A karácsony előtti készülődési
őrület közben szinte mindig akad egy-két cikk, vagy beszélgetés ennek káros
mivoltáról és a karácsony eredeti jelentésének háttérbe szorulásáról. Már nem
is figyelünk azokra az intő szavakra, amik a vásárlási lázzal szemben a
szeretet ünnepének fontosságát, a hagyományos családi légkörű karácsony
megélését szorgalmazzák. Talán nem is feltétlen baj. Mert azt hiszem, részben az
is ostobaság.
Volt már szó a blogon arról, hogy
attól, hogy valami hagyományos és régi, tradicionális szokás még nem feltétlen
jó( bővebben itt). Talán nem is létezik még egy olyan ünnepkör, amire annyi
negatív hagyomány rakódhatott rá, mint a karácsonyra. Kezdjük azzal, hogy a
legtöbb ember bár ünnepli, fogalma sincs róla, hogy mégis mit ünnepel. Az
átlagember körében elterjedt, hogy a szeretet ünnepe. Pedig egy kb. száz éves
kapitalista hazugság, hogy mindenki vásároljon ajándékot, minél több szeretett
embernek. Előtte kizárólag Jézus Krisztus születésnapjaként volt ismert. A
valódi keresztények ma is így ünneplik. Ez nem is probléma, de a teljes
igazsághoz hozzátartozik, hogy ez is egy ezer éves egyházi ferdítés eredménye.
Eredetileg pogány fény ünnep volt, hisz a téli napforduló után, minden perccel
többet van nappal. Ezt pedig a fény diadalaként ünnepelték, amit a sötétség felett
arat. Ténylegesen és metaforikusan is. Ilyen értelemben teljességgel beleillett
a megváltó születése, ami fényt és reményt hoz a sötét, bűnös világba.
Az amerikai filmeken még is Mikulást
látunk karácsonykor jönni, a Jézuska helyett. Ez pedig –részben saját tapasztalatból-
igen csak összezavarja a kisgyermekeket. Súlyosan alábecsüljük ezt a
generációkon átívelő lelki lenyomatot, hogy mekkora kárt is okoz a kulturális
identitástudatunkban. Az amerikai Mikulásos karácsony pedig a skandináv
mitológiából ered, ahol Odin főisten a szőke, életerős, leendő harcos
kisfiúknak vitt ajándékot. Kicsit rasszista és militarista a mostani kóla
reklámarc Mikuláshoz képest. Eredetileg őt,- mármint Odint-, próbálta elfeledtetni
Miklós püspök, aki kevésbé rasszista és háború favorizált indíttatásból vitt
ajándékot gyerekeknek. Sikerült neki, hisz főleg rá emlékszünk. Legalábbis mi
magyarok biztosan, azonban mi Odint nem is ismertük eleve. Nyugaton Odin a
fényünnepkor jött, tehát nem december 6.-án, ahogyan mi itt keleten Miklós
püspök tiszteletére elnevezett napon tartjuk a Mikulás napot.
Nálunk ugyebár a „Jézuska” névvel
illetett mitikus személy jön. Azért hívom mitikusnak keresztény létemre, mert
kétségtelenül nem azonos a Biblia Jézusával. Jézus Krisztus ugyan megígérte,
hogy a világ végezetéig velünk lesz, de ezt nem fantomként fenyőfák alá
ajándékot csempésző formában értette. Ha pedig nem így értette, akkor sem
igazán találni a parancsolatai között olyat, hogy hazudjuk ezt a gyerekeinknek.
Őszintén szólva ezt a hagyományunkat jelen formájában borzasztó káros
hagyományként tudom értékelni. Kifejezetten keresztény szemszögből. Először is
hazudunk a gyermekeinknek. Előre megfontoltan, tervszerűen, akarattal,
mindenféle racionális indok nélkül hazudunk a saját gyermekünknek. Ezt pedig a
gyerek idővel tudni fogja. Átfogja élni azt az élményt, hogy a szülei, akikben
a világon mindennél jobban bízik, csak rájuk számít, ezek az emberek szánt
szándékkal hazudtak neki és átverték. Nem is egyszer, hosszú éveken át. Ez
pedig ha nem is tudatosul, de a tudatalattiban elraktározódó lenyomatként
megmarad. Most már pszichológiai vizsgálatok elemzik ennek a káros hatását.
Mindezt miért tesszük? Miért is rakjuk ki az utódaink ennek a maradandó lelki
traumának? Csak mert mindenki ezt csinálja. Meg csinálta generációk óta. Meg
velünk is megtörtént. Ez az az utánzó mechanizmus, amit a majmok, sőt az egerek
is több kísérletben bizonyítottak. Nem egy büszkesége ez az emberiségnek.
Keresztény szemszögből a helyzet
még rosszabb. Ha elhitetjük a gyerekeinkkel, hogy a „Jézuska” ajándékot hoz,
aztán kiderül, hogy hazugság volt az egész évekig, akkor egy hatalmas hitbeli kárt is
okozhatunk. A gyereket szembesítjük egy olyan ténnyel, ami azt sugallja, hogy
nincsenek csodák. Ha valami felfoghatatlant elhisz, az hazugság, megrendezett
és másképp megmagyarázható egyszerű dolog csupán. A hitet csírájában folytjuk
meg bennük. Emellett ha kiderül, hogy a „Jézuska” nem létezik, akkor a
Bibliából ismert becézett utótag nélküli Jézus miért létezne? Legalábbis az
összefüggés a csalódott gyermek szempontjából logikus. Miért higgyen abban a
Jézusban, ha az előző is csak hazugság volt? Vagy egyáltalán bármi csodás
dologban? A „Jézuska” kitalált, hazug személyénél hitet rombolóbb,
keresztényellenesebb trükköt fiatalkorban el sem tudok képzelni. Csak is abban
a kontextusban lehetne elfogadni a "Jézuska ajándékot hoz mesét", ha úgy
értelmeznénk, és értetnénk meg gyermekeinkkel, hogy minden neki, Istennek
köszönhető. Bármi, amit kapunk ajándék és végső soron Jézus Krisztustól
származik, aki szeret bennünket feltétlenül. Azt hiszem nem túlzás, ha azt
mondom, igen csekély százaléka lehet a családoknak ahol hasonló értelmezésben
zajlik a karácsony. Őszintén és minden megvetés nélkül kérdezem a keresztény
testvéreimtől, akik valóban hiszik Jézust, és közben ezt az elterjedt furcsa
szokást is őrzik, hogy mit éreznek, mikor ki mondják a gyermeküknek, hogy „ a
Jézuska nem létezik”? Magyarázkodunk, hogy „de az a másik igen”, aki a Bibliába
van? Hogy akihez imádkozunk, ő létezik, pedig ugyanúgy sose látod, mint a
karácsonyit? Vagy, mit érez az a gyermek, aki imádkozott az ajándékáért évekig,
aztán kiderül, hogy nem a Jóisten intézte, hanem anyáék? Mer vajon még
imádkozni másért is az Úrhoz ezek után?
Nem állítom, hogy a karácsonyi
gyermekbecsapás tradíciója mindenkinél az ateizmus táptalaját hinti el, de
azért be kell látnunk, hogy a megtestesült Istent, aki életét adta
mindnyájunkért, neki a nevét és a személyét felhasználni az ártatlan fiatal
lelkek becsapásához nem túl szerencsés. Ahogyan az sem, hogy ezzel a Télapó,
húsvéti nyúl és fogtündér kategóriájába degradáljuk a megváltó Istent.
Meglehet érteni kövezni,
szidalmazni, felháborodni és saját önkritikát mellőzni ez ügyben, de nem tudom
elfogadni, hogy ez egy jópofa, meg aranyos szokás. A karácsony amúgy sem jópofa
meg aranyos a legkevésbé sem. Eredeti szakrális jelentését nézve. Mondhatjuk
modern módon, ebben a langyos, posványos, cukormázas műhangulatban, hogy a
szeretet ünnepe. Csak jelentse is azt. Mi egyáltalán a szeretet? Jézus azt
mondja: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket,
úgy szeressétek ti is egymást.(
Ján. 15:13) Isten szeretete pedig nem egy meleg, csöpögős valami.
„…Szeressétek
ellenségeiteket! Tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket!”(Luk. 6:27)
Úgy szeretni, mint Isten nem egyszerű. Kemény feladat.
Másképp szeretni pedig értelmetlen. Az isteni szeretet nem csak azt szereti,
aki őt is szereti. Hanem szereti a drogost, a gyilkost, az árulót, az elvtelent,
a zsidót, a cigányt. Szereti Hitlert és szereti Sztálint. Ugye már is kevésbé
cukormázas egy ünnep, ha valóban a valódi szeretet ünnepeként fogjuk fel? Ne
feledjük, elsősorban ezek a napok a fény diadalát éltették a sötétség felett. A
reményt abban, hogy a jó mindig győzelmet arat a bűn és a gonoszság felett. Ahogy
ebben Krisztus születése reményt is adott, és életében és halálában példát is
mutatott. Ez egy harc. Egy harc, amelyben a szeretet, és csak is a valódi
szeretet elsajátítása és gyakorlása egy fegyver. Ahogyan az igaz hit is az.
Ezeket a lelki fegyvereket pedig alkalmaznunk is kell, ebben a velejéig aljas,
könyörtelen, kíméletlen és kegyelmet nem ismerő háborúban, amely meg akar ölni
mindenkit, a legártatlanabb kisgyermeket is, ahogy engem is és téged is. A tét
pedig, hogy a lelkünk megmenekül-e a pusztulattól, vagy sem. Erre mutat rá
valójában a karácsony, még ha minden egyház és minden ember is szeretné
elfelejteni ezt.
Horváth Martin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése