Nietzsche és Krisztus új embere

Friedrich Nietzsche azt mondta: Aki megöl egy oroszlánt, hős. Aki megöl egy pillangót, kegyetlen. A morálnak csak esztétikai kritériumai vannak.

Amikor Nietzsche ezt írta, valószínűleg igaz is volt a 19. századi társadalom általános kultúrájára. Azóta eltelt pár száz év, s a trend affelé mozdult, hogy a haszonállattól kezdve, az oroszlánig sajnálatot vált ki az emberek jelentős részéből az, ha mindenféle elkerülhetetlen helyzeten kívül valaki megöl egy másik élőlényt. A filozófust az az empátia és kegyelem zavarta, ami homályosan és csírájában megvolt az emberiségben mindig is. Végtelenül zavarta frusztrálta az ellentmondás az idealista morál és a valóság között. Mégjobban zavarta a krisztusi erkölcs megvalósíthatatlansága a világban, s az, hogy láthatóan mennyire kibékíthetetlenül szemben áll a világgal, s annak bármilyen manifesztációja zsákutcába fut és hátráltatja a hatékony működését a világban mind az egyénnek, mind a társadalomnak. Nietzsche eltökélt célja volt kiírtani az emberből az utolsó morzsáját is ennek a kegyelemnek, hogy végre hatékony fajjá válljon a földön. Ez volt az Übermensch, az ember feletti ember ideája. S mikor Nietzsche idegösszeomlásában hosszan ölel egy lovat, melyet ostoroznak a torinói utcán, akkor kiderül, hogy valójában ő sem akarta azt az új, kegyetlen embert, amit megálmodott.

Amikor aztán Hitler és a nemzetiszocializmus ezt az új embert megpróbálta megvalósítani az 20. század derekán végül ők is kudarcot vallottak, s maga Hitler úgy mentegeti tetteiket 1945-ös végrendeletében:

"(...) senkiben sem hagytam kétséget, hogy ezúttal nem pusztán Európa árja népei gyermekeinek milliói fognak éhen halni, nem pusztán több millió felnőtt férfi halhat majd meg, nem pusztán nők és gyermekek százezrei éghetnek el a városok utcáin és halhatnak meg a bombázásoktól, hanem a tulajdonképpeni bűnösöknek is, bár humánus eszközök által, de bűnhődniük kell."

Hitler a koncentrációs táborokra, mint humánus eszközre hivatkozik. Habár egész életében a nietzschei ember megalkotása volt a célja, amely nem ismeri a gyengeséget, könyörületet és az irgalmat, végül halála előtt mégis a humánum, az emberség torz kicsiny szikrájának illúziója ad némi megnyuvást a lelkiismeretének. A nácik akarták, de elviselni még magukban sem tudták az új kegyetlen embert, amit megálmodtak.

Mind a nietzschei emberfeletti ember, mind Krisztus hívei új embert jelentenek. Mindkettő új embere azonban a másik idea szöges ellentéte. A nietzschei ember a teljesen Krisztus nélküli ember, a krisztusi emberből pedig teljesen hiányzik a nietzschei ember. Nietzsche új embere erős, határozott, a maga ura, irgalmat nem ismer, felfelé tör, saját sorsának kovácsa, mindent uralni akar. Krisztus új embere gyenge, kiszolgáltatott, teljesen átadja magát, végtelenül irgalmas mindenkivel szemben, fejét lehajtja, saját sorsát az Istenre bízta, semmit sem ural. Nietzsche embere magabiztosan és büszkén néz az ég felé, Isten akar lenni. Krisztus embere bűntudatteli szégyenében hajtja le fejét a Mindenható színe előtt, Istené akar lenni.

Ez a harc dúl a világmindenség kezdete óta minden emberben, de abban a pillanatban, hogy Krisztus megjelent, már győzött. Ahogy Nietzsche rogyott térdre a torinói ló mellett, úgy rogy térdre majd minden erő és hatalom végül Isten igazsága előtt. Ahogyan Pál apostol írja:

"Mert nézzétek csak a ti elhívatásotokat, testvéreim; nem sokan vannak köztetek, akik emberi megítélés szerint bölcsek, hatalmasok vagy előkelők. Sőt azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében bolondok, hogy megszégyenítse a bölcseket, és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket: és azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében nem előkelők, sőt lenézettek; és a semmiket, hogy semmikké tegye a valamiket" (1Kor 1:26-28)

A kereszténység fanatizmus

A kereszténység valójában fanatizmus. Fanatikus szeretet Isten igazsága és az embertársaink iránt. Fanatikus önfeláldozás. Ahogy Pál mondja:

“ Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk. Mindegyikünk a felebarátja kedvét keresse, mégpedig annak javára és épülésére. Hiszen Krisztus sem a maga kedvére élt, hanem amint meg van írva: „A te gyalázóid gyalázásai hullottak énreám.”” ( Róm 15:1-3)

Krisztus nem kevesebbet vár el, mint mindent.

“Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.”( Mt 10:39)

Teljes önfeladás. Ahogy ismét Pál apostol fogalmaz: Többé nem én élek, hanem Krisztus él énbennem. (Gal 2:20) Semmi önös, semmi én. A Biblia a szeretetről úgy ír, hogy nem keresi a maga hasznát, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. (1Kor 13.) Krisztus nem kevesebbet vár el tőlünk, mint mindent. Az egész lényünk, az egész életünket. Nem éri be kevesebbel, mint a legtöbb. Kompromisszum nem létezik. S ha ezerszer bukunk el, ezerszer próbáljuk újra. Mert nem érjük be kevesebbel, mint a tökéletes. Akkor is ha fáj, akkor is ha beleroskadunk. Akkor is ha lehetetlen. Mert ezerszer elbukni és ezerszer újrakezdeni is jobb, mint alább adni és kompromisszumot kötni a világgal. S ha hosszabb-rövidebb időre az ember benne is marad, végül gyötri a Szentlélek szikrája belülről a tökéletesség felé való törekvésre. Aki a kompromisszumban megnyugszik, mi több boldog, abban sosem volt meg igazán az Atya szeretete. Ilyen egyszerű. Egyszerű és emberfelettien nehéz. Ettől isteni és nemes. Ezért Krisztus igája édes, s terhe könnyű. ( Mt 11:30)

Az élet a halál a halál az élet

Húsvétkor két szöges ellentétben álló ünnep zajlik párhuzamosan egymás mellett, amit próbálnak magukat keresztényként aposztrofáló emberek is összeegyeztethetőnek, mi több természetesnek beállítani. A nyuszi és a tojás, locsolkodás néphagyomány ha úgy vesszük valóban természetes. A természetet élteti. A teremtett valójától lesüllyedt, eltávolodott biológiai, anyagi természetet. A nyúl mint a szexuális szaporaság jelképe, a locsolás, mint megtermékenyítés, s az érte kapott tojás, mint magzat szimbóluma. Ősi termékenységi rituálé. Az új élet ünnepe. Minden, ami ellen Krisztus eljött, s meghalt. Nagypéntek éppen nem az élet, hanem a halál ünnepe. Az a materiális világi élet, melyet a pogány ünnepel, az Krisztusnak inkább a halál, s a halála a valódi élet kezdete. A feltámadás is az új élet ünnepe, azonban egy új, szellemi, metafizikai síkon.

Az ember Isten képmására teremtetett, tehát ugyanúgy hármas osztatú ( szellem, lélek, test) akárcsak Isten a Szentháromság által. Az állat csak testet és lelket kapott, az ember szellemet is, mely képes metafizikai, spirituális szubsztanciákkal kapcsolatot tartani, azt felismerni. Az állat öntudatánál van, de ösztönök vezérlik, ösztönök, melyek által a romlott világnak van kiszolgáltatva. Ezért él az evés, ivás, szaporodás ördögi körében. A pogány s materialista ember pontosan ugyanezt élteti és folytatja. Megöli magában a szellemet, mely kiemeli az állatvilágból és istenivé teheti. A materiális életet Krisztus megveti, míg a szellemibe utat mutat. Utat az ösztönök és anyagi logikák világából kifelé az ő feltámadásával. Míg a pogány rituálé számára a hús-vér magzat jelenti az életet, a krisztusi létben maga az Úr hús-vér halála és “ eltűnése” az igazi élet reménysége. Jól látható, hogy a matériai híveinek a fizikai síkon lévő öröklét jelenti a célt, ezért is balzsamozták be magukat a kommunista vezérek, s bíztak földi halhatatlanságukban azzal, hogy testük örökké megtekinthető a haláluk után is. Ezzel szemben Isten örökléte pontosan abban rejlik, hogy a sír végül üres.

Krisnától Krisztusig

Tizenéves korom végén a hinduizmus volt az, amelybe beleástam magam, hiszen a legtovább fejlődött és legmélyebb filozófiai rendszerrel rendelkező, eredetileg pogány vallás volt. Természetesen a Bhagavad-gíta és Swami Prabhupada magyarázati elengedhetetlenek voltak ekkor számomra, de hamar kiderült számomra, hogy a hinduizmus három fő ágának, csupán egyik (vaisnavizmus) ágához tartozó alág, amivel most találkozom. A hinduizmusra egy élet sem lenne elég, olyan régi, terjedelmes és szövevényes rendszere van, ahol az Abszolútumot annyi féleképpen értelmezik, ahány ember van. Mégis volt egyetemes felfogás és filozófiai rendszer, mely keretet alkotott. A hindu „szentháromságban” a Trimurtiban megjelent Brahma (teremtő), Visnu (megtartó) és Shiva (pusztító) aspektusa, amely a világ és az élet körforgását jelentette. Ezek az egy Isten különböző aspektusai, arcai voltak, melyek más-más korszakban másképpen hatnak a világra. Mind Visnunak, mind Shivának megannyi avatarja, vagyis megtestesülése volt a Földön. Vagyis az Isten inkarnálódott valamilyen materiális formába, hogy a világba befolyást gyakoroljon, segítsen, vagy tanítson. Leghíresebb és legfontosabb megtestesülése Krisna volt. Mégis a hinduizmusnak hihetetlen filozófiája nyűgözött le, amelyhez képest az európai filozófia csak kisinasnak tűnt. Végtelenül komplex és mély ontológiai magyarázatokkal és elemzésekkel rendelkezett. Ahogyan én magam is már rég gondoltam, az Isten volt a létezés szinonimája, melyben minden egyéb helyet foglalt. Az emberiség azonban önként elszakadt Istentől, hogy saját maga tapasztalja meg a létezést, s alávetetett a „lelki világból”. Így jött létre a jelenlegi, anyagi világunk, amelyben a létezés megannyi formáját átéli egy lélek a reinkarnáció folyamatával, melyben eljut a megfelelő szellemi és lelki tudásig, tapasztalásig, amikor felismeri helyzetét és vissza akar és képes integrálódni az Abszolútumba, az egy Istenhez. Ezt pedig különböző lelki és fizikai gyakorlatokkal lehet segíteni, hogy az ember megfelelőbben összhangba kerüljön az Istennel. Ilyenek voltak a hindu mantrák és meditációk. Ez volt az első alkalom, hogy úgy láttam, van értelme és egyáltalán lehetséges esélye, hogy az ember személyesen tegyen és kerüljön kontaktusba valamiféle magasabb, metafizikai valósággal. Korábban a végtelen determinista hozzáállásom végett ezt elvetettem, s már évek óta nem is kommunikáltam az Istennel. Habár a determinizmusomat ez nem zárta ki, elvégre oka és célja lehet előre eltervezve annak is, hogy én most mantrák és meditációk révén összhangba akarok kerülni magasabb metafizikai síkokkal. Mivel a hinduizmus végtelenül toleráns, nem korlátolja magát be, s a Krisna-tudatú hívők hivatalos véleménye más vallásokról az volt, hogy Isten ott is testet ölthetett és az ottani népeknek a legmegfelelőbben adta át a tanításait. Ezen okból Jézust ugyanúgy az egy Isten egyik inkarnációjának tekintették, mint megannyi mást mitológiai és történelmi alakot. Ebből adódóan a Bibliát is elkezdtem/elkezdtük olvasni, s nagyon sok hasonlóságot is lehetett az Újszövetségben felfedezni a hindu tanításokkal. Nem hittem el teljes egészében sem Krisna, sem Jézus történetét. Úgy véltem az utókor kiszínezte, varázslatosabbá tette ezeket az egyszerű emberi történeteket, akikben Isten hatott és munkált. Ez Krisna esetében hamar nyilvánvaló volt, hiszen az indiai legendárium számos történetet tart számon, a több helyen egyszerre jelen lévő, sőt hatalmas csajozógép Krisnáról. Egyértelmű volt, hogy mindenki a magam – legtöbbször minden magasztosságtól mentes-, vágyát projektállta bele Krisnába és szövődött így tovább a legendáriuma. Végtelenül szánalmasnak tűnt egy olyan abszolútum, amely úgy manifesztálódik a világban, hogy megsokszorozza magát és bújócskát játszik így, vagy a latin macsók stílusában kavar egyszerre több nővel. Jézusnál nem különben mitikus mesének tűnt a szűzen fogantatás kérdése, aminél még mindig logikusabb volt Hitler elképzelése, hogy egy római katona ejtette teherbe Máriát. A megváltással viszont nem tudtam semmit sem kezdeni. A hindu terminológiában teljesen ismeretlen volt egy avatár halálával járó üdvösségi lehetőség. Egyáltalán az egész folyamat nem illett bele a képbe. Miért Jézus halála után van üdvössége az emberiségnek? Miért szükséges ez a halál ehhez? S miért éppen így oldja meg a mindenható Isten ezt, mikor végtelen hatalma révén bármilyen más megoldást is találhatna az üdvösség lehetőségének megadására? Valamint ez a lehetőség nem eleve fennáll? A hinduizmusban a reinkarnáció folyamata révén automatikusan közelítünk így vagy úgy az üdvösség felé az életeken át tartó fejlődéssel. Akkor Jézus mit csinál? A kettő nem fért össze, s ha Jézus csakugyan egy avatar a sok közül, akkor miképpen mondhat ellent az üdvösség módjáról alkotott logikája a többi avatarral, akik Indiában voltak? A gyökeresen eltérő logika, gyökeresen eltérő Istent és általa alkotott kozmikus rendet feltételez. Márpedig, hogy több Isten nem lehet, a legalapvetőbb filozófiai-logika megállapítás volt onnan kezdve, hogy a létezés szinonimáját nevezzük Istennek, s minden csak Ő benne, belőle létezik. Ez esetben viszont az egyiknek igaznak kellett lennie, a másiknak viszont nem. Vagy Jézus megváltás története egy logikailag több helyen sántító fantazmagória, vagy a hinduizmus teljesen logikusnak tűnő felépítménye nem ismer valami olyat, amely borítja az egész elméletét az üdvösség útjáról. Utóbbi ezerszer is logikusabbnak tűnt, viszont emberi koncepciók és emberi logikák voltak, azok pedig nem tudnak minden tényezőt számításba venni a korlátokhoz kötött elméjükkel. Még Krisna is csak úgy felel a Bhagavad-gítában a dharma és a reinkarnáció működéséről szóló kérdésre, hogy nem tudja emberi elmének elmagyarázni olyan összetett. Tény, hogy Isten tekintetében számos faktor van, amit emberként nem tudunk felfogni és ismerni, s ha Krisna csajozós történeteit is beleszőtték a misztikumba, mi a garancia arra, hogy a többi filozófiai okfejtés kőbevésett bizonyosság?

Egy keresztény ismerősöm, akkor kérdéseimre azt modnta: bűnbeesésnél ( mely a hindu lelki világ önkéntes elhagyására rímelt), az ember leromlott létállapotba került, olyannyira, hogy önmagától nem képes a helyes dolgok átlátására és felismerésére. A saját vágyaink, ösztöneink annyira elvakítanak és tudatilag is olyan korlátozott helyzetben vagyunk, melyben nem áll módunkban belátni a jót. Ehhez a tanítások önmagukban nem elegek. Az Istennek emberré kellett lennie és meghalnia, hogy a kozmikus egyensúlyt valamelyest helyreállítsa. A bűnbeesésnél a „mérleg” kibillent és csak a teremtő Abszolútum halála bír olyan súllyal, amely visszabillenti egyensúlyba ezt a mérleget, hogy onnantól már esélye legyen az embernek befogadni a jóról szóló tanításokat és esélye legyen az üdvösségre. Csak az ebben való hit tud áttörni olyan lelki gátakat, melyek leomlasztják azt a falat ember és Isten között, hogy valódi spirituális és lelki kapcsolat jöhessen létre. A válasza megdöbbentett. Volt már benne logika, noha nem láttam át. Viszont a lényege is pontosan ez volt. Átadni magadat egy nem teljesen érthető dolognak, ami által leomlanak a falak. Az ember egojának és saját tudati korlátainak gátjait lebontani. Ez volt a hit és az volt benne a logika, hogy nem volt benne látszólag teljesen logika és érthetőség. Azonban a hinduk is hasonlóan fogadták el Krisna magyarázatát a dharma és a reinkarnáció működéséről. Miért lenne hát a két dolog más? 

Egyik este Swami Prabhupada egyik könyvét olvastam Krisna történeteiről, miközben az ágyamon feküdtem a lámpafénynél. Egy történet úgy szólt, hogy Krisna járja a vidéket, s megkérdezi az egyik szembejövőt, hogy hiszi-e, hogy ő az Isten. A válasz nem, dehogy, miért lenne ő az Isten, hisz az hatalmasabb annál, hogy itt emberi formában flangáljon. Megkérdezi a következőt, aki hasonló véleményen van. Majd egy banánt szüretelő bácsihoz ér, akit szintén megkérdez „ hiszed-e, hogy én vagyok az Isten?”. A bácsi igennel felel, s azt mondja: Miért ne lehetnél te az Isten? Az Isten mindenható, azt tesz és úgy tesz, amit csak jónak lát. Ha jónak látta, hogy ebbe a picinyke magba végül egy egész banánfát elrejtsen, miért ne dönthetne úgy, hogy egy emberbe is beletegye önmagát. Villámként hatolt át az agyamon a felismerés. Az Isten mindenható és mindenre képes. Logikája nem emberi, olyan dolgokat is logikusnak láthat, melyet mi itt, a korlátolt elménkkel nem fogunk fel, sőt nem látunk logikusnak. Teljesen világos volt, hogy az Isten, ha akarja, és ő úgy látja a leghelyesebbnek (hiszen csak számára áll rendelkezésre minden ismeret ehhez), akkor képes magát belehelyezni egy emberbe. Az Isten igenis logikus, hogy képes legyen emberré lenni. Az Isten igenis logikus, hogy képes úgy üdvözíteni, hogy a halála által billen helyre a kozmikus egyensúly, s van lehetőség a jó megismerésére és az üdvösségre. Felismerésemnek ebben a pillanatában leomlottak a gátak és leomlottak az addigi tudati falak és korlátok. „Jézus lehetséges, hogy Isten”- cikázott az agyamban a felismerés. S abban a pillanatban, ahogyan egy töredéknyi időre is de elhittem, s valósággá vált számomra, hogy Jézus volt az Isten, valami megmagyarázhatatlan borzongás, kellemes, de mindent magával ragadó elementáris ereje futott végig a testemen. Egész testemben megborzongtam, libabőrös lettem s olyan gyengeség érzet hatolt belém, mint még soha, miközben olyan mindent eluraló lelki melegség és erő költözött belém, amit korábban nem éreztem. Szemeim fátyolosak lettek az érzés grandiózus erejétől. Magam mellé, az ágyam végére tekintettem az éjjeli lámpa fényénél, és úgy éreztem, mi több tudtam, hogy ott áll mellettem Jézus Krisztus. A testem mintha szellem lett volna, végtelen könnyed lebegő érzés lett úrrá rajtam, miközben szemeimből a könnyek patakokban kezdtek ömleni. Ott voltam a lakótelepi panellakás harmadik emeletének kis szobájában és földöntúli zokogás lett úrrá rajtam. Ott volt velem Krisztus. Tudtam és éreztem. Ott volt, akit olyan régóta kerestem. 10 év telt el az első ködös „kapcsolatfelvételem” óta az iskolába menet a homályos Istenképhez, akit mindenféle elméleteken át, ezoterikus fasiszta filozófiákon keresztül, okkult tanokon és a keleti nézetekig kutattam, és most ott volt végre teljes valójában, a szívemben és körülöttem. Nem a homályos teória, nem a filozófiai konstrukció, nem az elvont fogalom, hanem személyesen a mindenség Atyja, a teremtő igazi Isten. 

A világ Istennek ellensége

Mikor az emberiség eltávolodott Istentől, és alázuhant a szellemi világból, akkor a jelenleg ismert univerzumunk mentőhálóként jött létre Isten által, hogy még legyen esélyünk elkerülni a teljes aláhullást. A világunk egy feles zóna, mely már Istentől függetlenül a romlásban létezik, de Isten lelkülete még át-át hatol rajta. Krisztus mikor eljön, megmutatja, hogy mi valóban Isten esszenciája és ebből következik, hogy az szöges ellentéte a világi logikának, az ösztönöknek, a természet rendjének, a modern pszichológiának és a szeresd önmagad coach-oknak.

"Ti Istenhez hűtlenek, nem tudjátok, hogy a világgal való barátság, ellenségeskedés Istennel? Aki azért a világ barátja akar lenni, az Isten ellensége lesz. Vagy azt gondoljátok, hogy az Írás hiába mondja: „A bennünk lakó lélek tele van önző vággyal!“ De nagyobb kegyelmet ad, ezért mondja: „Isten a kevélyeknek ellen áll,

az alázatosoknak pedig kegyelmet ad." (Jak. 4:4-6)

Evilági létünk egyetlen célja, hogy rájöjjünk, hogy ebben a világban a létnek nincsen semmiféle célja. Az embernek megkell tudni tagadni a világot, megkell tudni tagadni a testet és önmaga vágyait. Összekell törni, hogy majd a jövendő világban újjáépülhess. Aki Isten Lelkét magába fogadta, azon keresztül tekint önmagára és szükségszerűen látja önön gyalázatosságát, tökéletlenségét, vágyainak és korábbi örömeinek hiábavalóságát. Senki sincs távolabb az Istentől, mint egy kiegyensúlyozott, sikeres, önmagával és életével elégedett ember. És nincs közelebb Istenhez senki, mint aki összerogyott a világ igazságtalansága és saját romlott belsőjének súlya alatt. https://24.hu/elet-stilus/2023/08/03/farkas-sandor-remete-jogi-portre

Az Axióma antikrisztusi kultúrkereszténysége

 Az Axióma közzétett nemrégiben egy videót a kultúrkereszténységről, ami minden valódi Krisztus követő számára förtelmesen kell, hogy érződjön. Aki vállalkozik rá, hogy megnézi itt megteheti: https://fb.watch/b2CTnDA5jU/

Az Axióma abban a negédes tévképzetben tengeti magát, hogy a kultúrkereszténység bár valóban nem igazi Krisztus hit, azért mégiscsak elősegíti annak a létrejöttét, terjedését, emberek megtérését. A világtörténelem legantikrisztusibb gondolata, hogy Krisztus érvényét előidézhetjük nem Krisztus tanait követve. Legfőképp olyan úton, amire Jézus azt mondta, hogy az Istent kereső embernek semmi köze hozzá. Az Axióma sem tud mit kezdeni a maga paradoxonjával, hiszen először próbál érvelni a politikával összehányt egyház mellett azzal, hogy a konstantini fordulat után, majd midőn államvallás lett a kereszténység, akkor kezdett igazán nőni a keresztények száma. Aztán egy perc nem telik el, hogy beismerje, hogy ettől a minden biblikusságot mellőző aktustól, hogy egy társadalmat, jogrendet, államot megkeresztelnek, nem lesznek még a tömegek keresztények. De, legalább ez jobb táptalajt ad a valódi hit elterjedésének- mondja az Axióma. Nos, legutóbb, mikor törvénybe, jogrendbe próbálták foglalni Isten erkölcsiségét, akkor egy olyan társadalomnak adott táptalajt, ami Jézus Krisztust kegyetlenül megölte, azok vezetésével, akik az Isten erkölcsét a társadalomba próbálták tuszkolni. Az, hogy ma az Újszövetségi részeket is hozzácsapjuk, még nem lesz jobb a végkifejlet.

"A betű öl, a Lélek éltet"- mondja Pál apostol. Nagyon régóta nem érti meg nagyon sok ember, egyház, állam, hogy a Szentlelket nem lehet paragrafusokba, társadalmi rendszerekbe felülről belepliszírozni. Jézus emberekhez jött, s a tanait megélő emberek lelkülete, cselekedetei azok, amik továbbterjesztik és hirdetik másiknak Isten lényegét. Ember és ember közötti kapcsolatokban. Ha a kultúrkereszténység ennél hatásosabb lenne, akkor Jézus csinált volna egy politikai pártot vagy hasonló. De nem tette, mert ez az ő tanításainak totális félreértelmezése.

Az Axióma kultúrkereszténység fogalma egy könnyed metaforával összefoglalható.

Élt egy zongorista mester, aki megtanított egy tucat embert zongorázni, majd azok is még többeket. Ez a társadalomnak mindenféleképpen elenyésző hányada, de tök jó, ha mindenkit a társadalomban zongoristának nevezünk! Ez egy zongorista ország, zongorista kontinens. Függetlenül attól, hogy a 90%-a rohadtul nem tud zongorázni, vagy nem is akar. Az sem baj ha olyan emberek zongoráznak, akik nem tudnak, csak azt hiszik, sőt az sem baj ha a zongorajátékot olyan emberek veszik védelmükbe és reklámozzák, akik közben látványosan a zongora tetejére szarnak. Konklúzió? Ez mind elősegíti a valódi zongoratehetséget létrejöttét.

Persze az Axióma a végére tartogatja a nemes tanulságot, ami olyan, mintha maga a kígyó sziszegné oda bölcseletként: az igazság mércéje nem a hitelesség! Ezt hagyja útravalónak, hogy ne feledjük, mint végső tanulságot. Itt azért már azt hiszem Krisztusban hívő, és nem hívő de jóérzésű emberek valamennyien meghőkölnek, és ennek az Istent címkeként használó újfarizeusi brand

legcinikusabb cinkosain kívül mindenki számára világossá válik, hogy itt rosszlelkű gazemberek próbálják izzadságszagúan megmagyarázni, hogy a fekete valójában fehér és a Sátán igazából az Isten.

420

 4.20. A marihuána fogyasztók/támogatók világában ma van a kannabisz napja. Ilyenkor sokszor feljönnek a szer legalizációját támogató gondolatok, kezdeményezések. Ebbe mélyebben én nem fogok bele menni, legyen annyi elég, hogy van tapasztalatom nekem is ezzel a dologgal (igen, nekem is ismer egy ismerősöm valakit, aki ismer valakit, aki tud...) viszont a tapasztalatom nem nevezhető valami pozitívnak. Ennek ellenére sokkal inkább a legalizálás pártján vagyok, ahogyan a legtöbb kérdésben. Hozzá tartozik az ember szabad döntési jogához, és kapcsolódik ahhoz, hogy nincs joga egy ugyanolyan gyarló emberek által irányított hatalomnak atyáskodni senki felett. Ennek ellenére mindig visszásak ezek a legalizációs törekvések, főleg azért, mert olyan emberek vesznek rajta részt és hangosak, akik olyan masszívan szerhasználók, hogy már egyértelműen a negatív hatásai tükröződnek róluk. Olyan ez, mintha alkoholtilalom idején, annak legalizálásáért csak a borvirágos orrú, májbeteg alkoholisták mennének ki. Úgy általánosságban is ez a baj bármilyen ügy melletti kiállással. Olyanok állnak ki ezek mellett, akik maguk is érintettek. LMBTQ emberek jogaiért LMBTQ emberek mennek utcára, a fű miatt füvesek, feminista ügyek miatt nők és a sort a végtelenségig folytathatnánk. Ettől az egész visszásnak hat, hiszen valójában itt nem egy liberális kiállás történik valakik mellett, hanem csak is saját magukért állnak ki csoportok. Nincs megértés, nincs tolerancia, nincs együttérzés másokkal. Minden ilyen csoport önző, egyéni érdekei és saját boldogulása miatt aggódó emberekből áll. Ez a baj a mai "liberálisok" zömével. Nem látom azokat, akik a " nem értek egyet veled, de életem adnám, hogy elmondhasd a véleményed" elvet követnék. Nincsenek droglegalizációs tömegben olyanok, akik nem élnek és nem is akarnak élni vele, csak hiszi, hogy mindenkinek joga van eldönteni mivel él. Egy melegfelvonulásnak a negyedét nem teszik ki az egyetértő heteroszexuálisok. Feminista demonstráción egykét soyboyon kívül nincsenek férfiak. Ettől pedig a társadalom zöme semmi nemeset nem érez az ilyen ügyek iránt, hiszen egy saját maga érdekéért vergődő tömeget lát. "Majd ha az én gyerekem is meleg lesz, kimegyek a Pridera" elv alapján működik ez a társadalom. Konkrét ügyektől elvonatkoztatva, Krisztus pont arra tanít minket, hogy ne saját magunkért, ne a saját érdekünkből cselekedjünk sohasem. Mindig mások érdekében, mások javára, mások lelki üdvéért. Ezt pedig az emberek mélyen legbelül érzik, hogy nemes. Olyanokért kiállni, olyanokért tenni, akikhez semmi közünk, nincs bennünk érdeklődésileg sem semmi közös, de ha a jó megköveteli, akkor áldozatot hozni értük. Jézus is így szól:

“Ha azokat szeretitek, akik szeretnek titeket, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik. És ha azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, mi a jutalmatok? Hiszen a bűnösök is ugyanezt teszik. És ha azoknak adtok kölcsönt, akiktől remélitek, hogy visszakapjátok, mi a jutalmatok? Bűnösök is adnak kölcsönt bűnösöknek, hogy visszakapják azt, ami jár nekik. Ti azonban szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót, és adjatok kölcsön, semmit sem várva érte: nagy lesz akkor a jutalmatok, és a Magasságos fiai lesztek, mert ő jóságos a hálátlanok és gonoszok iránt. Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas!” (Mt 5,38-48)

Krisztus vs. evolúciós pszichológia

 Kevés olyan valóban jobboldali formáció van, amely ne érvelne tüzetesen vagy a keresztény értékek mellett, vagy a természet rendje mellett. Alkalomadtán pedig, igen sűrűn a kettővel egyszerre. Viszont Krisztus tanításait és ő maga személyét vizsgálva, mi sem állhat távolabb ettől a párosítástól.

Általában az emberek nem is tartanak sok dolgot becsülendőbbnek és tisztességesebbnek, mint ha valaki szorgalmasan dolgozik, jó munkája van, remek pozíciója, jól viszi haza a pénzt a családjának és felnevelnek gyermekeket, akiket ugyanilyen tisztelendő-becsülendő tanulmányokra küldenek, hogy jó munkája legyen, remek pozícióval és vigye haza a pénzt a családjának, ahol felnevelik a gyerekeiket és a sor így folytatódik a végtelenben és tovább. Ez a fenti metódus a történelem során különböző formákban valósult meg, különböző társadalmi rétegekben és korszakokban. Azonban mindegyik jobboldali ideának része volt. A nomád, pogány korban az erős harcos hozott zsákmányt haza és tartotta el a családját, ahol a vér szerinti utódjait felnevelte ugyanezen dicső feladatra. Egy idő után ezek az utódok aztán már a kereszténység torz, hamis klérus által pofán köpött, politikai játszmákkal átszőtt verzióját tette magáévá és így lett a feudalizmus. A feudalizmusban az uralkodó családok már-már szakrális eredeztetésű vérségi vonalukat tartották fent és a hatalom és birtokok érdekében házasodtak és nevelték utódaikat, hogy a meglévő birodalmat és hatalmat megtartsák és növeljék. Idővel aztán a kapitalizmus jó érzékű vállalkozói, iparosai, cégvezetői lettek a hatalom csúcsán, s ahogyan a dinasztiák, úgy házasodnak és örökítik a cégbirodalmat, akár legyen szó NER-oligarchákról, akár a Rockefeller bankárdinasztiáról. Ez természetesen a vezető réteg, alapvetően minél nagyobb területen, emberen való uralkodni vágyásának a kiteljesedése.

Miért akar uralkodni azonban a pogány harcos, a feudális arisztokrata és a kapitalista cégbirodalom tulajdonos? Emögött egyértelmű evolúciós pszichológia rejlik. Nem kell ehhez biológusnak, genetikusnak lenni feltétlen. A gének minden esetben az evolúció rendje szerint, tovább kívánják örökíteni magukat. Az alkalmazkodóbb, erősebb egyed túlél, és nagyobb eséllyel örökíti tovább a genetikáját. Minél alkalmazkodóbb, erősebb, vagyis több hatalommal és befolyással, egzisztenciával rendelkezik valaki, annál jobbak az esélyei győztesként kijönni az evolúciós versenyből. Maga ez az ösztön valójában önmagában a féktelen materializmus. Tagad indirekt módon is minden metafizikait, minden istenit. Az örök élet itt a földön kell, hogy megvalósuljon az evolúciós ösztön szerint. Az örök élet egyetlen módja pedig, hogyha felülkerekedsz és tovább adod önmagad ( értsd: a génkészleted) az utódaidnak. Az örökkévalóság a DNS-láncokon átívelő örökkévalóság a leszármazottjaidban. A vérvonal Mennyországa. Ezt pedig eddig az aktuális hatalom csúcsán lévők szemszögéből néztük, de ugyanezt teszi a maga szintjén az átlagember is. Ugyan nem ő a „legerősebb kutya”, de a magától telhető legtöbbet megteszi. Dolgozik, pénzt keres, családot alapít, szaporodik, felnevel és a körforgás folytatódik. Az egyetlen probléma ezzel, hogy ha lebontunk minden mázat erről a létről, akkor, ami marad a rideg állati ösztönlét. Betevő megkeresése, evés, ivás, szaporodás. Ez pontosan ugyanaz, amit a vaddisznó, a mogyorós pele, a veréb és minden állat is tesz. Az anyagcseréhez szükséges folyamatok kielégítéséért makkot keres, mogyorót raktároz, más kisebb állatot vadászik. Kvázi dolgozik. Csak mi emberek közbe iktattuk a pénz rendszerét, de a munka folyamatának célja, pontosan ugyanaz. Aztán evés, ivás, szaporodás. Mindez annak az oltárán, hogy a magunk génkészletét továbbadhassuk a végtelen és látszólag teljesen értelmetlen körforgásba, amely a természet rendjét fenntartja. Ez persze sem a vaddisznónak, sem a pelének, sem a verébnek nem okoz egzisztenciális problémát, hiszen nem is igazán gondolkodnak ily módon. S, minthogy nem gondolkodnak, az evolúciós ösztöneik, akár egy szoftver, szabadon irányíthatják őket ehelyett. Nem is bűnük ez, hiszen az ilyesfajta összetett és egzakt gondolkodásra lényüknél fogva képtelenek. Nem úgy az ember. Az embernek már inkább bűne, ha az ilyesfajta gondolkozás nem jelenik meg az életében, holott teljesen adott minden intellektuális, szellemi és lelki feltétele ehhez. Mégis a legtöbben önként adják át magukat az evolúciós ösztön nevű programnak. Ha két bivaly egymásnak rohan, ha két macska összeverekedik, ha a kakasok összecsapnak, annak oka, hogy ő akar a legerősebb, legdominánsabb lenni, aki tovább örökítheti a nőstényben a génállományát. Amikor részeg, lecsúszott emberek duhajkodnak a kocsma előtt egy nőért, a tudattalanjukban pontosan ugyanez játszódik le. Utóbbiról mégis érezzük, hogy mennyivel szánalmasabb, mint az állatok esetében.

De ez az egész mechanizmus sokkal finomabb, árnyaltabb dolgokban is testet ölt a mindennapjainkban. Mivel az embernek már egzakt gondolatai vannak, önmaga továbbélését, már nem csak és kizárólag a szaporodás és génkészlet átadásában éli meg, hanem egyéb tevékenységekben is, habár természetesen az előbbi az elsődleges és a legnépszerűbb. De adott esetben ez karrierben, pályafutásban, valamilyen figyelemfelhívó tevékenységben és alkotásokban is megnyilvánulhat, hogy „fennmaradjon a neve”. Azaz a materiális világi örökkévalóságban tovább létezzen az „én”-je. Ezért szeretik a diktátorok magukat képeken és szobrokban látni, ódákban önmagukat hallani. Ezért büszke magára, ha ír valaki egy könyvet, ha fest, ha költ, ha zenél. Az alkotásban természetesen nagyon is jó, építő és hasznos dolgokat lehet átadni. Ezek nélkül semmire nem mennénk, de sok esetben a motivációja ezen ösztönpszichológia, a továbbéles és (legalább) a szellemi térben való fennmaradás kapcsán. Persze, akik igazán értékeseket tudtak átadni művészet, irodalom vagy bármi más alkotás kapcsán, általában személyiségükben, ego-jukban mélységesen mélyen voltak, s pont nem önmagukat adták át alkotásaikban, hanem önmagukon keresztül valami önmagukon túlit, afelett állót. Ez egyértelmű, ha elolvasunk egy József Attilát, Márai Sándort, Tolsztoj vagy Dickens művet, megnézünk egy Bosch festményt. És érezzük, hogy milyen ha valaki önmagát akarja átadni ezekben ha elolvasunk egy mai hip-hop/trap dalszöveget vagy az önmaga székletét konzerv dobozban kiállító modern művész „alkotását”. Bizonyára sokan láttátok az utolsó, 2015-ös Mad Max filmet, melyben van egy Rictus nevű karakter. A film zseniálisan eltalálja, hogy egy posztapokaliptikus társadalomban hogyan élednének újjá az elemi, evolúciós ösztönök vezérelte törzsi viszonyok nyers formában. Ez a Rictus nem egy észkombájn, de nagy, dicső harcos akar lenni. Utódja nincs és nem is lesz neki, hiszen a film végén a kamion tetején utazva szembesül vele, hogy nekirohan a sziklafalnak és szörnyethal. Utolsó erejével azonban még egy alkatrészt felemel és a szélbe kiáltja torka szakadtából a nevét, hogy „Rictus”. Ezt a jelenetet a barátaimmal elraktároztuk, hisz tökéletesen fejezi ki mindazt, amit eddig írtam. Rictusnak ennyi jutott. Nem alkotott maradandót és a génjeit sem adta tovább. Az ő egyetlen, legmélyéről jövő reflexiója a világban való öröklétre, hogy utoljára még nevét a szélbe kiáltja, hátha valaki hallja, ő volt Rictus, s ilyesformán a materiális örökkévalóságban mégis fennmarad a neve. Azóta minden olyan mozzanatot, melyet másokon, egymáson, vagy magunkon észreveszünk, hogy ezen evolúciós ösztön diktálja, hogy az „Én” fennmaradjon belőlünk a világban, nemes egyszerűséggel úgy nevezünk: rictuskodás/rictusság. És semmi, de semmi nincs kerek e világon, ami jobban szemben állna a „rictuskodással”, mint Jézus Krisztus szellemisége.

Pedig mégis mit sem hallunk, minthogy jobboldali, kereszténydemokrata/konzervatív felebarátaink azt szajkózzák szüntelen, hogy Isten, haza család. Isten nevével igazolták a nemzetért, a birodalomért, egy vérségi közösségért, vagy a puszta világi hatalomért összetákolt területi egységért, hogy áldozzák életüket az emberek háború esetén. Addig magyarázva, logikázva, míg bizonyos esetekben az ölést is elfogadhatóvá, sőt, már-már krisztusi kötelességé fabrikálták. Semmit nem szajkóznak jobban, minthogy a nagy család, sok gyermek a legkeresztényibb élet. Holott ezek egyikéből sem állított példát nem csak Jézus, de az apostolok sem. Ezek, mind „rictusságok, amiket Isten nevével akarnak legitimálni. A romlott, sátáni befolyás alatt álló világ működését, isteninek kívánják tulajdonítani. Holott nézzük meg az Evangéliumot. Keresztény ember nem vitatkozhat azzal, hogy Jézus a valaha volt legtökéletesebb ember mintaképe. Krisztus maga a nagybetűs példa. Őt kell követni, hozzá hasonulni. Márpedig - egykét gyenge színvonalú próbálkozást leszámítva, ami ezt akarná sugallni-, kijelenthetjük, hogy Jézusnak nem volt sem utódja, sem családja, melyet alapított volna, sem nő az életében, akivel párkapcsolati szintű viszonyban állt volna. Az apostolok közül, mindösszesen Péterről tudjuk, hogy volt neje. ( Ami külön groteszk, annak a fényében, hogy a papi cölibátust előíró római katolikus egyház őt tartja az első pápának.) Pál apostol kifejezetten állást foglal a házasság és a szexualitás megélése ellen az 1. Korintusi levél, 7. fejezetében. Ha olyannyira fontosak lettek volna ezek a dolgok, amennyire később a keresztény egyház és politika hangsúlyozza, akkor bizonyára ejtett volna erről pár szót Jézus, de nem tette. Ellenben olyannal találkozunk mikor így zajlik párbeszéd tanítványok és Jézus között:

„Tanítványai erre azt mondták neki: Ha így áll a dolog az ember feleségével, nem érdemes megházasodni. Ő azt felelte nekik: Nem mindenki érti meg ezt a dolgot, csak azok, akiknek megadatott.” (Mát. 19:10-11)

Másutt Jézus totálisan szembe helyezkedik a családdal, mint a törzsiség logikája mentén olyannal, melyhez igazodnia kell és mely egy egység lenne melynek része. Jézus teljesen felrúgja a vérségi kötelék piedesztálra emelt fontosságát:

„Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt. Körülötte pedig sokaság ült, és szóltak neki: „Íme, anyád, a fivéreid és nővéreid odakint keresnek téged!” De ő így válaszolt nekik: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” És végignézve a körülötte körben ülőkön, így szólt: „Íme, az én anyám és az én testvéreim. Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (MK. 3: 31-35)

Világos, hogy a nagy szaporodós és családalapítós dolgok mellett igencsak nehéz Jézustól és az apostoloktól bármit találni, sokkal inkább találni olyat, amely azt megengedi, elnézi, de semmiképp nem a legtökéletesebb magaviseletnek állítja be és reklámozná. Akik mégis így gondolják, azoknak serényen vissza kell lapozni a Biblia legelső oldalaira, ahol a „szaporodjatok és sokasodjatok” elhangzik a Teremtés könyvében. Azonban had ne kelljen kitérni rá, miért teljesen más szituáció, helyzet volt a teremtésnél, majd az ószövetségi korban, és milyen más a dolgok fekvése egy Jézus Krisztus megjelenése után.

Jézus Krisztus egyébiránt, minden ószövetségi „rictusságot” is kigyomlált. Gyakorlatilag az egész Hegyi Beszéd erről szól. A megtűrt és isteninek beállított, de legalábbis elfogadhatónak tartott evolúciós pszichológiai jelenségek ellenbeszéde ez. A leghíresebb a szemet szemért elv totális felrúgása, mely után nincs bosszú. Sem arányos sem aránytalan. Kegyelem és megbocsájtás van és jó példa. Vagy például, mikor arra kér, hogy szeresd az ellenségeidet és könyörülj rajtuk. Teljességgel az evolúciós „erősebb kutya” elv szöges ellentéte. Gyakorlatilag az emberi ösztöntermészet megerőszakolását követeli itt meg. A hatalomról már nem is beszélve, amikor arról beszél, hogy „adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené”, csak az nem veszi észre, aki szándékosan nem akarja, hogy ez a krisztusi út és a bármilyen hatalmi pozíció teljes szétválasztásáról és elhatárolásáról szól. Nem igazán rajong a jó állással megkeresett és fenntartott jó egzisztenciáért is, hiszen maga példáját ennek szöges ellentétének állítja be: „Jézus így válaszolt neki: A rókáknak van barlangjuk, a madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét.” (Mt.8:20) Jézus minden egyes cselekedete és mondata az evolúciós ösztön totális megtagadása. A teljes önfeladás felé vezető buzdítás. Nincs szexuális szaporodási ösztön megélés, nincs genetikai készlet továbbadás, nincs siker, karrier, pozíció, hatalom. Mert ezen dolog mindegyikének a motivációja végtelenül önző, ösztönszintű és az Istenben nem hívő, csak ebben a világban gondolkodó embernek a kapaszkodója, hogy ebben a világban valamilyen torz formában az örökkévalóságot megnyerje. Jézus pedig olyan örökkévalóságról beszél, amely szöges ellentéte ennek a világnak, szöges ellentéte az ösztönprogramunknak. Jézus élete a teljes önfeladás, hogy más embereknek jobb legyen. Jézus életének csúcsa, amikor az evolúciós alapvető életösztönnel is szembehelyezkedik és legyőzi azt, s önként feláldozza életét, másokért. Nem kell a megváltás misztériumát feltétlen taglalni ehhez, elég ha valaki csak, mint példát lát tettében, hogy az ember kiáll a jóért, az igazért, az elveiért. Főleg ha azok arról szólnak, hogy másoknak jobb legyen, akár annak árán is, ha nekem rosszabb. Totális ellentéte az evolúciós programunknak.

Istent nem érdekli tehát a pozíciónk, a hatalmunk, az egzisztenciális sikerünk. Nem lát bennünk hőst, ha háborúban meghalunk. „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (Jn. 15:13) Barátaiért! Nincs szó sem hazáról, államról, királyról, birodalomról de még csak családról sem. Minden vérségi szintből jövő erény, semmit sem ér. Csak az egyéni, önálló lélek. Életünket pedig sokféleképpen adhatjuk, nem csak szó szerint halállal. Életedet adod, ha olyanokért élsz, akiket szeretsz. S Jézus példáján még bizony, az ellenségedet is. Életedet adod, ha nem törekedsz fel a ranglétrán, hanem azokat húzod feljebb, akik lentebb vannak. Életedet adod, ha nem saját szaporodási ösztönöd elengedve nemzel utódot, hanem ha örökbe fogadsz a megannyi erre váró, hányattatott, de jobb sorsa érdemes gyermek közül. Az „életét adja” itt az evolúciós ösztön, világban való továbbörökítési, továbbélési szándékáról való lemondást jelenti végső soron. Annak milliónyi aspektusával, mely életünk során jelen van. Amíg pedig ebben a világban akar az ember tovább élni, nem ismeri a valódi örökkévalóságot. Mely olyan önfeladó, végtelen szeretet, melyhez foghatót a természet rendjében, az evolúció diktálta ösztönjátékban sosem fedezhet fel az ember kristálytiszta formájában. János apostol is hasonlóról ír, s végszóként szólhat mindazoknak, akik valamely formában az örökkévalóságot ebben a materiális világban (is) akarják megélni, ebben fennmaradni,  a fentebb taglalt formákban:

„Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1.Jn. 2:15-17)

                       Horváth Martin

Horváth Martin- Krisztussal letakart állati ösztönök

Drasztikusnak hathat a cím, sőt sokaknak talán „szentségtörőnek” jelentsen ez bármit is éppen, pedig
nincs, ami jobban fedné a mai emberiség, társadalom erkölcsi, morális helyzetét. De kezdjük a legelején. A húsvét a legfőbb keresztény ünnep. Igen, nem a karácsony, ahogyan sokan gondolnák. Krisztus kereszthalála és feltámadása az az esemény, amely az egész Biblia és a kereszténység központi és fő eseménye. Maga a megváltás misztériuma, az Isten nagy terve az emberiséggel itt ér a csúcsra. Jézus kereszthalála és ezáltal a megváltás keresztény szempontból a világtörténelem legfontosabb eseménye. Ennek az ünnepe a húsvét. Nos, és húsvétkor mit szokás csinálni? Elmegyünk meglocsolni a lányokat és cserébe kapunk csoki tojást, pénzt meg még több tojás és nyuszi szimbólum. A kérdés mármost adott, mi a franc köze van Krisztus feltámadásához a locsolás, tojás, nyuszi triádnak? A válasz egyszerű: semmi. Rendben, akkor mégis mi ez az egész hagyomány? A locsolás, tojás, nyuszi hármasa nemes egyszerűséggel egy kereszténység felvétele előtti, pogány termékenységi ünnep, amit megőrzött a magyar nép a keresztény kultúra felvétele után is immár több, mint ezer évig. Pontosan ennyit ér a kulturális kereszténység. Nézzük akkor mi is ez a locsolkodós szokás. A magyar népdalokhoz hasonlóan nem más, mint szép, cuki köntösbe bújtatott alantas, gyarló, szexuális ösztönök éltetetése. A fiúk meglocsolják a lányokat, melyet had ne kelljen most részleteznem, minek a szimbóluma, s hát ennek az szimbolikus aktusnak az eredménye, hogy a fiúk kapnak a lányoktól eredetileg egy tojást, tehát egy magzatot. Szóval ennek a szokásnak a lényege, hogy éltetik azt, hogy ha egy fiú megkettyint egy lányt, akkor baba lesz. E mellé pedig a szapora nyúl egyszerű jelkép köretként. Ez egy ilyen végletekig egyszerű, antiszakrális szokás. A kérdés persze felmerül, hogy pont Jézus értünk vállalt halálának megemlékezése közepette nem-e gyalázatos egy kefélő ünnep bohókás megélése, legalábbis egy keresztény számára? Egy szónak is száz a vége, ez az egész tökéletesen szemlélteti, hogy mi az emberiség viszonya Krisztushoz és a megváltáshoz. Névlegesen, kulturálisan átvett belőle leegyszerűsített szokásokat, látszólagos, felszínes erkölcsöt, de az egész mélyén valójában ugyanolyan pogány, alantas evolúciós ösztönöktől vezérelt lény maradt.

Többen vélik úgy, hogy Jézus egy új erkölcsi evolúciós szintet mutatott be az emberiségnek. Amely eddig igaz is. Azonban ezt az evolúciós lépést gyakorlatilag nem tette meg az emberiség. Nem mondhatjuk, hogy tömegek tették magukévá még akkor is, ha a normák terén valóban a krisztusi erkölcs jelentős része általánosan elfogadottá vált. Senki nincs, aki vitatná, hogy a megbocsájtás és a szeretet, a másokon való segítés, az önzetlen segítségnyújtás ördögtől való lenne. Azonban ezt a helyeslésen túl, igencsak kevesen élik meg. Gondoljunk bele a „szemet szemért” elv mennyire érvényesül a mindennapjainkban. Csak nem ezen alapul rengeteg híres film? A főhőst sérelem éri és megbosszulja. Az akcióhős leszámol a rossz fiúkkal. A szuperhősök igazságot tesznek és végeznek a gonoszokkal. Ludas Matyi is háromszor veri vissza. A történelem talán nem erről szól? 1942-ben Újvidéken a magyarok lemészároltak egy halom szerbet, úgyhogy a szerbek 1944-ben lemészároltak egy halom magyart. 1941 és 1945 között a horvátok is lemészároltak rengeteg szerbet, úgyhogy 1991-ben a szerbek is lemészároltak egy halom horvátot, hogy aztán 1995-ben a horvátok mészároljanak le egy halom szerbet. Mi ez, ha nem a szemet szemért? És ez csak egy kiragadott példa volt, a történelemben, de a mindennapjainkban, apró-cseprő dolgokban is számtalan hasonló példa van. Sőt a legtöbb esetben még a szemet szemért elv sem érvényesül. Hányszor hallunk ilyet, hogy bosszúból megölte őt és az egész családját, vagy csak dühében valami proli ezzel fenyegetőzik, vagy Észak-Koreában, ahol, ha megszeged a párt elvárásait, nem csak te kerülsz munkatáborba, de az egész családod, sőt 3 generáción át, ott nő fel az összes leszármazottad, akiknek az eredeti bűnödhöz rég köze sincs. Az ember olyan mélységes mély sötét és aljas lény tud lenni, hogy még csak nem is arányos a visszavágása, hanem sokkal nagyobb fájdalmat akar okozni, ha úgy érzi igazságtalanság érte, ő még nagyobb igazságtalanságot akar elkövetni. Az ószövetségi zsidóság a szemet szemért elvet azért kapta, hogy legalább egy icipici minimum legyen ebben a gyűlöletteljes körforgásban. De még az ószövetségi szintet sem érjük el mai napig sem sokszor, nem, hogy Jézus Krisztust, aki aztán ténylegesen eltörli még a szemet szemért elvet is és azt mondja, bocsássunk meg az ellenségeinknek is. Mindezek mellé pedig mivel névleg elfogadta mindenki a krisztusi erkölcsöt, így Istenre hivatkozva teszi az ószövetség szintjét sem megütő mocskosságait. A maffiózók Istenre hivatkoznak, kereszt tetoválásokkal járnak, imádkoznak az Úrhoz, hogy segítse őket démoni tetteikben, ahogyan az arany feszülettel nyakukban lófráló gengszterek is ezt teszik, ezt teszi az ex-KGB-s nagy ortodox keresztény Putyin is, aki háborúkat indít népek ellen és mind a horvátok, mind a szerbek büszkék voltak a maguk felekezeti sajátosságára, s számtalan dalt írtak arra, hogy az Isten segíti őket a másik elpusztításában. De az összes nép katona dalai között találunk szép számmal ilyeneket. „Gott mit uns” állt a Wehrmacht katonák övcsatján is.

De akkor a mindennapi életünkről még mindig nem beszéltünk. Szinte nem is tudok példát mondani a hétköznapokból olyannyira konstans élünk a krisztusi erkölcsöt pofán köpve. Ezt pedig több száz évig egész szépen lehetett többé kevésbé rejtegetni és felszínesen jónak lenni, a lelkünkben pedig mocsoknak, holott, akkor is tudta mindenki mélyen magáról és a másikról is, hogy „szar van a palacsintában”. Az internet azonban eljött, megadta az anonimitás lehetőségét és az ember megmutatta milyen mélységesen mély démoni létállapotban vergődik valójában még mindig. A dark webről nem is kell beszélni még, de bármilyen anonim beszélgetős oldalon, sőt nem anonim oldalakon is, arccal vállalva olyan gyűlölet és beteg dolgok tobzódnak melyet felfogni is lehetetlen. Nincs talán sajnos olyan fiatal lány, aki instán, facebookon, vagy snapchaten ne kapott volna már ilyen olyan emberektől beteg utalásokat, szexuális felkérést, fétiseinek elregélését vagy egy bájos dickpicket. Igen, itt tartunk. És nem igaz, hogy a „ez a mai fiatalság”, mert bizony olyan szép számmal vannak a 40-es, 50-es éveikben járó emberek körében is a dickpickes arcok, hogy ezt nem lehet generációra szabni. Rengeteg emberben ennyi van. Akár az ősemberben, egy fallikus szimbólum. Mit szimbólum, maga a fallosz. Ő ennyit mond magáról, ennyi mozgatja. Valójában az a helyzet, hogy hiába öltötte fel a hegyi beszéd tartalmának álcáját az emberiség, még mindig az evolúciós ösztönök, szaporodás, evés, erőszak, gyűlölködés a nem a mi törzsünkhöz, baráti körünkhöz, családunkhoz tartozó emberek iránt. Még mindig egy értelmileg fejlettebb állat színvonala az, amit az emberiség nagy része megüt. Semmi nem változott, a társadalom ugyanolyan, mint Krisztus előtt, csak most már a kultúránkba belekeverve, felszínesen úgy tesz mindenki, mintha az ő erkölcsét részben legalább magáévá tette volna. 

Sajnos a magukat hívőnek, kereszténynek vallók zöme sem kivétel ez alól. Persze senki sem az, hiszen mindenki alapvetően ebből az állapotból indul, de ennek a felismerése a keresztények között is legtöbbször elmarad, vagy megideologizálásra kerül. Az önzetlen segítség elmaradása sokszor a „majd imádkozom érte” gondolattal orvosolandó és az „Isten szerinti szent házasság” mantra is sokszor az alantas szexuális ösztönök kiélésének mentsvára csupán. A krisztusi lelkiismeretet pedig serényen igyekszik az ember pótolni üres szokások és Istennek tulajdonított szabályok betartásával. De vajon mi lehet a megoldása ennek? Nehéz kérdés és valóban szó szerint feltehetjük a kérdést mi a titok? Az apostolok sokat vitatkoztak az úgy nevezett gnosztikusokkal. A gnosztikusok azok az emberek voltak, akik feltételeztek egy rejtett, titkos tudást, amely az igazságot tartalmazza. A kereszténységet is rengetegen próbálták összeegyeztetni ezzel és sokan vallották/vallják, hogy Jézusnak voltak rejtett tanításai, ami csak is az igaz isteni tudást tartalmazta a kevés kiválasztott számára. Aztán apokrif iratokban és titkos társaságokban keresték a gnózist, vagyis a tudást. Egyértelműen Krisztus munkásságának lényege, hogy nem így működik és mindenki számára elérhető Isten kivétel nélkül. Mégis azt látjuk, hogy nem érte el és nem éri el mindenki. Ez pedig annak az oka, hogy egyben ennek a gnosztikus gondolatnak részben igaza van. Jézus rengeteg példázatott mondott a tömegnek, amelyet csak a tanítványainak magyarázott meg. Ki is emelte, hogy ők kivételesen megkaphatják a magyarázatot is. Úgy is láthatjuk mégis volt egy szűk kiválasztott réteg, aki birtokolta jobban a titkos tudást. Talán ennek a titkos tudásnak a hiánya érhető tetten napjainkban is és ezért tengődik még mindig az emberiség Krisztust meg nem értve ebben az állapotában? A válasz igen és nem. Valóban hiányzik valami a legtöbb emberből és a legtöbb magát kereszténynek aposztrofálóból is. Ez a Szentlélek vagy Szent Szellem. Jézus úgy utal rá, hogy ha ő majd elmegy eljön a Szentlélek, amely sokkal nagyobb dolgokat jelent ki, mint ő maga. Vagyis az ember az Isten szellemével a szívében nagyobb ismeretek birtokában van, mint, amit Jézus az evangéliumokban kijelentett. Ez pedig nem csak az aktuális, egyéni élethelyzetekben ad plusz ismeretet arról, hogy mi a helyes, de az adott korban és társadalmi közegben is, de magát a Bibliát sem lehet enélkül értelmezni. Mondok egy példát. Számomra az Ószövetség számtalan eseménye csak is úgy volt értelmezhető, hogy ha azt néztem, hogy az ottani dolgok még egy hiányos Isten ismeretből és torz istenképből táplálkoznak. Olyanokat is Istennek tulajdonítottak, melyek nem tőle származtak, hanem akár, saját maguk még torz, törzsi vágyait indokolták meg vele, csakúgy, mint a maffiózók, vagy a háborúzó nacionalisták. Origenész a 2. századba már szintén arra jutott, hogy az Ószövetséget csak is allegórikusan lehet értelmezni és nem szó szerint. Tehát ha a zsidók egy népet kiirtottak, akkor azt kizárólag az adott bűnös magatartás kiirtására lehet helyesen értelmezni, amit az adott nép megjelenített. Én ezzel is egyetértek. Úgy vélem ez egy Szentlélek általi gnózis volt, egy „titkos tudás”, ahogy a gnosztikusok mondanák. Még csak nem is ugyanaz volt a „titok”. Két különböző értelmezés volt, amely azonban nem zárja ki egymást végül. A titok nem tényleges tudás, nem leírható, szabályokba önthető valami, hanem egy lelki gnózis, egy szellemiség, amellyel érzékeled, hogy valami hol hibádzik és hol nem. Erre azonban nincsen szintén szabályszerűen leírható recept, hogy lehet erre a gnózisra szert tenni, mert itt a gnózis tesz szert rád. Nem tudod kikutatni a Szentlelket, nem tudsz érte rítustáncot járni, nem tudsz elolvasni egy mély barlangba elrejtett hét lakattal lezárt könyvet. A Szentlélek jön és ő eldönti, hogy odatudja e adni neked. Az embernek nincs más dolga, mint hagyni. Megnyílni. Ledobni az ösztönök, a vágyak, a saját elképzelései által diktált láncokat és engedni, hogy valami új, valami más megtöltse. Ehhez az addigi individuumunkat elkell veszíteni. Meg kell halni kicsit, ahogy Krisztus is meghalt, hogy utána új formában, új emberként feltámadhassunk. Akkor majd nem társadalmi, kulturális normák feszengős, felszínes módján tartjuk be fogcsikorgatva az üdvösség erkölcsét, miközben a szívünkben a kárhozat örvénylik, hanem őszintén onnan belülről fogja az ember szabad akaratából látni, hogy mi a helyes és akkor feszengene és érezné kínosan magát, ha olyan ösztönös körülmények között kellene élnie, mely ma még a legtöbb ember szíve mélyének vágya.

Horváth Martin

Serfőző Dániel- Soli Deo Gloria!

A reformáció szellemiségét az öt Solában lehet összefoglalni, amik azért születtek, hogy kifejezzék vele a reformátorok hogy mik is az igaz keresztény hit ismérvei. Ezekkel szembe helyezkedően állnak a különböző katolikus dogmák amik tulajdonképpen ezek ellentétei. Az öt Sola: Sola Scirtura, Sola fide, Sola gratia, Solus Christus, Soli Deo gloria! Ezek magyarul így hangzanak: egyedül a Szentírás, egyedül hit által, egyedül kegyelemből, egyedül Krisztus, egyedül Istené a dicsőség!

Ha megértjük, hogy ezekre a jelszavakra miért is volt szükség, és mit is fejeznek ki igazán, akkor elegendő megvizsgálnunk az utolsó Solát, mert abból következik az összes többi. A középkori egyház és gondolkozás nem volt kereszténynek tekinthető. A világi renden alapult, és világi bálványokat tisztelt. Királyokat, feudumot, filozófiát, pápát. Ez ellentmond mindannak amit az Úr az Ő kijelentésében előadott. A katolikus egyház dogmáiban mai napig megőrizte ezeket a tanokat. Az egész tanrendszerét az ókori pogány filozófiákra építette. Isten kijelentése mellé tette a hagyományt, ami a kereszténység államvallássá alakulása után feltöltődött a pogány elemekkel, ugyanis mindenkit az egyházba kényszerítettek. Ez által, hogy a hagyományt az írással egy szintre emelték, tulajdonképpen megakadályozták azok az Írás által való felülvizsgálásának jogosságát.  Így szabad utat engedtek a folyamatos lerakódásnak. Az által hogy államvallás lett, ki alakult a pápa személye, amire sem egyháztörténeti, sem Szentírásbeli alap nem hozható fel, sőt, az Írás által több helyen látható, hogy Péter semmivel sem áll apostoltársai felett a különböző egyházi kérdésekben, ami elég érdekes tekintve, hogy a katolikusok őhozzá vezetik vissza a pápaság intézményét. Erre előszeretettel citálják a kőszikla példázatot, ami nyelvtanilag megvizsgálva eléggé megkérdőjelezhetően jelenti egyértelműen azt, hogy Pétert Jézus bármiféle felsőbb tisztségre rendelte volna. De ha még így is lett volna, akkor sincs semmiféle bizonyíték arra, hogy ez a primátus továbböröklődne bármi módon. Egyes katolikus szerzők és teológusok szeretik felhozni továbbá, hogy a hagyomány magja az írásból következik, de a fenti példából teljesen világos hogy ez nem így van, hiszen a katolikus egyház fundamentuma, a pápa intézménye nem bizonyítható semmiféle Igeszakasszal. Ezek után a következő bűnük nem más volt, mint, hogy elragadták az Írást a hívők kezéből és már csak a kész magyarázatot adták át, ami valójában inkább volt jól felépített emberi okoskodás, mintsem az evangélium tényleges üzenete.

Így történhetett tehát, hogy egészen 1517-ig kellet várni arra, hogy a sötétség után újra világosság legyen. (Post tenebras Lux, a reformáció egyik kulcsmondata!) Addig az igazság magvai valószínűsíthetően nagyon kevesekben élt, akiknek lehetőségük volt a Szentírás megismerésére, és akik az elnyomás miatt nem tudtak cselekedni, vagy ha meg is kezdték volna azt, az egyház gyorsan eltaposhatta volna mivel semmiféle feltétel nem volt akkor még adott, hogy egy ilyen törekvés kellő gyorsasággal elterjedhessen.  Így a kereszténység legnagyobb bukásától, az államvallássá válástól az azutáni relatíve gyors világi rendszerré épülésétől kezdődően az igaz hit tulajdonképpen csak nagyon kis részletekben tudott fel-fel bukkanni a különböző eretnekmozgalmak között. Akik igazából nem az evangélium igazságát képviselték, hanem katolikusoktól nem különb távol-keleti pogány ezoterikákat, de mégis magában a világellenességükben meg lehet látni valamicske Krisztus-szikrát közvetetten, és azt is jól meglehet figyelni, hogy valójában ez a világellenesség volt ami miatt a katolikus egyház az egyik legnagyobb fenyegetésnek tartotta ezeket. És ugyanez amiért fenn tudtak maradni olyan sokáig. Ugyanis az emberek akkor is érezték, hogy a feudalizmus elnyomása nem Isteni. A világ hierarchiája nem Istené, hanem a Sátáné! Így ezek a mozgalmak legtöbbször a hierarchia elleni lázadások, sem mint tényleges hitbéli újító szándékkal fellépő elemek voltak.

Ezzel szemben a reformációnak már tisztán szellemi céljai voltak, és a lehetőségek is adottak voltak arra, hogy elterjedjen és gyökeret verjen a változás. Luther 95 pontja tulajdonképpen még óvatos, mondhatni nem kiforrott. Sok nem biblikus tant még nem vet el, például a búcsút sem. Amiért mégis ikonikus ez a momentum az az hogy Luther már ismerte a Szentírást annyira, hogy meggyőződésesen és eltökélten fellépjen az egyház felsége ellen. Ismerte már Istent annyira, hogy perbe szálljon az emberrel. Mert nem az egyháznak adta meg a dicsőséget, hanem csakis Istennek! Ez az egyik legfontosabb lépése ami a reformáció szikráját kicsiholta. Az addigi kiépült dogmatika és tanítás szerint az ember nem léphet közvetlenül Isten elé, nem találkozhat vele magától, nem méltó arra, hogy egymaga megálljon előtte. Ezért szükséges egy világi közvetítő, a világ legjobbjainak közbenjárása és az egyház kerete. Nem mehet senki rögtön Isten elé, csak ha bejár egy lépcsőt annak minden fokával, aminek utolsó evilági foka a pápa, és tulajdonképpen csak ő az, aki közvetlenül Istennel tart kapcsolatot. Mert az ember beteg, nem halott, és vannak egészen egészségesek, szentek, akik elég erősek ahhoz, hogy kiérdemeljék cselekedeteikkel Isten kegyelmét. Szóval a sorrend: egyén, intézményesített egyház, Isten. Ezzel szemben a reformált azaz helyreállított hit szerint nincs ilyen lépcső, csak egyén van és Isten, az egyház pedig maga Krisztus, akivel minden hívő közvetlenül van jelen. Hiszen egyikünk sem különb a másiknál, semmink sincs amit ne Isten adott volna, bűneinken kívül! Így nincs joga egy szentnek sem többé mindenkin önkényes uralmat gyakorolnia, mert csak Isten ki szent, és mindenki a hit szentségében. Senkinek sincs többet joga cselekedetei hatalmasságával dicsekednie, senkinek nincs nagyobb joga az uralomra a másiknál, egy eskü sem érvényes, egy király sincs a helyén! Istennek dicsőség, mindenki másnak alázat!

Mégis a reformációt is már kezdetektől körbelengi a világ, és ne gondoljuk, hogy az emberek többségét a hitnek tisztasága vonzotta. A reformáció azért maradhatott meg, mert megfosztotta Rómát világi hatalmától. Különválasztotta Istent és az államot. És ez vonzó volt a német nemesség hatalmi törekvéseinek. Így sajnos a reformáció mint világmegváltás már az elején elbukott. De mégsem sajnos, mert sosem az volt a dolga, hogy totálisan lerombolja azt, ami a világé. Ebben különbözik az eretnekmozgalmak elő-kommunista elképzeléseitől. Sosem vált egy forradalmi eszmévé, ha már csak a parázs megjelent azonnal eloltották. De a visszásságok ellenére mégiscsak sikerrel járt. Hiszen visszaadta Isten dicsőségét, még ha azt nem is tudta átadni a világnak. Különválasztotta az államot és egyházat, Istent és világot. Megtagadta az egyház szerepét és tévedhetetlenségét. És ezzel aláírta a feudalizmus bukását, felvilágosodás térnyerését, a francia forradalmat. Az ultrajobboldaliak ezért gyűlölik, én ezért szeretem. Mert képes volt megszabadítani Isten nevét a hamis egyház fogságából. És a népegyházak árnyékában megbújhattak ismét Krisztus gyülekezetei, világíthattak Isten tanai, ismét terjedhetett Szent Igéje. A világ tovább forgott, ugyanolyan őrülten és romlottan de egy valami változott! Isten maroknyi népe visszatért.

Serfőző Dániel

Horváth Martin- Kint volt-e Krisztus a Pride-on?

Akár saját képekkel is illusztrálhatnám már a témát, hiszen rendhagyó módon mi is kinéztünk a Budapest Pride-ra. Első sorban keresztény megfontolásból, szerettünk volna emberekkel beszélgetni ki mit gondol a világról, Istenről, ennek fényében az ő szexuális orientációjáról. A vérmes homoszexuálisokat pokolra kívánó, gyűlölő keresztény képet kicsit árnyalni, ugyanakkor nem is a nyugati, liberális kereszténységet reprezentálni. Miután csakhamar a rendőrsorfalon és kordonokon kívül rekedünk a kis utcában, több órányi kergetőzés után nagy nehezen sikerült csak bejutnunk a legvégére mikor oszlott a tömeg, így végül is csak írásban tudom kifejteni mi is lett volna a tartalma annak, amit egy párbeszéd során át akartam volna adni egy ott levőnek.

Amit első körben az ember rögtön megállapít a Pride-on, hogy valójában nem reprezentálja a homoszexuálisok, biszexuálisak, transzszexuálisok és egyéb irányultságú emberek egészét. Ahogy az ellentábor sem igazán testesíti meg a felvonulást elítélők társadalmi csoportját. Az egész valójában egy hatalmas politikai erődemonstráció. A baloldal korcs, szélsőséges liberalizmusának magamutogatása és nem kis részt a konzervatív, nacionalista tábor provokációja.

Az egész valójában a következőképpen zajlik. Vannak magukat konzervatívnak definiáló, kereszténynek nevező emberek, csoportok a világban. Mivel ők valójában kultúrkeresztények és Krisztus szelleme jó messze van tőlük, totálisan hiteltelenül képviselik ezt. Ez a legtöbb jobboldali pártra, szervezetre igaz a történelem során. Hiteltelenül képviselt kereszténységük nyomán, a liberálisokban, melegekben stb. kialakul a kép, hogy a keresztények és a konzervatív értékek ilyen bunkó, ostoba jelenségek. Természetesen nem az azt hiteltelenül képviselőket tartja annak, hanem, aminek a nevében azok nyilatkoznak. Ez egy katasztrofális kár a valódi konzervatív értékeknek és a kereszténységnek. Aztán eljön a pillanat, mikor megrendezik a Pride-ot, a liberálisok, kultur-marxisták és balos anarchisták. Politikai túsznak elhívnak egy halom leszbikust, meleget, biszexuális és a többit. Akikkel elhitetik, hogy ez az egész róluk szól. Aztán a fent említett sztereotípia nyomán ez a frusztrált, liberális, balos tömeg a szexuális másságok nevében provokatív üzeneteket kezd el megfogalmazni a kereszténység és konzervatív értékek ellen. Erre a kirakatkeresztény, magukat konzervatívnak hazudó frusztrált alakok hallgatnak is, és kimennek még inkább erősíteni a sztereotípiát az általuk elvileg képviselt elvekről. És ez évről évre így mélyül szépen. Miközben a Pride agresszív balliberálisok és csőlátású konzervatívok magamutogató, egymást hergelése. Se az LMBT emberek érdeke nincs képviselve, se reprezentálva maradéktalanul. Se a kereszténység és konzervatív értékek nincsenek valójában jelen. Csak egy tucat ember, aki magát annak hiszi, de vajnyi köze sincs hozzá.

Az egész egy erődemonstráció, ami két világi fél között zajlik. Az egyik a balos, emberközpontú szemlélet, mely szerint az emberhez kell a világot igazítani, és a jobbos, ami elfogadja a világ rendjét, és az embert igazítaná ahhoz. Az ember önmagában tökéletlen, Krisztusi megváltásra szoruló lény, tehát a baloldal téved, mikor alapul veszi és ehhez a hibás emberhez igazítaná a világot. A világ, az emberrel együtt egy tökéletlen, hibás létező és tudjuk, hogy „ a világ fejedelme a Sátán”. Tehát ha ehhez akarjuk igazítani magunkat, katasztrofális tévedés. Tehát két sátáni világnézet harcol egymással, csak a kiinduló pontjuk más. Isten az egészből kimaradt. Persze névlegesen ki viszi mindkét fél. Az ellentüntető jobbosok régóta érvelnek, amellett, hogy a homoszexualitás halálos bűn és ennek bizonyítására kicsipegetik a Biblia azon részeit, amik igazolják. Arra természetesen nem figyelnek, ami a kegyelemről, megértésről és minden embertársunk szeretetéről szól. Aztán megjelent a Keresztények a melegekért nevű szervezet a Pride résztvevői között. Ők kicsipegetik a Krisztusi kegyelmet, elfogadást és mindenki szeretetét a Bibliából, és pont, hogy elfelejtik azokat, amik arról szólnak, hogy azért nincs teljesen rendben Isten szemszögéből ez a dolog. Itt senki sem képviseli Krisztust, mindenki csak kihasználja a bal vagy jobboldali világnézetével kompatibilis részeit. De az egész Krisztus mindezek felett áll!

Egy szó, mint száz, a Pride és a heteroszexuálistól eltérő emberek nagy közössége, két különböző dolog, amit el kell választanunk egymástól. Dunát lehet rekeszteni azokkal a történetekkel, amikor egy meleg ember nem ért egyet a Pride-al, mert céltalan magamutogatásnak és hergelésnek tartja, amely nem, hogy nem segíti az elfogadását, de még kontra produktívan, inkább a sztereotípiákat erősíti a társadalomban, és nagyobb gyűlöletnek teszi ki ezáltal a meleg társadalmat. Személyesen is ismertem ilyen meleget, aki ezt mondta, de még többet hall az ember másoktól és az interneten. Ezt a véleményt pedig maximálisan meg tudom érteni. Így hát a Pride-ozók, és a meleg emberek legyenek is külön kezelve.

Tehát ennyi minden tisztázása után, még is, hogy áll Isten, hogy áll egy keresztény a homoszexuálisokhoz és társaikhoz? Mint tudjuk, Isten megteremtette az embert, s azt férfinak és (ebből a férfiból) nőnek teremtette. Ez a ketté szedett identitásunk, ami itt a földön férfi és női identitásként jelenik meg, szüntelenül „vissza akar térni”, eredeti, egyben lévő, egységes állapotához. A szerelem és az azt követő mély szeretet, így ezt a kettészakadt két emberi aspektus egységbe forrásának csodálatos érzületét jelenti. A férfi és nő hiteles és valós szeretete egymás iránt egy mennyei egységélmény, melyet semmi más nem tud pótolni vagy helyettesíteni. Tudjuk, hogy többé nem két test és két lélek ők, hanem egy. Mint két puzzle darab, ami egymásba illett és ők adnak ki ketten egy értelmezhető képet. Két férfi vagy két nő egymást ilyen módon sajnos, vagy nem sajnos de soha nem tudja kiegészíteni. Hisz a nő a férfinak olyan mentalitást, világlátást és habitust pótol, ami a férfinak nincsen. A férfi nőnek pedig szintén. Két azonos nemű között ez nem jöhet létre ilyen módon.

Természetesen mára a hagyományos férfi-női kapcsolatok is haldoklanak. Válások, családon belüli erőszak stb. Mindennek oka, hogy ezekben nincs ott Isten. Nincs Krisztus szelleme egyben az egymásba kovácsolódásban. Mert a szeretet a ragasztó egy férfi és egy nő közötti kapcsolatban. A szeretet pedig Krisztus. Valakinek a megtetszése, meg az, hogy „kijövünk” és a szexuális vonzalom nem keverendő össze a szeretettel. Pedig sokan ezt teszik, heteroszexuálisok is, de a más beállítottságúak szinte mindenképpen valamelyiket hiszik szeretetnek, szerelemnek. Természetesen támadhatnak, hogy honnan tudom én, hogy ki mit érez. De elsősorban a fent levezetett teológiai eszmefuttatás alapján, világos, hogy két azonos identitás nem képes annak a megélésére, mint két külön identitás egymásra találásának, egymást kiegészítő egységélménye. Azonban a homoszexualitás kétségtelenül létezik. Egy szexuális orientáció pedig,- ha ideális isteni szemszögből, ha nem-, akkor sem lehet ok arra, hogy valaki Istentől elszakítsa magát. Lehet egy nem heteroszexuális ember keresztény? Még szép, hogy lehet. Istennek nincsen neme, egyedi, semmihez nem fogható módon tudja őt mindenki szeretni. Isten pedig szintén egyedi módon szeret mindenkit. Igen, a melegeket is. Sőt, azokat az embereket is, akik nem keresztények épp. Tehát a nem megtért melegeket is. Ezen a fonalon indul el, a baloldali-keresztény Keresztények a melegekért társulat is, csak egy valamit elfelejtenek. Az, hogy Isten mindenkit szeret, nem jelenti, hogy mindenki, úgy ahogy éppen van, az úgy rendben is van. Profán példa, de Isten egy gyilkost is szeret, ez pedig aligha jelenti, hogy jó, amit tett, vagy még inkább, hogy továbbra is megteheti. De nem kell ilyen drasztikus példa, hiszen senki sincs jól úgy ahogy van. Mind megváltásra, mind Krisztus kegyelmére szorulunk. Krisztussal való kapcsolatunk révén pedig az ő szeretete kimunkálja azt a lelkünkben, hogy változni akarjunk, jobbá és többé, krisztusibb emberré. Félre értés ne essék, a melegek helyzetében ez alatt a változás alatt, nem azt értem, hogy heteroszexuálissá kéne válniuk. Voltak az USA-ban erre keresztény próbálkozások, hogy azzá tegyék őket, az „ex-gay” program keretében és tragikus végeredménye lett.

Az életben mindenkinek meg van a maga keresztje. Rengeteg hátráltató, nagy teherrel rendelkezünk mind, amik Istentől akarnak távol tartani. Ezek a szexuális beállítottságok is mind ilyenek. Ahogyan ilyen, ha egy heteroszexuális teljesen parázna, szex függő, egy éjszakás kalandokat kereső. Ilyen ha valaki bármilyen más függőséggel bír, mint az alkohol, a drog, de lehet ez teljesen alattomosan egy játék iránti vonzódás vagy bármi. Ha valaki homoszexuális, a bűne ezeknél bizonyosan nem nagyobb. Egy teher, egy világi hátráltató tényező a sok közül, amely igyekszik lehúzni minket, itt tartani a világ mocskában és Krisztustól messzebb tartani. Azt kell, hogy mondjam, ha egy meleg megtér, és Krisztus szelleme munkálkodni kezd az ő lelkében, egyértelműen érezni fogja egy idő után, hogy az ő szexualitásának a megélése nem összeegyeztethető Istennel. Ahogyan egy heteroszexuális élvhajhász, szoknyapecér is érezni kezdi megtérve, hogy ez a boldogság, csak egy illúzió volt és a valódi boldogság, ami Istent jelenti, az kizárja, hogy ezt tovább folytassa. Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy míg egy parázna életet élő heteroszexuális, ezek után meglelheti az igazi társat, addig egy nem heteroszexuális, aki nem tud biológiailag vonzódni egy ellenkező neműhöz, az ezután sem képes erre a világban. Ebből a szempontból pedig, a homoszexualitás sokkal nagyobb kereszt, mint sok más emberé. S mivel nagyobb teher, nagyobb kegyelem is jár az Úrtól ezért, és a nagyobb kegyelem az nagyobb dicsőség és nagyobb szeretet is jelent Istentől. Gondoljunk csak arra a példázatra, amit Jézus akkor mond, mikor a bűnös asszony megkeni a lábát. Tehát ha egy homoszexuális ember felismeri Krisztust és befogadja, egy idő után munkálkodni kezd benn és belátja, hogy a szexuális orientációjának a megélése nem fér össze Istennel. Ha ennek eleget tesz akkor pedig sokkal nagyobb mennyei dicsőségben lesz része akár, mint nekem, vagy bárki más heteroszexuálisnak. Persze kegyetlenül és ridegen hangzik, de a világ, a földi életünk eredendően egy bűnnel teli szenvedés, egy ideiglenes állomás, ahol felismerhetjük Istent. Nem itt és nem most kell kiteljesednünk és jól érezni magunkat és boldognak lennünk a világ keretei szerint. Természetesen, ha egy homoszexuális kapcsolatot létesít valakivel, nem jelenti automatikusan azt, hogy ez egyenes út a pokolba. Mind vétkezünk, és Isten kegyelme, ami megment ilyenkor. Ugyanakkor tudjuk, hogy ha Isten kegyelmes is, nem lopunk és paráználkodunk ettől még össze vissza, hisz Isten kegyelmével visszaélni már elég súlyos dolog.

Nekünk keresztényeknek azt hiszem, mindennél fontosabb lenne megértenünk a más szexuális orientációjú embereket. A keresztény melegek segítése és támogatása nagyon fontos feladat lenne, hisz a terhük sem mindennapi. Akik pedig a „keresztény civilizáció, keresztény család” és társai nevében mély sátáni gyűlölettel viseltetnek a melegek iránt, róluk tudja jól mindenki, hogy ők valójában nem keresztények. A valódi kereszténynek, akikben Krisztus él pedig itt lenne az ideje a témában kilépni és Isten kegyelmének közvetítőjévé válni. Kisebb vita alakult ki keresztény közegben, hogy Jézus kimenne-e a Pride-ra, vagy sem? Nos, azt hiszem Jézus nem tapsolna és támogatná a céljaikat a Pride-on, de az is biztos, hogy Jézus nem a sörös dobozt szorongató „buzizó” prolik táborát erősíteni. A kérdés azonban abszurd, hiszen Krisztus ott van minden Pride-on, ott van minden utcasarkon, ott van minden házban és mindenütt, mindig. Csak észre kell vennünk. Nem pedig eltaszítani magunktól az ő szeretetét, se heterónak se LMBT embereknek, még akkor sem, ha gyűlölködnek azok, akik önként eltaszították már maguktól, még is az ő nevében szítják a sátáni ellentéteket.

Horváth Martin