Horváth Martin- Ajándék(vers)

Váratlanul délután
Kimentem a rétre
Hogy hanyatt fekve
szemem vessem fel az égre

S ücsörögve a lankában
Míg szem ellát, senki nincsen
Leszállott és szorosan
Megölelt az Isten

Megölelt, és ott maradt

Legalább egy órát
El is mondtam neki
Szívem minden búját

Nem mondott rá semmit sem
Nem szidott, nem bókolt
Csak ültem ott és tűrtem, ahogy
Langyos szellő csókolt

Az idő mintha megállt volna
Madár dacolt fent a széllel
Ahogy a szívem teszi ugyanezt
Minden áldott éjjel

Susogott a fáknak lombja
A repcén túl ott messze
Lágyan ringott a sárga tenger
És elvoltam benn veszve

Fölötte kéklő óceán
Benne pár fehér folt szétfojt
Körülöttem minden, olyan
egyszerűen szép volt

Tovább is ment az Isten
Amint engem áthatott
Meg is köszöntem, hogy két szemem
Ily nagy csodát láthatott

Tovább ment, hogy más is lássa
Az élet maga ajándék
S szebb helyet e világnál
Keresve sem találnék

Hegyi István- A szabadság ábrándja

„A felelősség... Ebben a világunkban a felelősség nem vállalása olyannyira hozzákapcsolódott a szabadság érzetéhez, hogy az emberek elfelejtik, hogy ez nem a szabadságot jelenti, hanem a szabadosságot. Olyanokra jellemző ez, akik egy kis időt sem mernek egyedül eltölteni önmagukkal.”

Csernus Imre

Mámorító részegségben tartja a világot valami. Valami, amiről ábrándoznak az emberek, amely túllépi a képzeletük határát. Ez a valami, a korlátlan szabadság. Minden ember célja, minél nagyobb egyéni szabadságot elérni az életben. Kiteljesedni.

A szabadság egyfajta függetlenedés. Azt jelenti, hogy függetlenítjük magunkat valamitől. Szabályoktól, amik korlátozzák az emberek lehetőségeit, képességeit Olyan tényezőktől, amikhez hozzá vagyunk kötve valamilyen szinten, vagy rá vagyunk valamire utalva. A szabadság viszont relatív. Mindenkinek mást jelent. Egy munkás, aki napi 12 órát dolgozik, annak szabadságot jelent az, ha 8 órára lejjebb veszik a munkaidejét. Aki 8 órát dolgozik, annak a kevesebb munkaidő jelenti a szabadságot. Aki börtönbe került, annak a szabadulás jelenti, aki szabadon és boldogan éli az életét, az pedig egyfajta spirituális, belső szabadságot keres a szellemi, lelki kiteljesedés céljából. Az emberek eddig egyéni szinten keresték a szabadságot és talán keresik manapság is, de ugyanakkor megjelent egy globális szabadság őrület, amely a korlátlan, határok nélküli szabadságot hirdeti, és amely tömegeket tart spirituális mámorban.

Ez a fajta szabadság viszont egy délibáb. A délibáb abban nyilvánul meg, hogy hiába közelítesz hozzá, az semmivel sem kerül közelebb és csalóka képzetetek láttathat. A korlátlan szabadság képzete is ilyen. Senkinek sem sikerült még elérnie ezt az ábrándot, és senki sem tudja, hogy valójában működne-e. A szabadságot el lehet érni egy korlátlan határtalan szabadságot, hogyan lehetne? Ez csak egy feltartott tábla, amelyre színes betűkkel felírták, hogy korlátlan szabadság, az emberek fejvesztve rohannak felé, de azt mindig ugyanannyit viszik előrébb, mint amennyit közelítünk felé, míg végül egy szakadék felé érünk, és bele nem esünk.

Valójában szabadságról szó sincs, sokkal inkább szabadosságról. A kettő meghatározás teljesen mást jelent. Míg a szabadságot el lehet érni és bizonyos keretek között mozog, mint például az erkölcs, addig a szabadosság az erkölcsi értékekre fittyet hányó, kicsapongó, könnyelmű életmódot takar, amely egyenes út a lezüllött, értékeket tagadó élethez. A szabadság azért nem tetszik a modernkori tömeg embernek, mert bizonyos keretek között mozog, de ha nem mozogna, akkor az hova vezetne? Ha korlátok nélküli, tehát nincsen keretek közé szorítva, amely meghatározza, hogy mi között mozoghat, akkor mindent lehetne? Mindenki azt csinálhat, ami csak jólesik neki, legyen az bármennyire erkölcstelen, gátlástalan, vagy rossz szándékú? Az hova vezet? Ha nem lehet rossz szándékú, akkor mi az, ami ennek korlátot állít, ha korlátlan szabadság? A korlátlan szabadságot hirdető ígéret, korlátokat szab? Akkor önmagát hazudtolja meg, tehát egy hamis ígéret. Ha pedig nem, akkor utat enged egy végtelen romlásnak, ahol nincsen többé jó és rossz és ahol sohasem éri el az ember, amivel ámították, hanem a legvégén, csak egy mély szakadékba zuhan.

Tehát akkor mi a szabadság? Létezik teljes szabadság korlátok nélkül?

A szabadság iránti vágy eddig bizonyos korlátok között mozgott. Meg voltak a végpontjai. Egészséges határai. Az ilyen fajta szabadságot el lehet érni. A korlátlan szabadság viszont egy tévképzet. Korlátlanul függetleníteni magunkat mindentől nem lehet. Mindennek van korlátja, minden függ valamitől, mivel egy függési rendszerben élünk és ez így van jól. Ez tehát egy őrület, amit ígér, az pedig csak egy délibáb.

A hazugság természete olyan, hogy mindig többet ígér, mint amit az igazság adni képes. Ezért is választják többen, mint az igazságot. Fölé licitál az igazságnak, holott nincs is annyi pénze, amennyit ráígért. A szabadság csak akkor lehet korlátlan, ha felszakít minden lehetséges törvényt, legyen az emberi, természeti, fizikai, vagy megtagad minden szabályt, amely rendet hivatott teremteni, eltöröl minden szellemi értéket, amelyek viszonyítási pontokat adnak az életben. Elérni azt az állapotot, ahol az ember nincsen alárendelve semminek, az nem élet és nem is rend. Ez maga az üresség, a nem létezés.

Képzeljük el, mi lenne, ha egy sofőr azt mondaná, hogy magasról tesz a KRESZ szabályokra, mert ő szabad és úgy vezet, ahogyan akar. Mi lenne, ha a korlátlan szabadság nevében mindent szabadna? Akkor ölni is szabad? Ha nem, akkor hol korlátlan ez a szabadság, hiszen az ölni nem szabad, mert nem helyes, az egy etikai korlát. A szabadosság őrült, felforgató tevékenysége viszont teszi a dolgát.  Az emberek ellenkeznek a természeti törvényszerűségekkel, a szabályokkal, szellemi értékekkel, mivel mindenben a szabadság korlátozását látják és nem a rendet. Túlságosan elengedik magukat.

A szabadosság felvette a szabadság álarcát, hogy elrejtse rút valóját. Az embereket pedig elhiteti, a mézes mázzal. Korlátlan szabadságot kiáltanak az emberek, holott napról napra egyre többet veszítenek belőle. Feladják a szabadságukat a biztonságukért és szabadabb élet helyett, csak egyre szabadosabbat élnek. Miközben ezt a délibábot kergetjük, addig a kígyó szorítása egyre erősebb. Diktatúrák épülnek, az elnyomás napról napra nagyobb, a megfigyelés és irányítás, orwelli aranykora ez, és a romlás útján haladunk. A korlátlan szabadság tehát egy hamis ígéret, a globális elhitetés része.

Végszó jogán pedig a Bibliából idéznék. Jézus tesz óva intést erre vonatkozóan.

„Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket (vö. Mt 24,4).

Hegyi István

Horváth Martin- Ellenbaloldal

Régóta fel-fel vetődő gondolat a jobb és baloldali felosztás ideje múltsága, értelmetlensége. Mostanság pedig pár egyre fősodratúbb helyről is hallani, hogy bizony a Kánaánként aposztrofált Nyugaton is kezdi elveszíteni jelentőségét az évtizedes felosztás és politikai klíma. Ezzel a gondolattal régóta egyetértek, de ahhoz, hogy értsük is miről van szó,- végtére is mi az ami értelmét veszti-, lássuk mi is a jobb-bal felosztás. Mert, hogy egyáltalán nem olyan magától értetődő, mint a többség gondolhatja.

Szellemi spektrum: A politikai spektrum legelterjedtebb értelmezése- legalábbis Közép-Kelet-Európában biztosan- a jobb és baloldal kapcsán, annak szellemi, értékrendbeli hozzáállása a világhoz. A jobboldal hagyományosan konzervatív princípiumokat képvisel, azaz a vallás, a spiritualitás fontos társadalmi tényezőnek tartása, a kulturális sajátosságok, nemzeti értékek és szokásos előtértbe helyezése, ezzel együtt a hagyományos társadalmi felépítés, pl.: a család hangsúlyozása a társadalom alapjaként az egyénnel szemben. Ezzel szemben a baloldal az újító, a modern, a haladó. A vallási értékek messzebb állnak tőle, politikájának középpontjában sokkal materiálisabb szempontok állnak. A kultúra, hagyományok, sőt maga a nemzet is számára olyan létezők, amelyek meghaladása, sőt eltörlése egyáltalán nem lehetetlen. Az organikus különbözőségeink, identitásaink a baloldal számára avítt, idejét múltak, amiket meg kell lépni az emberiség szempontjából. A jobboldal értékítélete szerint ezzel szemben ezek örök érvényű jelenségek, melyekhez tértől és időtől függetlenül igazodni kell. A baloldal haladásába beletartozik ezért a társadalom legalapvetőbb egységeink újraértelmezése. Azaz a számára elavult hagyományok végett létező család szerepének újradefiniálása is. Ezért az egyént tartja a társadalom legkisebb egységének, ez pedig magával vonja a korábbi szexuális devianciák jogának kiterjesztését. A baloldal vallja, hogy az emberek egyenlők alapvetően. Ezzel szemben a jobboldal különböző kvalitásokat és készséget tulajdonít adott embercsoportoknak, a társadalmi képe jóval hierarchikusabb.

Gazdasági spektrum: A jobb és baloldal felosztásának napjainkra lett egy teljesen más értelmezése is, ami főleg Nyugaton elterjedt. Ez a modern korban sokszorosan túlértékelt és túlságosan sok szerepet kapott gazdaság szemszögéből nézi. A jobboldal ennek értelmében a nagytőke, a minél szabadabb piac pártján áll az állam minél kisebb beavatkozása nélkül a gazdasági életbe. A baloldal éppen ellenkezőleg az állam lehetőleg minél nagyobb szerepvállalására törekszik és igyekszik a piaci verseny közepette valamiféle biztos szociális hálót nyújtani a nagy kapitalista versenyben alulmaradtaknak. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, ezt a legtöbben észrevették messzemenően nem így van hazánkban, de lassan egész Európában sem. Nyugaton a baloldal gazdasági értelemben majdnem megszűnt, és csak a piaci anarchizmus vadkapitalizmusa maradt. Ezzel szemben nálunk és keletebbre az államosítás és a külföldi nagytőke kiszorítása és korlátozása, mint jelenség, egyértelműen a jobboldalhoz kapcsolódott.

Tradicionalista spektrum: A jobb-bal politikai skála legértelmesebb és legeredetibb értelmezése- legalábbis szubjektíven nézve, szerintem- a tradicionalista iskola által napjainkban emlegetett felosztás. Rámutat, hogy eredendően a francia forradalom 1789-es fordulata után nyert értelmet és jött be a köztudatba a jobb és bal felosztás. Nevesen a francia konventben a forradalmi elvekkel egyetértők(bal) és elutasítók, régi rendszert képviselők(jobb) helyfoglalása szerint. Eszerint tehát minden eszmeiség, és politika, filozófiai vívmány, ami a felvilágosodáshoz kötődik az baloldali. A jobboldal a tisztán ez előtti állapotokat jelenti. Azaz vallás és állam egybefonódása, monarchizmus, birodalmi jelleg, a társadalom hierarchikus, kasztbéli felosztása. Olyannyira, hogy a nacionalizmus, a nemzeti eszme is baloldali e gondolat szerint, hiszen a felvilágosodás forgatagában született és szembe megy a korábbi különböző uralkodó családok által irányított, többnemzetiségű birodalmaival.

Bármelyiket is nézzük, valóban elgondolkozhatunk, hogy a jobb és baloldali felosztás mára értelmetlenné vált. Egyik felfogás szerint sem találunk jobb és baloldali tömörüléseket igazán. Nyugaton szellemi értékeikben a jobb és baloldal mára eggyé vált. Elég arra gondolnunk, hogy az Angela Merkel nevével egybeforrt német CDU egy jobboldali párt. Innen Magyarországról a legvadabb bal-liberális gondolatok hasonlóak csak hozzá. Ami pedig Nyugaton szélsőjobbot jelent, az olyan pártokat takar, mint a magyar Fidesz. Lerökönyödnének, ha tudnák, hogy kis hazánkban ennél sokkal extrémebb csoportosulások léteznek. Valószínűleg kifejezésük sincs már a nemzetiszocialistákra, vagy royalistákra és legitimistákra. Nyugat-Európában és az USA-ban is, szellemi értelemben a jobboldal megsemmisült. Mostanában felerősödő, ott már szélsőjobboldalnak minősített formában fel-fel bukkan ugyan. Mi sem jobb példa, minthogy sok országban, Németország, Ausztria vagy akár Csehország esetében is, a jobb és baloldali pártok régóta, sokszor évtizedek óta koalícióban kormányoznak. Próbálnánk ezt elképzelni itthon…

Gazdasági tekintetben, mint már érintve volt, Nyugaton pedig a baloldal szűnt meg. Mára a szabad piaci verseny szinte korlátlan tombolása jellemző. Gyakorlatilag Nyugaton kijelenthetjük, hogy minden, ami pozitív volt a jobboldalban elveszett, és minden, ami gazdasági tekintetben ésszerű volt a baloldalban, elhagyták. A lehető legrosszabb kombináció. Mifelénk pedig a fordítottja látható. A jobboldali szellemi értékeket(nemzet, hagyomány, vallás, család) a zászlójára tűzi a hatalom, míg gazdasági tekintetben a baloldal nyugaton elfeledett vívmányait használja(államosítás, külföldi tőke kizárása). Hasonlatos ez a fasizmus és egyéb 20. századi szélsőjobboldalinak bélyegzett ideológiák felfogásához. Mára tehát jobb és baloldalinak nevezni valamit nem lehet. A tradicionalista felfogás szerint pedig végképp nem, hiszen annak értelmében gyakorlatilag László Andráson, Baranyi Tiboron és társaikon és hű követőiken kívül, senki sem jobboldali. De talán még ők sem.

Azt viszont érezzük, hogy valamiféle törésvonal igenis létezik a világban, és ez egyre jobban élesedik. A törésvonal egyik oldalán pedig a liberalizmus és globalizmus kettőse áll, a másikon pedig az ezt elutasítók. Természetesen a liberalizmus sem fedi mára eredeti jelentését, sokkalta inkább egy marxizmus illik a megnevezésére szellemi, értékbeli hozzáállásában. Így egyik oldalon állnak, akik a világot minél inkább globálissá, egységesebbé tennék, a nemzeti, kulturális identitásaink és különbségeink elmosásával, valamint tényleges jogi, gazdasági szuverenitásunk felszámolásával. Másik oldalon pedig a világban állnak, akik ezzel szembe helyezkednek ezernyi okból, ezernyi érdekből és ezernyi ideológia mentén. Napjaink híres szembehelyezkedői, akiket a Nyugati liberális-globalista szárny főellenségnek kiállt ki, mint Orbán, Putyin, Trump, Erdogan, mind-mind saját hatalmi érdekből állnak szemben a fősodorral. Azt is könnyen láthatjuk, hogy gyakran egymással is szemben állnak céljaik és érdekeik. A „szabadságharcuk” pedig nem valamiféle nemes szándék, hanem hatalmuk megtartásának egyedi feltétele. Magyarországon a társadalom több okból, de nem vette fel a Nyugati szellemi fonalat és nem hajlandó a liberálisnak nevezett őrületre. Ha Orbán hatalmon akar maradni, akkor bizony jobboldalinál is jobboldalibbnak kell lennie. Hasonló a helyzet Oroszországban is, bár ott még a régi szovjet múlt is dicsőítendő Putyin szempontjából, hogy elnyerje a nép kegyeit. A világban pedig számtalan helyen vannak magukat szocialistának, kommunistának, nacionalistának, illiberálisnak és kitudja még minek nevezők, akik szemben állnak a fősodorral. Azt pedig nem gondolhatjuk, hogy ez a saját önző érdekeiből, vagy a liberális-globalista eszmeiségnél is őrültebb ideológiák mentén szerveződő bagázs lenne a megmentőnk. Tradicionalista szemszögből itt manapság mindenki baloldali. Még a nácik is. Akik pedig szembe helyezkednek a világ szellemi és gazdasági központosításával, csupán a baloldaliság nem legdurvább formáját képviselik, hanem valahol „elakadtak” alacsonyabb szinten. Úgyhogy a nagy főáramlattal szembeúszók egyébként sehogy sem jobboldaliak. De még csak józan paraszti megfogalmazásban sem jók. Sokkal inkább ez egy ellenbaloldal. Ugyanúgy viselkednek, ugyanazok az erkölcstelen taktikáik vannak és húzásaik és céljaik, mint ami ellen harcolnak. Csak más szlogenek nevében és persze kisebb területen, a saját bázisukra terjesztenék ki azt, nem az egész világra.

Úgyhogy mielőtt nagy örömbe csapnánk, hogy a világban elindultak folyamatok, amik jó irányba visznek, emlékeztessük magunkat, hogy habár sok pozitívumot magukba foglalhatnak az ellenbaloldaiak, talán csak addig pozitívumok, míg látjuk a rosszabbat. Vagy talán teljesen máshogy mutatkozik meg, teljesen máshol bukkan elő ezekben az alternatívákban a negatívum. Mi pedig nem világállamot, de nem is kiskirályok diktatúráit akarjuk, nem jobb vagy baloldalt legyen bármilyen értelmezése is, hanem végre értelmes, élhető, igazi értékek mentén szerveződő társadalmat, nevezzék azt bármilyen „izmusnak” vagy oldalnak is.

Horváth Martin

S.D.- Szelfi

„Ne legyen más istened rajtam kívül!

Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak.”

„Az igazi szelfi az lenne, ha befelé néznél, a teljességre figyelnél...” – Horváth Róbert

A kép: egy momentum rögzítése az örökkévalóságba, egy látomás genezise, a folyó szellem megdermedése, vagy kapu, a szellem megidézésére. Egy művészi alkotás a belső külsővé tétele, az eleven megdermedése, a momentán emóció vagy szellemiség kiterjesztése a külvilág felé. A kép mágikus. Erőt rögzít, erőt sugároz, erőkhöz láncol. Kapukat tár fel a szellem számára. A képnek kötése van. Ez a kötés lehet negatív, vagy pozitív, de mindenképpen jelen van. Egy kép lehet ikon, vagy bálvány. Minden ikon Isten felé mutat, nem magát Istent ábrázolja ki, de kapcsolatot létesít a legmagasabbal. Ezzel szemben minden bálvány már önmagában is a nem-lét, a sátán egészének kiábrázolása. Minden, mi nem köt kapcsolatot a lényeggel, a semmibe vesző, múló anyagiság.

Az ikon és a bálvány különbségét a belső határozza meg. A bálvány kifele forduló, az elidegenedőség

világában szedi áldozatait. Szépsége csak az anyagiság függvénye. Profán, lényeggel kapcsolatot nem ápoló. Lehet ez erőse a pokol felé tendáló, de már csupán a horizontális tévelygés is merő eretnekség, ha ezt nem kapcsoljuk a lényegiséghez, mint szimbólum.

A történelmet a képekből és írásokból ismerjük. Leletei egy-egy kornak képet adnak az adott kor fejlettségéről. Az igazi fejlettség nem a technikában mutatkozik meg, hanem az ember és Isten közelségéről. Ha megvizsgáljuk, a képek történetét rájöhetünk szerepük lényegére. A képek, ahogy az írás is akkor jelentek meg, mikor a szellem már kiveszett a közvetlen tapasztalatból. A szellem már nem volt olyan erősen átható hogy fenntartható legyen, így szükségszerűen tovább kellett adni valamilyen formában, mert félő volt, hogy az utókor érdemesei már nem tudják realizálni az elmúlt kor igazságát. Innentől ismerjük az emberiség történetét, a kultúrákat, és vallásokat. Egykor Isten parancsai nem parancsok voltak, csupán tiszta akarat, a feledés tette őket törvénytáblákká Mózes kezében. Istennek újra, és újra meg kellett kötnie szövetségét népével, mert azok el-el felejtették azt, és bálványokat kezdtek imádni. Így alakult meg a kőszikla, Krisztus talapzata, az Ószövetség is, amire az új Jeruzsálem, ismét tiszta akaratú temploma ragyoghat majdan.

A hanyatló, letűnő pogány Rómát követte a pillanatnyi fényként tündöklő középkór, annak is korai szakasza. Ahogy Rómát megőrölte az apokalipszis célirányú hanyatlása, úgy vált egyre profánabbá képi világa, kultúrája is. A hanyatlás legfőbb jele mikor Istent átveszi a külső-én, ez a heteronhoz kötött személyiség. A luciferizmus legfőbb ismerve a belső és külső fejetetejére állítása, a külső abszolútizációja. A jelenség alapvető ismerve mikor az én úgy ragadja meg sajátságát, hogy a külsőbe tekint, mások állttal igazolja önmagát, a mások dicsőítésében éli meg individualitását, ahelyett hogy önmagába nézve ragadná meg mozdulatlan belső tapasztalatát.

A mai kor szellemi színvonala egyetlen egy jelenségben tökéletesen nyakon ragadható: Szelfi, avagy >>Ön<<kép. A fogalom maga félhazugság. Igaz hogy a valódi önvalóság helyet a külsőben megragadható, mások állttal kötöttségben lévő énre utal, viszont tökéletesen igaz módon fejezi ki a mai félember önazonosítását. A fogalom a luciferizmus töménysége.

A szelfi az embert a tökéletes világiságban ragadja meg. Megdermeszti, és szorosan odaköti. A lényege hogy valamiféle horizontális >>élményben<< ragadja meg az abban résztvevő tapasztalót külsőleg. A hátulsó kamerával ellentétben, mely a képet úgy készíti, hogy a tapasztaló, mint alany veti fel önmagát, a magam felé fordított kamera kifejeződése annak, hogy a külsőm, egyben alanyiságom teljességével megegyező. Ehhez szorosan kapcsolódó fogalom a >>lájk<< aminek jelentése lefokozottá vált, a szeretettel ellentétben már csak kedvelek dolgokat. A szellemi szeretet helyére az evilági kedvelem került. Szeretem Istenem, kedvelem a paprikás krumplit. Ehhez a problematikához hozzákapcsolható, hogy a szeretet a hippi mozgalom óta már csak mint >>lájk<< van jelen az emberek fogalomtárjában. Szóval a szelfi célja hogy a külsővel összemosott tapasztalót, más embereknek megmutatva, akik ezt közömbösen, vagy illemből, esetleg irigységből egészen kedvelik, elnyerjem azt a visszaigazolást, hogy >>vagyok<< mert élményben vettem részt, és érek valamit az életben, mert mások kedvelnek.

A mai kor képei vagy megmerevedett hullák, vagy alsó erőkhöz kapcsoló kapuk. A képek demokratizálódtak. Ma már mindenki képes a tapasztalat egy-egy szegletét egyfajta relatív végtelenbe kapcsolni. Még régen képeket királyokról, Szentekről, prófétákról, és Krisztusról készítettek, melyek ikonok voltak a szó szoros értelmében kapuk Istenhez, akárcsak a Szentírás, szimbólumok, és létrendileg lényeges események kapui, mint például a passió jelenetei minden Katolikus templomban. A felvilágosodás óta polgárok kezdtek magukról képeket készíteni, minél drágább ruhákban, csupán evilági létrendjük kifejezésére, ami mellőzte a szellemi nagyságot. Az arany már nem szimbóluma volt a szellemi fényességnek, mint a Szkíta harcosokon és királyokon, csupán a vagyoni érték tette őket kívánatossá, és az emberek azt is elfelejtették egyáltalán miért érték az arany? Ma pedig már hullákkal tömjük szellemünk terét. A polgár tovább sorvadt proletárrá. A minőség tovább zuhant a szürke mennyiség birodalmába, ami éppen továbbzuhan a ráció alatt álló okkult digitalizáltságba. A képek által megkezdődött az e világ bezárása, egy-egy digitális adathalmazba, és annak áthelyezése egy e világnál sokkal folyékonyabb síkra. A sátán, mint Isten majma alakítja éppen a mennyei Jeruzsálem paródiáját, egy lehetséges, jövőbeli digitális utópia képében.

A szelfi tehát egy esszenciális betegség súlyosbodó kórképe. Az Istenhiány és önidegenség hiányának lappangó tünete. Egy szó szerinti tükör, melyben Nárcisz éppen beleszeret tükörképébe, lájkolja azt, sőt önmaga teljességével azonosítja.

Böhme szavaival élve: az ősbűn abban ragadható meg, hogy az ember megnézte önmagát kívülről. A teremtés könyvében Ádám és Éva a bűnbeesés után lapulevelekkel takargatja önmagát, ráébredve hogy addigi alanyi tapasztalatával szemben, a heteron számára meztelen. Az ember azóta is takargatja meztelenségét a külvilág elől, ezzel a biztonság hazug intézményét építve fel, ahogy Hamvas fogalmaz a mátrixról. A mai korban ez a tendencia kiéleződni látszik, hiszen megszületett a digitális világ síkja, ahol ez az illúzió immár tökéletesre fejleszthető, az abszolút képmutatás, és önismereti hiány luciferi porondján.

S.D

Szabó Gyula- Etika és erkölcs

Etika és erkölcs (angolul: ethics and morals)

Ez a két szó a mai modern kommunikációnkban gyakorlatilag ugyanazt jelenti, a kettőt felváltva használjuk, vagyis inkább az erkölcs szót, mert az etika használata egyre inkább kimegy a divatból.

Nemrég beszélgettem egy professzorral, aki etikát tanít Dublinban az egyik egyetemen. Kérdezte tőle, hogy mi a különbség a két szó között. Azt válaszolta, hogy semmi, a szakirodalom is ugyanazt érti mindkét fogalmon. Kérdezem, mi akkor az etika alapja? Nincsen alapja, mondja. Csak különböző megközelítéseket tanítunk a hallgatóknak. Pedig ez nem igaz, nem is mindig volt ez így! Vegyük először az ERKÖLCS (moralitás) fogalmat górcső alá. Az erkölcs (helyes) definíciója: az a viselkedés, hozzáállás, amit az emberek csinálnak, ahogy éppen viselkednek. Ez országonként, kultúránként változik, de még az idő múlásával is változik az erkölcs. A vallásos ember erkölcse más, mint az ateistáé. A falusi (vidéki) emberek erkölcse is más (főleg régebben volt nagyon különbség) mint a városiaké. Észrevehető volt, ha egy falusi lány elkerült városba, akkor előfordult, hogy az erkölcse (viselkedése) nagyon más lett, szabados (szabaderkölcsű, feslett) lett, túltett még a városi lányokon is. A kommunizmus évei alatt elfogadott volt a munkahelyi lopás, sőt szinte erénynek számított. A "normális" viselkedést az határozza meg manapság, ahogy az emberek többsége él, viselkedik. Manapság egyre többen élnek házasságon kívüli párkapcsolatban. Ez egyre inkább elfogadottá, normálissá válik. Szüleink korában még alig volt válás, házasságon kívüli terhesség. Egyre többen vallják magukat homoszexuálisnak, transzneműnek, stb. Ezek a viselkedésformák egy-két generációval ezelőtt nem nagyon léteztek. Tehát, azt hogy mi a "jó" vagy "helyes" viselkedés az határozza meg, hogy az emberek többsége éppen mit csinál! Vagyis manapság ez is a demokrácia elvén működik - a többség szavazata alapján. (A birkanyáj éppen merrefelé megy, vagy van vezetve...)

Az ETIKA eredetileg persze mást jelentett. Az etika előírta az emberekre kötelezően vonatkozó viselkedési normákat. Ezt be kellett tartania a közösségbe tartozóknak, erről a közösség is gondoskodott, következménnyel járt, ha valaki kihúzta magát a szabályok betartása alól. Itt máris felmerül a kérdés, ki állapítja meg a szabályokat? Mert ha az emberi közösség (demokratikus, többségi) elvek alapján, akkor még mindig az ERKÖLCS keretein belül vagyunk. Az ETIKA szabályai föntről, egy tőlünk magasabb hatalomtól (Istentől) kell, hogy eredjenek. Csak akkor lesznek ezek abszolút, minden ember számára kötelezőek! Az etika nem foglakozik azzal, hogy az emberek hogyan viselkednek. Az etika megmondja, hogyan kell viselkedni, mi az a jó és mi a nem jó. Ekkor hatalma csakis Istennek van. Mivel az utóbbi évszázadokban főleg a felvilágosodás (besötétedés?) óta Európa és a Nyugati kultúra egyre inkább elhagyja Istenben való hitet, magára maradt. Ha nincs Isten, akkor mi vagyunk a csúcson, mi vagyunk saját magunk "istenei". Mi mondjuk meg mi a frankó. Mi csinálunk magunknak törvényeket, azt csináljuk, amit mi akarunk. Persze a következményekkel mit sem törődve....

 Van a Szentírásban egy vers, ami az Isten népének a szellemi mélypontjáról beszél. Volt egy idő, amikor is:

„Mindenki azt cselekedte, ami jónak látszott az Ő(saját) szemei előtt”(Bír.21:25- Ruth 1:1)

Szabó Gyula

Szabó Kornél- Elvárások

"Köszönöm, hogy megtanulhattam: ahogy nő az ember, vele együtt a kihívás és az elvárás is fokozódik."

Csabai Márk

Elvárások. Várakozás arra, hogy egy adott történés be/elkövetkezzen. Tulajdonképpen követelés a bizonytalannal kapcsolatban. Amit elvárunk a külső és belső világtól, amire számítunk, hogy annak kell lennie, az meghatározza a környezetünkkel és magunkkal való kapcsolatunkat.

Ami különleges az elvárásokban és ami arra teszi érdemessé, hogy írjanak róluk, az az, hogy könnyen megváltoztathatóak. A realitás belátása, logikus gondolkodás, és a múltunk helyes szemlélése könnyen teszi mássá. Életünk végéig formálhatóak, és egyfajta alap attitűdöt alakítanak a viselkedésünkkel másokkal szemben. Hiszen valójában nem a világtól várjuk el, hogy valamilyen legyen, hanem az emberektől, köztük magunktól is.

Ha jól nézzük nem más mint egy fejlődési irány.
Kis gondolkodással eljutunk oda, hogy vannak felesleges és fontos elvárások, attól függően, hogy milyen élet szakaszban vagyunk, és attól függetlenül is.
Kell-e lennie olyan helyzetnek ahol másoktól elvárhatunk valamit? Természetesen igen.
A függesszük fel, vagy töröljük el az elvárásainkat egy manapság sokat hangoztatott hibás elmélet.
A szociális kultúra, egymás figyelembe vétele, egyáltalán a beszámíthatóság elvárásokra épül. A gyermek elvárja, hogy a szülei gondoskodjanak róla. A szülők elvárják, hogy a gyermek figyeljen rájuk.

A munkáltató elvárja hogy a munkavállaló eleget teljesítsen, fordítva pedig, hogy élhető körülmények között dolgozhasson és fizetést kapjon. A barátaitól elvárja az ember, hogy figyeljenek rá, a párjától szintén. Ha valaki rosszat tesz velünk akkor elvárjuk, hogy bocsánatot kérjen.
Ezek amolyan láthatatlan, meg nem írt, de mégis érvényben lévő társadalmi szerződések.
Ugyanúgy két fele van az elvárásoknak is, mint egy szerződésnek. Az első alkalommal amikor megfelelünk valaki elvárásainak, az, az ő fejében az aláírás pillanata. Példaként álljon előttünk a migrációs válság. Ha valakit beengedünk, mint ország, egy menekültet (legyen háborús vagy gazdasági) akkor szerződést írunk alá egy teljes emberi kollektívával. Mindazok akik menekültek jöhetnek. Hiszen amikor valamit követelni lehet, akkor mindenki hirtelen egyenjogúvá válik.
Amiképpen a szerződésnek is vannak kitételei úgy ennek az elvárás megállapodásnak is lehetnek.
Pl.: Csak háborús menekültek, vagy csak adott létszámig. Minden jogunk megvan arra, hogy rendelkezzünk a feltételekről.

Amikor jogról beszélek akkor az elvárások szintjén az erkölcsöt értem. Ebben az esetben ami kicsiben működik az nagyban is. Ahogy eldöntjük, hogy kit engedünk az otthonunkba, úgy formálunk véleményt arról is nemzetként, hogy kit engedünk az országunkba.
Ez a fajta szerződés a feltételek megszegése esetén megszüntethető vagy újraírható.
Az elvárások akkor nem feleslegesek, ha valakitől valamire szükségünk van.
Felesleges egy elvárás ha az valódi szükség nélküli.

Elvárás az, hogy emberi társaságban legyél, adott esetben a barátaid, munkatársaid felé.
Az nem elvárás, hogy egy péntek estén lerészegedj velük, ugyanakkor az, hogy jól érezd magad köztük az lehet. Egészen bonyolulttá is képes válni ez a rendszer, és nem független a beteljesített vagy a be nem teljesített elvárásra adott reakció milyenségétől sem.
Komoly problémákat tud okozni egy félreértés, egy amúgy is összegabalyodott elvárás szálai között.
Hivatalos esetben ilyenkor rendelkezésünkre állnak ügyvédek, jogászok. Erkölcsi vitában nem fordulunk hozzájuk általában, és üresség tátong azzal kapcsolatban is, hogy kihez lehet egyáltalán.
Stabil világszemléletű, erős személyiségű emberek azok akikhez ilyen vita esetén fordulni lehetne.
Nézzünk körbe, hogy kik azok akikre ez illik. Megkeseredett emberek akik szidnak mindent. Kimerült életek akik már nem látnak szépséget. Kritikusok akik nem ismerik a feltétlen jó fogalmát.
Mindazok akikhez fordulhatnánk már megcsömörlöttek attól, hogy ezzel foglalkozzanak, a maradék pedig aki magáról állítja, hogy ő majd megítéli a helyzetet jó eséllyel bolond és maga sem tudja mit beszél. Egész veszélyesek is tudnak lenni.

Kevesen maradtak a szó igazi értelmében -jó- erkölcsi alapállású, példaértékű életű emberek. Nincs kihez fordulni az életünkkel ha elakadunk. És ez baj, mert így futunk tévútra mind.
Keresgetjük az útjelző tábláinkat a sivatagban, vagy az erdő sűrűjében, de amit találunk az már vagy szétesett, vagy a pokolba mutat.

Kilátástalannak tűnhet, de aki kitartó, meglelheti a nyomokat. Eleink még tudták az irányt, és hagytak is nyomokat. Ők sem voltak sokan, de amit tudtak azt ránk hagyták, és nem csak arra szolgálnak útmutatóul hogy merre menjünk, hanem arra is, hogy kiket keressünk. De ásni kell értük, az ő tudásuk nem adja magát könnyen. Mint minden jó dologért, ezért is harcolni kell. Idővel pedig szerzünk társakat akik támogatnak és emlékeztetnek a fontossági sorrendre.

Elsősorban magunkkal szemben támasszunk elvárásokat. Akiktől követelhetünk bármit, ők mi magunk vagyunk. Ha úgy érzed rossz úton vagy, akkor változtass irányt, követeld magadtól a megváltozást. Másoktól pedig elvárhatod, hogy segítsenek, türelmesek, megértőek és kritikusak legyenek. Mert nem feltétlenül jó az irány amit kijelölsz, de ha van csak egy bajtárs is aki tükröddé lesz, akkor nem veszel el.

Ugyanilyen irányjelzők lehetnek mások elvárásai veled szemben. Jelzik, hogy mi az az irány amerre ha elindulsz,  onnan pozitív visszajelzést fogsz kapni. És ha félsz is elindulni valamerre, juttasd eszedbe, sokkal eredményesebb valamit tenni, mint semmit.
Ha mind szerethetőek és szerető emberek volnánk, akkor nem kellenének elvárások, így viszont egyenlőre ki kell ebben igazodnunk.

Ki ölel majd át, és borítja rád, a szeretet mámorát, emberbarát? Ha súlyt húzol sivatagban, elvágni ki fogja a kötelet, ki helyez majd szabadságra, és törli el bűnödet? Vágysz a szóra, a tettre, az indulóra. Vágysz a meghívóra. De milyen szó az,ami csak csitít? Milyen tett az,ami csak vidít? Milyen induló az, ami csak van, s nem érted olyan, amilyen? Mi a sok neked, hogy elvessz, vagy hogy elférj benne? Mi a jó neked, hogy megpihenj, vagy hogy fáradozz benne? Mi neked a meghívó, a harangszó, vagy egy néma képkeret?

Van még szeretet benned, ami kimunkálja az árkot, mederré csiszolja a romot, hogy folyni tudjon a remény, levegős víz és vér? Van ki átölel? Van kinek érintése számít, kinek hangja meglágyít, vagy csupán létezel? Van ki enyhe sebeidnek, lángja orcádnak, kedvedért orvossága a világnak, vagy csupán létezel? Van ki érted van neked, megérti mindened, veled éli életed, vagy csupán létezel? Halálnak vagy-e csupán, vagy öröklétnek? Mert ha szeretsz, ha igazán szeretsz, úgy meglesz mindened.

S.D- Autoteizmus és kereszténység

„Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülöttje. Mert benne teremtett mindent a

mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy Ő a kereszten vérével békességet szerzett.”

Autoteizmus: vallási felfogás mely Istent és az >>ÉN<<-t, mint alanyi valóságot nem különbözteti meg, lényegében a kettőt egyként gondolja el.

Isten: Az egyetlen valóság. Ő mindeneknek teremtője, fenntartója, mozdulatlan mozgatója, középpontja a létnek, maga a lét. Szentháromság, és lényegében abszolút EGYség.

A Kereszténységre rátekintve olybá tűnik mintha az autoteizmus tőle idegen felfogás lenne, teológiai kérdésekben kevésbé nyitott, ne adjisten misztikafóbiában szenvedő ember számára már-már egyfajta bizarr sátánizmusnak tűnhet miben a >>teremtmény<< magát mint >>Istent<< tételezi. Na mármost ezek a vádak többnyire a meg nem értés szülöttei, így hát bátorkodom a most következő kis cikkben rávilágítani a világ és megváltásának legnagyobb misztériumára, a kozmosz mint egész esszenciális céljára, amiről a Szentírás úgy szól hogy „Isten legyen minden, mindenekben”.

A teremtés

Isten a kezdetekben nem volt Isten, a teremtményekben lett Istenné, ahogy Eckhart mester, a legnagyobb keresztény misztikus fogalmaz. Isten kezdetben teremtette a kettősséget, szabad akaratából, cél és kényszerűség nélkül, hogy megalkossa azt amire csak ő lehet képes, és véghezvigye a legnagyobb szeretettel a megváltás passióját hogy önmaga teljességét adhassa teremtményeinek, hogy végül a kezdet, a vég is legyen. Amit megalkotott, mindent önmagában alkotott meg, így ezen alkotásoknak csak a lényeghez tartozásukban van realitásuk és létük. Isten nem teremthetett tőle független világot hisz annak léte a nemlétbe zuhant volna a lényeg hiányában. Így kijelenthető hogy >>kozmosz<< mint a teremtettség egésze minden létsíkkal csak egy lehet mely Istenben áll fenn. Isten hogy a teremtést mozgásban tartsa és elválassza önlényegének mozdulatlanságától megalkotta a kettősséget, a dualizmust mint önmaga jóságát, és egy ezzel szembehelyezkedő erőt, a hiányt, mint önmaga magaellenfordúltságát, melyre később a Sátánt, mint erre rendelt teremtményt állítja, aki majd ezt a princípiumot betölti. Így megérthető hogy a teremtés, teremtményi mivolta miatt már a kezdetektől rendelkezett a bukás lehetőségével, hogy az mozgásban tartja. A teremtés tökéletes volt, és az is, de hogy miképpen az a következő misztériumban oldható fel. Isten mint időtől független, Eckhart mester szavaival élve, az örök Isteni pillanat állapotában lévő léten túli létező már a kezdetektől előre determinálta a kozmosz sorsát, úgy hogy benne az embernek, mint képmásának szabadságát meghagyván, mintegy előre ismerte döntéseinket, és erre építette a megváltás tökéletes koronáját. Így habár az ember elkerülhetetlenül megtört a bűnbeesés során, ezt szabad akaratából cselekedte amit Isten előre ismert, így mondható tehát hogy a teremtés tökéletes, ma is zajló folyamat. Így teremtette tehát a kozmosz mindenségét az Isten, benne világunkkal, és a teremtés csúcsával az emberrel, mint Istenhez hasonlatos teremtménnyel.

Mi az ember?

Az ember Isten kiválasztott teremtménye, akit saját képmására alkotott. Ez nem mást jelent, mint azt hogy az ember az egyetlen aki rendelkezik Szellemmel, vagyis öntételező tudattal, valódi alanyisággal. Isten önmagát lehelte az emberbe, Szellem képébe, mely a teremtményi valóba burkolózva elvesztette Isteni valóságát, ezzel elszakítva azt az Isteni fonalat mely összekötötte önvalójával. Így tehát az ember Szelleme mely elszakadt az Szentszellemtől (Pneuma) önállóvá vált, ezzel megadván az embernek a szabad akaratot. Az ember háromság, felülről lefelé Szellem, lélek, és test. A háromság csak a bukás pillanatában szakadt meg, addig az önálló szellem egységében élt, a lélek terében. A lélek ugyanis a tér, amiben a szellem, felülről tevékenykedik, a test, a bőrruha pedig a bűnbeesés megdermedésének eredménye, a szellem mely elhalva szilárddá válik. Az ember teremtése során vált Istenből, Isten. Hiszen megjelent a >>más<<, az ember, ki elvesztette Isten akaratával való egységének tudatát. Ami addig >>ÉN<<-ként jelent meg, a teremtményben >>Ő<< lett. Így az ember a kettősség közepén nem találta helyét. Isten akarata, már mint idegen >>parancs<< jelent meg számára, nem kevésbé idegen volt már tőle ez a akarat mint a Sátáné. Az embert Isten a föld urává tette. A paradicsomot a birtokába adta. Így látható hogy a kozmosz nem csak Istenben áll fenn, de a mi tudatunktól sem független. Így habár jelenlegi létszintünkön fennáll a független valóság, esszenciálisan ez nincs jelen. A kozmosz Istenen belül az emberben is fennáll. Ezen gondolat legkifejezőbb filozófiai irányzata a Szolipszizmus. A világ láthatólag az objektív dermedtség ellenére csak mintegy folyó álom áll fenn, Istenben, és így az ember Szellemében. Az objektivitás forrása az ősbűn, mikor a még csak mint tiszta emberi Szellem léteztünk, szabad akaratunkból szolgáltattuk ki magunk az Isten hiányának, a Sátánnak, elfeledvén önvalóságunk akaratának esszencialátását. Ez által magunkkal rántottuk a reánk bízott egész teremtett valóságot, ezáltal azt egyfajta megdermedt objektivitás állapotába húzva azt, ami a testiség létrejöttét eredményezte, mint az idegenség egyértelműségét. Így az ember idegen lett saját világában.

Mi a teremtményi akarat?

Szabadság, melyet Isten ad meg az embernek és angyalnak akarata szerint. Az egyetlen valós akarat, Istené. Így a mi akaratunknak csak annyiban van valódi realitása, amennyiben az egyezik az Úréval. A bűnbeesés a mi saját akaratunkból történt, de Isten „engedélyével”, felülvizsgálatával. Ezzel szemléltethetjük hogy valójában hiába mi döntünk, Isten aki ezt jóváhagyja, így ezen döntések nem esszenciálisan függetlenek tőle.

Mi a luciferizmus, az autoteizmus ellentéte?

A luciferizmus az autoteizmus ellentéte. A sátán célja az Istentől való függetlenedés fenntartása és elmélyítése. A teremtményiség lázadása Isten ellen. A teremtményi akarat abszolútizációja. Az autoteizmus úgy valósítja meg az >>ÉN<< Istenségét hogy a Szellemet visszavezetve önvalóságába aláveti magát Isten akaratának, pontosabban nem csak aláveti, mint a teista, hanem keresi annak esszenciális önvalóságának felismerését. Míg a luciferizmus lázad az Isteni akarattal szemben, mert az nem a >>hiányos-ÉN<< akaratával azonos. A luciferizmus akaratát öntöröttségében akarja abszolutizálni, úgy hogy arra a lehetetlen célra törekszik hogy megsemmisítse Istent, ezáltal saját hiányába zuhanva, a megsemmisülés elérésére vágyódik.

Ki Jézus Krisztus?

Jézus Krisztus Isten. Az Atyaisten fia, ki felvéve a teremtményiséget >>alászállt<< a kozmoszba, megtestesült hogy önmagát ajándékozza az embernek. Krisztus kettős természetű, abban különbözik az embertől hogy megtartotta a fonalat, mely összeköti őt a lényeggel. Az emberi Szellemét teljes mértékben aláveti a valódi akarat szolgálatában, ezzel megtagadva földi önmagát, meglelvén valódi önmagát, Istent. Krisztus az új Ádám, a legtökéletesebb mint ember, és mint tökéletesen ember, valódi Isten egyszerre.

Mi a megváltás autoteista szemszögből?

Jézus Krisztus magára vette a hiány teljességét, kereszthalála során a kozmosz egészét önmagába emelve újra felemelte. Nem csak mint Isten, hanem mint tökéletes ember. Alászállt a pokol legmélyére, majd mint restaurált ember tért vissza a földi létsíkba. A test feltámadásában újra visszahelyezte az emberi nemét a kezdeti állapotba, a tiszta Szellem állapotába visszavezetve azt, hogy innét fölemelkedhessék a mennyország legmagasabb létszintjéig, a kozmosz csúcsáig, immár mint uralkodó. Így bevégeztetett hát. Az ember a kegyelmi időszakba lépett. Krisztus áldozata által nyitva előtte a kapu hogy ismét rálelje önlényegére, és az úrvacsora szentségét véve hit által teremtményisége hasonlatossá váljék Krisztuséhoz, és részesülhessen Isteni lényegéből a Szentszellem által melyet kioszt az őt követőknek. Így alárendelve földi teremtményi valónk Isten akaratának, ráeszmélhetünk egységünkre Krisztus által, így megkapva a legnagyobb ajándékot, Isten teljességét, a tökéletes egyesülést, a hit, remény, szeretet által.

Remélem ez a pár gondolat Isten kegyelme által az olvasót is közelebb hozza Isten valójának részleges ismerete felé, ezzel növelvén a hit kegyelmét, és hozzásegíti az olvasót a keresztény misztika igazságának megértéséhez, és e szellemiség elsajátításához. Hiszem hogy nem én szóltam, hanem Krisztus szólt bennem, Szentlelke által. Ő munkáljon hát benned is, olvasó, és gyújtsa meg bölcsessége fényét elmédben!

S.D