S.D.- Szelfi

„Ne legyen más istened rajtam kívül!

Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak.”

„Az igazi szelfi az lenne, ha befelé néznél, a teljességre figyelnél...” – Horváth Róbert

A kép: egy momentum rögzítése az örökkévalóságba, egy látomás genezise, a folyó szellem megdermedése, vagy kapu, a szellem megidézésére. Egy művészi alkotás a belső külsővé tétele, az eleven megdermedése, a momentán emóció vagy szellemiség kiterjesztése a külvilág felé. A kép mágikus. Erőt rögzít, erőt sugároz, erőkhöz láncol. Kapukat tár fel a szellem számára. A képnek kötése van. Ez a kötés lehet negatív, vagy pozitív, de mindenképpen jelen van. Egy kép lehet ikon, vagy bálvány. Minden ikon Isten felé mutat, nem magát Istent ábrázolja ki, de kapcsolatot létesít a legmagasabbal. Ezzel szemben minden bálvány már önmagában is a nem-lét, a sátán egészének kiábrázolása. Minden, mi nem köt kapcsolatot a lényeggel, a semmibe vesző, múló anyagiság.

Az ikon és a bálvány különbségét a belső határozza meg. A bálvány kifele forduló, az elidegenedőség

világában szedi áldozatait. Szépsége csak az anyagiság függvénye. Profán, lényeggel kapcsolatot nem ápoló. Lehet ez erőse a pokol felé tendáló, de már csupán a horizontális tévelygés is merő eretnekség, ha ezt nem kapcsoljuk a lényegiséghez, mint szimbólum.

A történelmet a képekből és írásokból ismerjük. Leletei egy-egy kornak képet adnak az adott kor fejlettségéről. Az igazi fejlettség nem a technikában mutatkozik meg, hanem az ember és Isten közelségéről. Ha megvizsgáljuk, a képek történetét rájöhetünk szerepük lényegére. A képek, ahogy az írás is akkor jelentek meg, mikor a szellem már kiveszett a közvetlen tapasztalatból. A szellem már nem volt olyan erősen átható hogy fenntartható legyen, így szükségszerűen tovább kellett adni valamilyen formában, mert félő volt, hogy az utókor érdemesei már nem tudják realizálni az elmúlt kor igazságát. Innentől ismerjük az emberiség történetét, a kultúrákat, és vallásokat. Egykor Isten parancsai nem parancsok voltak, csupán tiszta akarat, a feledés tette őket törvénytáblákká Mózes kezében. Istennek újra, és újra meg kellett kötnie szövetségét népével, mert azok el-el felejtették azt, és bálványokat kezdtek imádni. Így alakult meg a kőszikla, Krisztus talapzata, az Ószövetség is, amire az új Jeruzsálem, ismét tiszta akaratú temploma ragyoghat majdan.

A hanyatló, letűnő pogány Rómát követte a pillanatnyi fényként tündöklő középkór, annak is korai szakasza. Ahogy Rómát megőrölte az apokalipszis célirányú hanyatlása, úgy vált egyre profánabbá képi világa, kultúrája is. A hanyatlás legfőbb jele mikor Istent átveszi a külső-én, ez a heteronhoz kötött személyiség. A luciferizmus legfőbb ismerve a belső és külső fejetetejére állítása, a külső abszolútizációja. A jelenség alapvető ismerve mikor az én úgy ragadja meg sajátságát, hogy a külsőbe tekint, mások állttal igazolja önmagát, a mások dicsőítésében éli meg individualitását, ahelyett hogy önmagába nézve ragadná meg mozdulatlan belső tapasztalatát.

A mai kor szellemi színvonala egyetlen egy jelenségben tökéletesen nyakon ragadható: Szelfi, avagy >>Ön<<kép. A fogalom maga félhazugság. Igaz hogy a valódi önvalóság helyet a külsőben megragadható, mások állttal kötöttségben lévő énre utal, viszont tökéletesen igaz módon fejezi ki a mai félember önazonosítását. A fogalom a luciferizmus töménysége.

A szelfi az embert a tökéletes világiságban ragadja meg. Megdermeszti, és szorosan odaköti. A lényege hogy valamiféle horizontális >>élményben<< ragadja meg az abban résztvevő tapasztalót külsőleg. A hátulsó kamerával ellentétben, mely a képet úgy készíti, hogy a tapasztaló, mint alany veti fel önmagát, a magam felé fordított kamera kifejeződése annak, hogy a külsőm, egyben alanyiságom teljességével megegyező. Ehhez szorosan kapcsolódó fogalom a >>lájk<< aminek jelentése lefokozottá vált, a szeretettel ellentétben már csak kedvelek dolgokat. A szellemi szeretet helyére az evilági kedvelem került. Szeretem Istenem, kedvelem a paprikás krumplit. Ehhez a problematikához hozzákapcsolható, hogy a szeretet a hippi mozgalom óta már csak mint >>lájk<< van jelen az emberek fogalomtárjában. Szóval a szelfi célja hogy a külsővel összemosott tapasztalót, más embereknek megmutatva, akik ezt közömbösen, vagy illemből, esetleg irigységből egészen kedvelik, elnyerjem azt a visszaigazolást, hogy >>vagyok<< mert élményben vettem részt, és érek valamit az életben, mert mások kedvelnek.

A mai kor képei vagy megmerevedett hullák, vagy alsó erőkhöz kapcsoló kapuk. A képek demokratizálódtak. Ma már mindenki képes a tapasztalat egy-egy szegletét egyfajta relatív végtelenbe kapcsolni. Még régen képeket királyokról, Szentekről, prófétákról, és Krisztusról készítettek, melyek ikonok voltak a szó szoros értelmében kapuk Istenhez, akárcsak a Szentírás, szimbólumok, és létrendileg lényeges események kapui, mint például a passió jelenetei minden Katolikus templomban. A felvilágosodás óta polgárok kezdtek magukról képeket készíteni, minél drágább ruhákban, csupán evilági létrendjük kifejezésére, ami mellőzte a szellemi nagyságot. Az arany már nem szimbóluma volt a szellemi fényességnek, mint a Szkíta harcosokon és királyokon, csupán a vagyoni érték tette őket kívánatossá, és az emberek azt is elfelejtették egyáltalán miért érték az arany? Ma pedig már hullákkal tömjük szellemünk terét. A polgár tovább sorvadt proletárrá. A minőség tovább zuhant a szürke mennyiség birodalmába, ami éppen továbbzuhan a ráció alatt álló okkult digitalizáltságba. A képek által megkezdődött az e világ bezárása, egy-egy digitális adathalmazba, és annak áthelyezése egy e világnál sokkal folyékonyabb síkra. A sátán, mint Isten majma alakítja éppen a mennyei Jeruzsálem paródiáját, egy lehetséges, jövőbeli digitális utópia képében.

A szelfi tehát egy esszenciális betegség súlyosbodó kórképe. Az Istenhiány és önidegenség hiányának lappangó tünete. Egy szó szerinti tükör, melyben Nárcisz éppen beleszeret tükörképébe, lájkolja azt, sőt önmaga teljességével azonosítja.

Böhme szavaival élve: az ősbűn abban ragadható meg, hogy az ember megnézte önmagát kívülről. A teremtés könyvében Ádám és Éva a bűnbeesés után lapulevelekkel takargatja önmagát, ráébredve hogy addigi alanyi tapasztalatával szemben, a heteron számára meztelen. Az ember azóta is takargatja meztelenségét a külvilág elől, ezzel a biztonság hazug intézményét építve fel, ahogy Hamvas fogalmaz a mátrixról. A mai korban ez a tendencia kiéleződni látszik, hiszen megszületett a digitális világ síkja, ahol ez az illúzió immár tökéletesre fejleszthető, az abszolút képmutatás, és önismereti hiány luciferi porondján.

S.D