S.D- Autoteizmus és kereszténység

„Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülöttje. Mert benne teremtett mindent a

mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje. Ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy övé legyen az elsőség mindenben. Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy Ő a kereszten vérével békességet szerzett.”

Autoteizmus: vallási felfogás mely Istent és az >>ÉN<<-t, mint alanyi valóságot nem különbözteti meg, lényegében a kettőt egyként gondolja el.

Isten: Az egyetlen valóság. Ő mindeneknek teremtője, fenntartója, mozdulatlan mozgatója, középpontja a létnek, maga a lét. Szentháromság, és lényegében abszolút EGYség.

A Kereszténységre rátekintve olybá tűnik mintha az autoteizmus tőle idegen felfogás lenne, teológiai kérdésekben kevésbé nyitott, ne adjisten misztikafóbiában szenvedő ember számára már-már egyfajta bizarr sátánizmusnak tűnhet miben a >>teremtmény<< magát mint >>Istent<< tételezi. Na mármost ezek a vádak többnyire a meg nem értés szülöttei, így hát bátorkodom a most következő kis cikkben rávilágítani a világ és megváltásának legnagyobb misztériumára, a kozmosz mint egész esszenciális céljára, amiről a Szentírás úgy szól hogy „Isten legyen minden, mindenekben”.

A teremtés

Isten a kezdetekben nem volt Isten, a teremtményekben lett Istenné, ahogy Eckhart mester, a legnagyobb keresztény misztikus fogalmaz. Isten kezdetben teremtette a kettősséget, szabad akaratából, cél és kényszerűség nélkül, hogy megalkossa azt amire csak ő lehet képes, és véghezvigye a legnagyobb szeretettel a megváltás passióját hogy önmaga teljességét adhassa teremtményeinek, hogy végül a kezdet, a vég is legyen. Amit megalkotott, mindent önmagában alkotott meg, így ezen alkotásoknak csak a lényeghez tartozásukban van realitásuk és létük. Isten nem teremthetett tőle független világot hisz annak léte a nemlétbe zuhant volna a lényeg hiányában. Így kijelenthető hogy >>kozmosz<< mint a teremtettség egésze minden létsíkkal csak egy lehet mely Istenben áll fenn. Isten hogy a teremtést mozgásban tartsa és elválassza önlényegének mozdulatlanságától megalkotta a kettősséget, a dualizmust mint önmaga jóságát, és egy ezzel szembehelyezkedő erőt, a hiányt, mint önmaga magaellenfordúltságát, melyre később a Sátánt, mint erre rendelt teremtményt állítja, aki majd ezt a princípiumot betölti. Így megérthető hogy a teremtés, teremtményi mivolta miatt már a kezdetektől rendelkezett a bukás lehetőségével, hogy az mozgásban tartja. A teremtés tökéletes volt, és az is, de hogy miképpen az a következő misztériumban oldható fel. Isten mint időtől független, Eckhart mester szavaival élve, az örök Isteni pillanat állapotában lévő léten túli létező már a kezdetektől előre determinálta a kozmosz sorsát, úgy hogy benne az embernek, mint képmásának szabadságát meghagyván, mintegy előre ismerte döntéseinket, és erre építette a megváltás tökéletes koronáját. Így habár az ember elkerülhetetlenül megtört a bűnbeesés során, ezt szabad akaratából cselekedte amit Isten előre ismert, így mondható tehát hogy a teremtés tökéletes, ma is zajló folyamat. Így teremtette tehát a kozmosz mindenségét az Isten, benne világunkkal, és a teremtés csúcsával az emberrel, mint Istenhez hasonlatos teremtménnyel.

Mi az ember?

Az ember Isten kiválasztott teremtménye, akit saját képmására alkotott. Ez nem mást jelent, mint azt hogy az ember az egyetlen aki rendelkezik Szellemmel, vagyis öntételező tudattal, valódi alanyisággal. Isten önmagát lehelte az emberbe, Szellem képébe, mely a teremtményi valóba burkolózva elvesztette Isteni valóságát, ezzel elszakítva azt az Isteni fonalat mely összekötötte önvalójával. Így tehát az ember Szelleme mely elszakadt az Szentszellemtől (Pneuma) önállóvá vált, ezzel megadván az embernek a szabad akaratot. Az ember háromság, felülről lefelé Szellem, lélek, és test. A háromság csak a bukás pillanatában szakadt meg, addig az önálló szellem egységében élt, a lélek terében. A lélek ugyanis a tér, amiben a szellem, felülről tevékenykedik, a test, a bőrruha pedig a bűnbeesés megdermedésének eredménye, a szellem mely elhalva szilárddá válik. Az ember teremtése során vált Istenből, Isten. Hiszen megjelent a >>más<<, az ember, ki elvesztette Isten akaratával való egységének tudatát. Ami addig >>ÉN<<-ként jelent meg, a teremtményben >>Ő<< lett. Így az ember a kettősség közepén nem találta helyét. Isten akarata, már mint idegen >>parancs<< jelent meg számára, nem kevésbé idegen volt már tőle ez a akarat mint a Sátáné. Az embert Isten a föld urává tette. A paradicsomot a birtokába adta. Így látható hogy a kozmosz nem csak Istenben áll fenn, de a mi tudatunktól sem független. Így habár jelenlegi létszintünkön fennáll a független valóság, esszenciálisan ez nincs jelen. A kozmosz Istenen belül az emberben is fennáll. Ezen gondolat legkifejezőbb filozófiai irányzata a Szolipszizmus. A világ láthatólag az objektív dermedtség ellenére csak mintegy folyó álom áll fenn, Istenben, és így az ember Szellemében. Az objektivitás forrása az ősbűn, mikor a még csak mint tiszta emberi Szellem léteztünk, szabad akaratunkból szolgáltattuk ki magunk az Isten hiányának, a Sátánnak, elfeledvén önvalóságunk akaratának esszencialátását. Ez által magunkkal rántottuk a reánk bízott egész teremtett valóságot, ezáltal azt egyfajta megdermedt objektivitás állapotába húzva azt, ami a testiség létrejöttét eredményezte, mint az idegenség egyértelműségét. Így az ember idegen lett saját világában.

Mi a teremtményi akarat?

Szabadság, melyet Isten ad meg az embernek és angyalnak akarata szerint. Az egyetlen valós akarat, Istené. Így a mi akaratunknak csak annyiban van valódi realitása, amennyiben az egyezik az Úréval. A bűnbeesés a mi saját akaratunkból történt, de Isten „engedélyével”, felülvizsgálatával. Ezzel szemléltethetjük hogy valójában hiába mi döntünk, Isten aki ezt jóváhagyja, így ezen döntések nem esszenciálisan függetlenek tőle.

Mi a luciferizmus, az autoteizmus ellentéte?

A luciferizmus az autoteizmus ellentéte. A sátán célja az Istentől való függetlenedés fenntartása és elmélyítése. A teremtményiség lázadása Isten ellen. A teremtményi akarat abszolútizációja. Az autoteizmus úgy valósítja meg az >>ÉN<< Istenségét hogy a Szellemet visszavezetve önvalóságába aláveti magát Isten akaratának, pontosabban nem csak aláveti, mint a teista, hanem keresi annak esszenciális önvalóságának felismerését. Míg a luciferizmus lázad az Isteni akarattal szemben, mert az nem a >>hiányos-ÉN<< akaratával azonos. A luciferizmus akaratát öntöröttségében akarja abszolutizálni, úgy hogy arra a lehetetlen célra törekszik hogy megsemmisítse Istent, ezáltal saját hiányába zuhanva, a megsemmisülés elérésére vágyódik.

Ki Jézus Krisztus?

Jézus Krisztus Isten. Az Atyaisten fia, ki felvéve a teremtményiséget >>alászállt<< a kozmoszba, megtestesült hogy önmagát ajándékozza az embernek. Krisztus kettős természetű, abban különbözik az embertől hogy megtartotta a fonalat, mely összeköti őt a lényeggel. Az emberi Szellemét teljes mértékben aláveti a valódi akarat szolgálatában, ezzel megtagadva földi önmagát, meglelvén valódi önmagát, Istent. Krisztus az új Ádám, a legtökéletesebb mint ember, és mint tökéletesen ember, valódi Isten egyszerre.

Mi a megváltás autoteista szemszögből?

Jézus Krisztus magára vette a hiány teljességét, kereszthalála során a kozmosz egészét önmagába emelve újra felemelte. Nem csak mint Isten, hanem mint tökéletes ember. Alászállt a pokol legmélyére, majd mint restaurált ember tért vissza a földi létsíkba. A test feltámadásában újra visszahelyezte az emberi nemét a kezdeti állapotba, a tiszta Szellem állapotába visszavezetve azt, hogy innét fölemelkedhessék a mennyország legmagasabb létszintjéig, a kozmosz csúcsáig, immár mint uralkodó. Így bevégeztetett hát. Az ember a kegyelmi időszakba lépett. Krisztus áldozata által nyitva előtte a kapu hogy ismét rálelje önlényegére, és az úrvacsora szentségét véve hit által teremtményisége hasonlatossá váljék Krisztuséhoz, és részesülhessen Isteni lényegéből a Szentszellem által melyet kioszt az őt követőknek. Így alárendelve földi teremtményi valónk Isten akaratának, ráeszmélhetünk egységünkre Krisztus által, így megkapva a legnagyobb ajándékot, Isten teljességét, a tökéletes egyesülést, a hit, remény, szeretet által.

Remélem ez a pár gondolat Isten kegyelme által az olvasót is közelebb hozza Isten valójának részleges ismerete felé, ezzel növelvén a hit kegyelmét, és hozzásegíti az olvasót a keresztény misztika igazságának megértéséhez, és e szellemiség elsajátításához. Hiszem hogy nem én szóltam, hanem Krisztus szólt bennem, Szentlelke által. Ő munkáljon hát benned is, olvasó, és gyújtsa meg bölcsessége fényét elmédben!

S.D