátosságai, habitusai kerülnek kifejezésre, az életmód, amit élnek, és ahogy élik, és a vágy hogy életüknek célt jelöljenek meg, értelmet és keretet biztosítsanak. Példának vegyük az egyik tipikus magyar ünnepünk, a húsvéti locsolkodás ünnepét. Ezen hagyományban a nép azon erkölcsi célja bukkan fel, hogy az udvarlásnak, szerelemnek megfelelő, ünnepélyes keretet biztosítson, saját erkölcsi elgondolásai szerint, a megfelelő szimbólumaival azoknak. A piros tojás a termékenység megtestesítője, az élet egyik fő motívuma, és a tavasz, a természet megújulása add megfelelő keretet arra, hogy a természettel harmóniában élő nép a saját mindennapjukban is azonosulhassanak az élet ritmikájával. A felsőbbrendű hitvilág kapcsolata ezen esetben is tisztán észrevehető, hiszen a kereszténység legnagyobb ünnepéhez igazodik a szokás, a húsvét ünnepéhez, melynek lényege megint csak a feltámadás és örök élet győzelme a halál felett.

Ezzel szemben a modern, globális kultúra, merőben más vonatkozási pontokkal rendelkezik. Alapjában kialakulása a városiasodáshoz köthető, melyben az ember elszeparálódott természetes, hagyományos életkörülményeitől, a falu vagy kisváros összetartó, családias közösségétől. A technika fejlődése a robotias, természettől idegen vonalat vett fel, melynek fő jellemzői az érzéketlenség, mennyiség, és hatékonyság. Ahogy a technológia fejlődött, úgy veszett az igaz emberség. A szcientizmus, és progresszivizmus kiszorította az ember hitvilágát, túlzott racionalizálásával megfosztotta az embert az örökkévalóság céljától, és ajándékától. A materializmust az ember legsötétebb énjét helyezte középpontban, és elhatározta, hogy felépíti a maga utópiáját, ezen elképzelései szerint. Ez az utópia mai napig épül, az építő állványok között élünk jelen pillanatban is. Nem meglepő tehát hogy ez az állítólagos fejlődés nem tűrhette a vele kibékíthetetlen vallási, és nemzeti értékeket. Ezek fokozatos leépítésébe kezdett. A vallási leépülésen már túl vagyunk, a mai átlagember számára már valóban halott Isten, de nincs már messze az idő, amikor temethetjük nemzeti értékeink is vele együtt, hiszen már utolsó perceit éli.

Most hangozhat ellenvetésként az, hogy miképpen fog kihalni a kultúra, amit meglehetősen hamis módon, mai napig „őriznek” különböző kulturális körök, egyesületek? A válasz világos és egyszerű: e kultúrkörök tagjai nem élnek a kultúrában, nem élik azt meg mindennapjaikban, nem kötik azt a megfelelő magasabb rendű vonatkoztatási pontok felé, így amit tesznek nem nevezhető többnek, mint valamiféle mumifikált holttest őrzése és ápolása. Ha a kultúrát nem éljük, az, mint a meg nem evett gyümölcs, elrohad, és ha a kertet is felégetjük, azt a hagyományos életteret, amiben megteremhet, akkor soha többé nem tudjuk újratermeszteni. Márpedig a modern életvitel és létszemlélet nem teremhet vele, ellentétes értékekkel rendelkező gyümölcsöt. Ugyan ez vonatkozik a merev, élettelen, ám annál elemibb, és ösztönösebb elemekből táplálkozó sovinizmusra. A válaszreakció, amely érezve a halál közeledtét, mint a megsebzett vad tombol, és pusztít mindent, miközben nem veszi észre hogy magát is elemészti. Ő is tartja, szorongatja a múmiát. Már nem tudja mi az, nem éli meg azt, de érzi, a vérében érzi, hogy valami fontos. Valami fontos, melynek elvesztése a halálát okozza. És gyűlöl, és bezár. Arról fantáziál, hogy ő mindennél magasabb nemzet tagja. A történelem felett siránkozik, matyó mintás alsógatyát hord, és 100% magyar feliratú pólót visel. Sajnálatos, mint a haldokló látványa. A zavarté, aki már nem érti, mit tesz, csak teszi, érezve hogy valami fontosat visz véghez.

Válaszút előtt állunk, egyénileg. A kollektív jobbítási lehetőségeinket már jó pár évtizede hátrahagytuk. A modernség vége az, amilyen talajra építkezett. A lélektelenség, mely megfosztja az embert attól, amitől az, ami. A hittől, szeretettől, és a magasabbra való törekvéstől, a harmóniától Istennel, és a teremtett természettel, az örökkévalóság igazságától, az egyetemes törvényeinktől. Vagy disszidálunk, vagy elsüllyedünk mi is, testestül, lelkestül.

S.D.

Szabó Kornél- Tévutasok

A királyfi és a felbérelt zsoldos csapat elérték a vártornyot, ahol a királylányt őrizte a vérszomjas tűzokádó sárkány. Kérlelhetetlen bestia volt, így a terv megbeszélése során úgy határoztak, hogy ha lehet, kikerülik a vele való találkozást.

A torony alatt átbeszélték a tervet: 

- Ha kihajol az ablakon és jelet ad, dobhatod a csáklyát.

A zsoldos zavart bólintással jelezte, hogy érti.

Nem sokára gyertyafény jelent meg az ablakban, és az árnyjátékból látszott, hogy valaki integet. 

A királyfi kiadta a parancsot, ami elindította a „királylány megcsáklyázása” műveletet.

- Gyerünk, csáklyázd meg!

- Biztos, hogy mehet Főnök?

- Persze, csak csináld, mielőtt ideér a dög.

- De..

- Csináld!

Halk suhogás visszhangzik a falak között, majd egy hirtelen süvítés, egy éles sikoly, és két puffanás hallatszik, amelyet vérfagyasztó pánik kísér a csapat tagjai között. Nem is olyan távoli üvöltés felel erre. A királyfi lassan a csáklyázóra emeli hitetlenkedő tekintetét.

Megcsáklyázta a királylányt.

Gyakran vagyunk úgy, hogy kitűzünk egy célt, elkezdjük megvalósítani, de a végén teljesen tévútra futunk, bármily nagy is volt a lelkesedés. Így van ez manapság az önmegvalósítással is.

Bánt, hogy a "ma" embere egyre kevésbé közösségi. Minél jobban ráengedik magukat a teljes világra, minél inkább a globálisra figyelnek a lokális helyett, annál kevesebbet foglalkoznak a közvetlen környezetükkel.

Munkálkodik bennünk egyfajta megfelelés iránti vágy, hogy környezetünk embereivel összhangban legyünk. Ha kevés embernek kell megfelelni az egyszerűbb, mint soknak.

Mivel emberként képtelenség mindenkinek megfelelni, de a kitágult kapcsolatok mégis erre ösztökélnek, kitermeltük magunknak a megoldást. Ezt látni mindenhol: „Nem másoknak kell megfelelned, hanem egyedül magadnak.” Nem néztünk vissza, hogy hogyan volt ez régen, hanem önteltségünkben, gőgünkben sajátot találtunk ki.

Látni a világ emberein, hogy mennyire sok lenne nekik. Nem kapnak semmi támaszt ahhoz, hogy hogyan alkalmazkodjanak a teljes információs társadalomhoz, amely lassan mindenhol jelen lesz. Feláldozzák a normál életutat az erőltetett önmegvalósításért, amiben a megfelelési kényszertől való megszabadulást (megváltást) várják. Már nem a boldogság a motiváció a fejlődés mögött, hanem a szenvedéstől való szabadulás. Hatalmas teher, amit lerázni kénytelenek magukról, de ezzel a megoldással - ahogy szokás mondani - kiöntik a fürdővízzel együtt a gyereket is. Szó szerint is. Ugyanis a nagy karriervadászatban, ”fiatalság kiélésében”, elfelejtik a kiteljesedésnek azt a formáját, amely évezredek óta beválik és működik. Gyermekek vállalását és felnevelését. Ha vállalnak is, gyakran előfordul, hogy a nagyszülőket kizárják a nevelésből, gondoskodásból, esetleg elválnak, vagy még valamilyen függőségbe is menekülnek. Hiszen szintén nem kis stressz az egész világnak megfelelni szülőként. Amikor pedig képesek rá, akkor rögtön megy ki a kép „fagyizunk a kisfiammal”, „nyaralunk a gyerekekkel”, stb.. (Látjátok?! ) Vágy az elismerésre, hogy ő valóban jó szülő, valóban megteszi, amit meg lehet. És ez a vágy  egészséges is, csak nem így.

Mára már maga az elvárás az, ami hozzáidomult az emberek tűrőképességéhez. Kötélen táncol az emberiség idegrendszere, anélkül hogy felkészülési időt hagyott volna magának a mutatvány végrehajtásához. És mire fel ez a megfelelési kényszer? Miért akarna valaki mindenkinek megfelelni? Itt lehet nyakon csípni a széthullást, a rendszertelenséget, a stabilitás hiányát. Ezeket száműzte a társadalom és most szenvedi el a következményeit. A gyökereitől, hagyományaitól megfosztott ember, nem tudja, hogy mi a jó, minek feleljen meg. Mert hátat fordított önmaga lelki igényeinek, hogy a biztosba való hit befektetését elkerülhesse, és kitermelhesse a testi ember vágyának tárgyait.

Nem jó megoldás az, hogy kizárjuk a lehetőségét annak, hogy valaki megbántson, vagy kritizáljon minket, merthogy tarthatatlan. Az egész mozgatóereje az el nem fogadástól való félelem. El kell fogadni, hogy a félelem nem lehet a rettegés kiváltója. Nem lehet elfutni a félelem elől, ami pusztán útjelzőként szolgál. Definíció szerint: a kialakult helyzet elhagyására irányuló érzelmi késztetés. Fájdalomtól, haláltól, érzelmi szenvedéstől, kudarctól, óvni hivatott minket, hogy egy olyan állapotot kerüljünk el, ami előidézheti énvesztésünk részlegességét vagy egészét.

Aki fél, az irányíthatatlannak érzi a tetteit, ösztönösen pásztázza környezetét, felméri a megoldásokat, amiket alkalmazhat. De hát ez már maga az énvesztés állapota! Hiszen a teljes emberi lét helyett egyedül a testi ösztön irányít. Ha ezt képessé válik irányítani az egyén, akkor már megítélheti önmaga helyzetét abban, hogy kinek vagy kiknek feleljen meg. Ez a józan félelem állapota, amelyet ha jól gyakorlunk és csinálunk, végigkíséri a teljes hátralévő életünket és átalakul azzá, amit éberségnek hívhatunk. (Erre vezethet el minket a „Féld az Urat” bibliai kiragadás is. Légy éber arra, amire Isten ösztökél.)

Értem, hogy a világ kitárulásával felgyorsul a fejlődés, a kommunikáció könnyebb létrejöttével, de nem vagyok róla meggyőződve, hogy valóban ez az a fejlődés, ami előreviszi a szellem és a lélek jobb megértését, valós fejlődését. A technokrata társadalom borzasztóan hideg, éncentrikus, taszító számomra. Az önmegvalósítást hibás képekben keresik, de nincsen arra példa, aki pusztán a munkakarrierével megelégedvén boldogan távozott volna a világról. Ugyanakkor fontos észben tartani, hogy a társadalom sosem  mások, hanem mindig mi. Kiválhat az ember, szellemileg disszidálva jelezheti, hogy nem helyesli, ami történik, de a társadalom alkotóeleme marad, és minden, ami a társadalmat jellemzi, az őt is érinti. Van felelősségünk mindenki iránt, tehetségünk milyensége szerint, különböző mértékben.

A saját jövőnket Mi alakítjuk, s még ha korlátoznak is minket, a helyes példa mutatása az egyetlen út, amellyel hathatunk egymásra, hogy ismét tisztává tehessük erkölcsünket. Merjük felvállalni az igazságot és a jót, ne féljünk mások ítéletétől, mert ha valóban jól csináljuk, esélyt adunk másoknak az épülésre.

Néha előfordulhat, hogy fáradtan más látunk, mint ami ténylegesen ott van. Ilyenkor pihenjünk, s csak miután újra szemügyre vettük, mondjuk el másoknak, az esélyét is kizárva annak, hogy megtévesztjük egymást.

Szabó Kornél

Serfőző Dániel- Mémháború

Megtörtént az, amire kevesen számítottak. Amerika következő elnöke, Donald Trump, minden liberális legnagyobb félelme. Hogy történt ez? Milyen folyamat vezetett a meglepő eredményhez? Láthatóan elindult egy új hullám, a jobboldali populizmus hódítása. Egy reakció, a radikális liberalizmus hegemóniájára. A leglényegesebb vonásáról már több, összefoglaló cikket is megjelentettünk, Horváth Martin tollából. Én most inkább egy kifejezett vonásról szólnék, ami nagyban hozzájárult a pozitív változáshoz.

Ez a vonás nem más, mint az alternatív-jobb, a 4chan, és a "mémháború".

Az idősebb, az internet kultúrájában kevésbé tájékozottabb olvasóink számára e fogalmak valószínűleg nem sok jelentéssel bírnak. Az úgynevezett "mémek" fogalmát legkönnyebb módon úgy adhatjuk át, mint a modern világ karikatúráit az élet minden területéről. Itt főképpen jelenleg a politikai mémeket kell jobban megvizsgálnunk. A mémkultúra ezen része az úgynevezett 4chan (szójáték, jelentése szerencse) nevezetű, anonim fórum, sokat mondó "Politically Incorrect" (politikailag nem korrekt) nevezetű "szobájából". Itt akárki, bármit, névtelenül posztolhat, politikai témában. Ebben a fészekben született meg a radikális "pepe frog" (pepe béka) mitikus alakja, ami akkora siker lett, hogy Clinton is ki kelt ellene, több liberális pedig egyenesen náci gyűlöletszimbólumok közé sorolja. Egy új kultúra született itt, túlzás nélkül, rengeteg hasonló szimbólummal, amit csak a „beavatottak” értenek igazán. Ezen új internetes kultúra legfőbb ismérvei a 80-as évek kulturális stílusába öltöztetett, rugalmas és fiatalos, radikálisan ellen-baloldali hozzáállás, a liberális jelszavak elleni totális lázadás, és határokat nem ismerő, ironikus, polgárpukkasztó fekete humor. A kultúra megalkotói, és képviselői azon, többnyire 90-es években született fiatalok, akiket a korlátlan internethasználat világában, a média és az oktatás már nem tudott a liberális elme rabszolgaságába taszítani. Ezen fiatalok már nem találják helyüket az egyre mélyebbre süllyedő kozmopolitizmus, és utópista liberalizmus szellemi fertőjében, viszont már nem rendelkeznek elegendő képességgel arra, hogy visszanyúljanak az eredendő, organikus értékek felé, így került megalkotásra a kultúra, ami már nem hordozza a klasszikus jobboldal értékeit. Ehelyett, ahogy erre már Martin is rámutatott, nem a jobboldaliság megértett értékeinek képviselői, hanem a liberalizmus által alkotott vádak teljes képviselése, így lázadva ellenük. Így az eredmény, annak ellenére, hogy a klasszikus nemzeti-szocialista réteg próbál teret nyerni köreikben, és Evola gondolatai sem idegenek az irányvonaltól, kimondható, hogy egy teljesen mag nélküli, szellemi áramlat, amelynek két összekapcsoló eleme, a radikális ellen-baloldaliság, és a közösen megalkotott, internetes mitológia. Habár az intellektuális képviselői igen magas fokú, valódi jobboldaliságon alapuló, alternatív jobboldali elképzelések képviselői, a szellemi áramlat többségére ez korántsem jellemző. Ez az áramlat nem más, mint az esszenciális titáni lázadás, jelenkori manifesztációja. Egy felgyülemlett, ösztönös erő, amely kitörni készül. A törvényszerű ellenreakció, a baloldali elmebaj ellen. Itt szó sincs az értékek szeretetéről, azok megéléséről. Itt a gyűlöletről van szó, mély gyűlöletről, minden ellen, ami liberális. Ez az új lázadás, ami hasonlatos elvek szerint munkál, mint egykor a 60-as és 70-es évek baloldali mozgalmai. És ez az erő, ma megmutatta, hogy igenis van hatalma. Az internet mára annyira összenőtt a valósággal, hogy igenis van "mém mágia", és "mém háború", és ahogy ma megtapasztaltuk, ez egy olyan fegyver lehet a jobboldal kezében, ami képes az érdemi változás megkezdésére. Ez a forradalom nem tiszta, ez a lázadás, nem a magasrendű lázadása. Ez a régi világ tetemének, utolsó, öntudatlan tombolása, a totális vég előtt. Hogy meddig tart ez a furcsa reneszánsz? És meddig képes ez elmenni? Nem tudható. Mindenesetre élvezzük a történelem ezen kegyelmét, "lovagoljuk meg a tigrist", és reménykedjünk a minél nagyobb tisztaságban. De sose hagyjuk el az igazi jobboldaliságunk, és mindig annak fényében vizsgáljuk meg, a bizonyos szempontból boldogító ellen-baloldalt.

Serfőző Dániel

Horváth Martin- Jó hagyomány, rossz hagyomány

Manapság nagy hagyománya van a hagyománynak, ha szabad így mondanom. A konzervatív értékrendű, tehát a jelen rohanó, modern világ eszmei posványát nem követi kívánó emberek körében a hagyományőrzés sok fajtája egyfajta szubkulturális divat. Halloween kapcsán, és az azt ellenzők kapcsán gondolkodtatott el valójában mi is a hagyomány. Egyértelműen megítélhető-e, hogy jó ha őrizzük, vagy sem?

Manapság a hagyomány kifejezés(idegen szóval tradíció) rengeteg helyen használatos és rengeteg

értelemben. Sok helyütt mondják, ha egy regionális fesztivált, rendezvényt csinálnak, hogy „hagyományteremtő jelleggel” készítik. Utalva rá, hogy még sokszor szeretnék ha megrendezésre kerülne. Ez azonban sokkal inkább szokás, mint sem hagyomány. Van a hagyománynak valami szakrális, valami metafizikai, nem evilági gyökere, eredete. Teljesen más a szokás és a hagyomány(helyes értelmében), hisz míg a szokás- neve is utal rá- egy megszokott dolog mely azon kívül, hogy belejöttünk és csináljuk, mert mindenki ezt teszi és tette régóta, nem jelent mást. Míg a hagyomány valahol eredendően a szívünkbe rejtett, a lelkünkbe vésett, vérünk által és átadományozott szellemiségünk által generációról generációra száll. Ember nem igazán befolyásolhatja, velünk született, fentről, szakrális szférából kapott alaphozzáállás a dolgokhoz. Érzések, habitusok, gondolatuk, adott szituációkra adott reflexiók halmaza. Egy érzelmi és értékrendbeli belső iránytű. Természetesen a materialisták ezt élesen tagadják.

A jobboldalinak mondott értékrenddel bíró emberek pedig minden fenntartás nélkül, a hagyomány tiszteletét és őrzését kötelességnek tartják. Mondhatnám ez így is van rendjén, de nem lenne teljességgel igaz. Ha elfogadjuk, hogy  a hagyományt valami szakrális szférából, nem földi síkról kaptuk hanem „odaátról”, akkor muszáj, hogy fenntartásaink legyenek. Talán elsőre furcsán hangzik, de okkal. A nem fizikai világ szinte majdnem minden vallás, mitológia, hitrendszer szerint áll pozitív és negatív részből. A kereszténység esetében mindenki ismeri a gonosz oldalt, Sátánt és démonait. Ugyanez a másik két Ábrahámi vallásban is igaz, a judaizmusra és az iszlámra. A hinduizmusban pedig a dévák és asurák ellentétpárja jelenik meg gonosz és jó szellemi lények tekintetében. A buddhizmustól a megannyi pogány mitológiáig pedig sorolhatnák jó és rossz szellemi teremtményeket/istenségeket. Ha tehát feltételezzük- és mi feltételezzük-, hogy a túlvilágnak, a szellemi szférának pozitív és negatív aspektusa is van, akkor az ebből a világból érkező, kapott hagyomány nem minden része feltétlenül jó. Maga a pogány vallások többsége is( keresztény szemszögből biztosan) démonimádó vagy sátánista jegyeket mutat erősen. Természetesen el kell ismernünk, hogy beszűrődtek teljesen Isteni eredetű gondolatok is közé. Alapvetően viszont egy Baál-kultusz egyértelműen a sötét, istentelen oldal tanait képviseli. Az egyiptomi vallásra, a Közel-Keleti pogány kultuszok tömkelegére, vagy az angolszász népek ősi hitére is (amiben pl.: a Halloween is gyökeredzik) elmondható a feltétlenezhetően démonikus eredetük. A New Age( és a metafizikai tradicionalizmus is) ott vét hatalmasat, hogy ezeket a felülről kapott hagyományokat, vallási tanokat egyenrangúnak kezeli és mindegyik tanait fontosnak és valamely módon Istenhez, az abszolútomhoz vezető útnak tartja. Csakhogy hiába tünteti fel pl. a hinduizmus egyik istenségét pozitív színben, amit érthetnek a vallásfelettiség/valláskeveredés hívei az egyik útnak Istenhez, addig keresztény szemszögből a hinduizmus által pozitívnak feltüntetett lény, egyértelműen démonikus entitás jegyeit mutatja. Avagy az iszlám vallást is tekinthetjük egy útnak a sok közül Istenhez, de szintén keresztény szemszögből az iszlám lényegét adó alaptanítás( Jézus is csak(!) Próféta, nem Isten fia, Szentháromság nem létezik) eredendően Sátáni sugalmazás eredménye lehet. Az afrikai törzsi vallások többsége pedig  teljesen összeegyeztethetetlen bármilyen más világvallás morális tanaival is egyáltalán. El kell ismernünk ugyan, hogy a legtöbb hitvilág tartalmaz isteni eredetű tanokat is. Azonban nem feltétlen az lesz jó és Istenhez vezető tan benne, amit saját maga elvrendszere szerint annak állít be. Ezen vallások egyenrangúnak kezelése, vagy a modernkori őrület az összevegyítése és keverése( Bahái hit, New Age) teljességgel elmossák az isteni eredetű tanokat és túlsúlyba billentik a démonikusakat.

A felülről kapott értékrendünk fényében ítéljük meg a körülöttünk levő világhoz való hozzáállásunk. Azt, hogy mi a norma. A hagyományos értékrend azért alapvetően ellensége a modern, ha úgy tetszik Sátáni világnak, mert alapvetően túlsúlyban vannak benne a pozitív eredetű értékek. A saját identitásainkhoz( nemzeti, vallási, értékrendbeli, társadalomszervezési) való ragaszkodás. Viszont ha még tudjuk is, hogy alapvetően pozitívak az európai kultúrkör hagyományos érétkei, nem szabad elfelejtenünk az önvizsgálatot, hiszen az ördög a részletekben rejlik. A nyugati, angolszász kultúra, mint említve volt rengeteg pogány korból eredő, okkultista, sátánizmusra hajazó hagyományt örökített rá a jelenkorra. Ilyen a cikkben már sokadszor felbukkanó Halloween. Nem véletlen, hiszen az a legelterjedtebb ilyen negatív hagyományok közül, amit más, eredetileg nem angolszász kultúrkörbe tartozó nemzetre is átterjedt. Így bár a magyar kultúrkörtől teljesen idegen, mégis higított, kapitalista mázzal leöntött divatja kezd gyökeret verni, egy démonikus ünnepnek. Ennek azonban sem az eredeti angolszász kultúrában nem lenne helye, hiába hagyomány. Rossz hagyomány. Pláne nem lenne helye a mi kultúránkban, ami önmagától nem termelt ki egy démonikus hagyományt.

Természetesen a magyarságnak is megvannak a maga negatív hagyományai. Ezek azonban sokkal mélyebben rejtőző hagyományok. Ilyen például a legendás pesszimizmusunk. A magyarságnak semmi haszna és erénye nincsen abból, hogy valahogy vérünkben hordozva e mentalitásbeli hagyományt, folyton elégedetlenebbek vagyunk mindennel, mint indokolt lenne, vagy más nép sarja tenné. Ez tipikus rossz hagyomány, amit attól, hogy szeretjük a magyarság sajátosságait és identitását meghatározó jellemzőit, nem szabadna dédelgetnünk. Szerintem ilyen egyébként az autokratizmusra való hajlam is. Az, hogy egy erős, bábáskodó hatalom őrködjön a társadalom felett és terelgesse azt, meglehetősen negatív hagyománynak tartanám. Ennek pedig a jobboldalon kultusza van. A klasszikus jobboldali ember rosszul lesz és mindenféle bolondnak és felforgatónak elhord, ha azt mondom, hogy individualizmus, vagy csak simán, hogy egy erőskezű vezér és hierarchikus rendszere nem szükségeltetik a nemzeti, kulturális értékeink megéléséhez és beteljesítéséhez. Ebben aránylag azért kevert a magyar társadalom, mert forradalmaink és minden rezsim alatti erős szabadság utáni vágyunk, erre enged következtetni. A mediterrán népek ilyen téren való hagyománya pedig már-már a ló túlsó oldala és jóval individualistábbak néha, mint indokolt is lenne. Valahol az egyensúly abban kéne, hogy álljon, hogy a tekintély, az erős hatalom utáni vágy, teljesen spirituális vonalon történjen és kizárólag az Isteni hatalomra irányuljon. A társadalomra, földi, evilági vezetőkre ez(legalábbis ilyen mértékben) nem.

Végeredményben leszűrhejtük, hogy létezik jó és rossz hagyomány is. Nekünk pedig igazságkereső embereknek nem az a dolgunk, hogy mindenféle hagyományt konzerváljunk és magunkévá tegyünk, csak mert hagyomány. Nekünk a dolgunk megtalálni a jó hagyományt. Megtisztítni a sajátunk, és ha akad akkor más kultúrkörök hagyományaiból átemelni azokat a jó elemeket, amik tőlünk hiányoztak. Sajnos a mai világ éppen az ellenkező tendenciát mutatja. Ami jó volt eldobni, ami rossz megtartjuk és külföldről- legyen az modern műhagyomány vagy régi- átvenni a rosszat és a károsat.

Horváth Martin