Krisztus vs. evolúciós pszichológia

 Kevés olyan valóban jobboldali formáció van, amely ne érvelne tüzetesen vagy a keresztény értékek mellett, vagy a természet rendje mellett. Alkalomadtán pedig, igen sűrűn a kettővel egyszerre. Viszont Krisztus tanításait és ő maga személyét vizsgálva, mi sem állhat távolabb ettől a párosítástól.

Általában az emberek nem is tartanak sok dolgot becsülendőbbnek és tisztességesebbnek, mint ha valaki szorgalmasan dolgozik, jó munkája van, remek pozíciója, jól viszi haza a pénzt a családjának és felnevelnek gyermekeket, akiket ugyanilyen tisztelendő-becsülendő tanulmányokra küldenek, hogy jó munkája legyen, remek pozícióval és vigye haza a pénzt a családjának, ahol felnevelik a gyerekeiket és a sor így folytatódik a végtelenben és tovább. Ez a fenti metódus a történelem során különböző formákban valósult meg, különböző társadalmi rétegekben és korszakokban. Azonban mindegyik jobboldali ideának része volt. A nomád, pogány korban az erős harcos hozott zsákmányt haza és tartotta el a családját, ahol a vér szerinti utódjait felnevelte ugyanezen dicső feladatra. Egy idő után ezek az utódok aztán már a kereszténység torz, hamis klérus által pofán köpött, politikai játszmákkal átszőtt verzióját tette magáévá és így lett a feudalizmus. A feudalizmusban az uralkodó családok már-már szakrális eredeztetésű vérségi vonalukat tartották fent és a hatalom és birtokok érdekében házasodtak és nevelték utódaikat, hogy a meglévő birodalmat és hatalmat megtartsák és növeljék. Idővel aztán a kapitalizmus jó érzékű vállalkozói, iparosai, cégvezetői lettek a hatalom csúcsán, s ahogyan a dinasztiák, úgy házasodnak és örökítik a cégbirodalmat, akár legyen szó NER-oligarchákról, akár a Rockefeller bankárdinasztiáról. Ez természetesen a vezető réteg, alapvetően minél nagyobb területen, emberen való uralkodni vágyásának a kiteljesedése.

Miért akar uralkodni azonban a pogány harcos, a feudális arisztokrata és a kapitalista cégbirodalom tulajdonos? Emögött egyértelmű evolúciós pszichológia rejlik. Nem kell ehhez biológusnak, genetikusnak lenni feltétlen. A gének minden esetben az evolúció rendje szerint, tovább kívánják örökíteni magukat. Az alkalmazkodóbb, erősebb egyed túlél, és nagyobb eséllyel örökíti tovább a genetikáját. Minél alkalmazkodóbb, erősebb, vagyis több hatalommal és befolyással, egzisztenciával rendelkezik valaki, annál jobbak az esélyei győztesként kijönni az evolúciós versenyből. Maga ez az ösztön valójában önmagában a féktelen materializmus. Tagad indirekt módon is minden metafizikait, minden istenit. Az örök élet itt a földön kell, hogy megvalósuljon az evolúciós ösztön szerint. Az örök élet egyetlen módja pedig, hogyha felülkerekedsz és tovább adod önmagad ( értsd: a génkészleted) az utódaidnak. Az örökkévalóság a DNS-láncokon átívelő örökkévalóság a leszármazottjaidban. A vérvonal Mennyországa. Ezt pedig eddig az aktuális hatalom csúcsán lévők szemszögéből néztük, de ugyanezt teszi a maga szintjén az átlagember is. Ugyan nem ő a „legerősebb kutya”, de a magától telhető legtöbbet megteszi. Dolgozik, pénzt keres, családot alapít, szaporodik, felnevel és a körforgás folytatódik. Az egyetlen probléma ezzel, hogy ha lebontunk minden mázat erről a létről, akkor, ami marad a rideg állati ösztönlét. Betevő megkeresése, evés, ivás, szaporodás. Ez pontosan ugyanaz, amit a vaddisznó, a mogyorós pele, a veréb és minden állat is tesz. Az anyagcseréhez szükséges folyamatok kielégítéséért makkot keres, mogyorót raktároz, más kisebb állatot vadászik. Kvázi dolgozik. Csak mi emberek közbe iktattuk a pénz rendszerét, de a munka folyamatának célja, pontosan ugyanaz. Aztán evés, ivás, szaporodás. Mindez annak az oltárán, hogy a magunk génkészletét továbbadhassuk a végtelen és látszólag teljesen értelmetlen körforgásba, amely a természet rendjét fenntartja. Ez persze sem a vaddisznónak, sem a pelének, sem a verébnek nem okoz egzisztenciális problémát, hiszen nem is igazán gondolkodnak ily módon. S, minthogy nem gondolkodnak, az evolúciós ösztöneik, akár egy szoftver, szabadon irányíthatják őket ehelyett. Nem is bűnük ez, hiszen az ilyesfajta összetett és egzakt gondolkodásra lényüknél fogva képtelenek. Nem úgy az ember. Az embernek már inkább bűne, ha az ilyesfajta gondolkozás nem jelenik meg az életében, holott teljesen adott minden intellektuális, szellemi és lelki feltétele ehhez. Mégis a legtöbben önként adják át magukat az evolúciós ösztön nevű programnak. Ha két bivaly egymásnak rohan, ha két macska összeverekedik, ha a kakasok összecsapnak, annak oka, hogy ő akar a legerősebb, legdominánsabb lenni, aki tovább örökítheti a nőstényben a génállományát. Amikor részeg, lecsúszott emberek duhajkodnak a kocsma előtt egy nőért, a tudattalanjukban pontosan ugyanez játszódik le. Utóbbiról mégis érezzük, hogy mennyivel szánalmasabb, mint az állatok esetében.

De ez az egész mechanizmus sokkal finomabb, árnyaltabb dolgokban is testet ölt a mindennapjainkban. Mivel az embernek már egzakt gondolatai vannak, önmaga továbbélését, már nem csak és kizárólag a szaporodás és génkészlet átadásában éli meg, hanem egyéb tevékenységekben is, habár természetesen az előbbi az elsődleges és a legnépszerűbb. De adott esetben ez karrierben, pályafutásban, valamilyen figyelemfelhívó tevékenységben és alkotásokban is megnyilvánulhat, hogy „fennmaradjon a neve”. Azaz a materiális világi örökkévalóságban tovább létezzen az „én”-je. Ezért szeretik a diktátorok magukat képeken és szobrokban látni, ódákban önmagukat hallani. Ezért büszke magára, ha ír valaki egy könyvet, ha fest, ha költ, ha zenél. Az alkotásban természetesen nagyon is jó, építő és hasznos dolgokat lehet átadni. Ezek nélkül semmire nem mennénk, de sok esetben a motivációja ezen ösztönpszichológia, a továbbéles és (legalább) a szellemi térben való fennmaradás kapcsán. Persze, akik igazán értékeseket tudtak átadni művészet, irodalom vagy bármi más alkotás kapcsán, általában személyiségükben, ego-jukban mélységesen mélyen voltak, s pont nem önmagukat adták át alkotásaikban, hanem önmagukon keresztül valami önmagukon túlit, afelett állót. Ez egyértelmű, ha elolvasunk egy József Attilát, Márai Sándort, Tolsztoj vagy Dickens művet, megnézünk egy Bosch festményt. És érezzük, hogy milyen ha valaki önmagát akarja átadni ezekben ha elolvasunk egy mai hip-hop/trap dalszöveget vagy az önmaga székletét konzerv dobozban kiállító modern művész „alkotását”. Bizonyára sokan láttátok az utolsó, 2015-ös Mad Max filmet, melyben van egy Rictus nevű karakter. A film zseniálisan eltalálja, hogy egy posztapokaliptikus társadalomban hogyan élednének újjá az elemi, evolúciós ösztönök vezérelte törzsi viszonyok nyers formában. Ez a Rictus nem egy észkombájn, de nagy, dicső harcos akar lenni. Utódja nincs és nem is lesz neki, hiszen a film végén a kamion tetején utazva szembesül vele, hogy nekirohan a sziklafalnak és szörnyethal. Utolsó erejével azonban még egy alkatrészt felemel és a szélbe kiáltja torka szakadtából a nevét, hogy „Rictus”. Ezt a jelenetet a barátaimmal elraktároztuk, hisz tökéletesen fejezi ki mindazt, amit eddig írtam. Rictusnak ennyi jutott. Nem alkotott maradandót és a génjeit sem adta tovább. Az ő egyetlen, legmélyéről jövő reflexiója a világban való öröklétre, hogy utoljára még nevét a szélbe kiáltja, hátha valaki hallja, ő volt Rictus, s ilyesformán a materiális örökkévalóságban mégis fennmarad a neve. Azóta minden olyan mozzanatot, melyet másokon, egymáson, vagy magunkon észreveszünk, hogy ezen evolúciós ösztön diktálja, hogy az „Én” fennmaradjon belőlünk a világban, nemes egyszerűséggel úgy nevezünk: rictuskodás/rictusság. És semmi, de semmi nincs kerek e világon, ami jobban szemben állna a „rictuskodással”, mint Jézus Krisztus szellemisége.

Pedig mégis mit sem hallunk, minthogy jobboldali, kereszténydemokrata/konzervatív felebarátaink azt szajkózzák szüntelen, hogy Isten, haza család. Isten nevével igazolták a nemzetért, a birodalomért, egy vérségi közösségért, vagy a puszta világi hatalomért összetákolt területi egységért, hogy áldozzák életüket az emberek háború esetén. Addig magyarázva, logikázva, míg bizonyos esetekben az ölést is elfogadhatóvá, sőt, már-már krisztusi kötelességé fabrikálták. Semmit nem szajkóznak jobban, minthogy a nagy család, sok gyermek a legkeresztényibb élet. Holott ezek egyikéből sem állított példát nem csak Jézus, de az apostolok sem. Ezek, mind „rictusságok, amiket Isten nevével akarnak legitimálni. A romlott, sátáni befolyás alatt álló világ működését, isteninek kívánják tulajdonítani. Holott nézzük meg az Evangéliumot. Keresztény ember nem vitatkozhat azzal, hogy Jézus a valaha volt legtökéletesebb ember mintaképe. Krisztus maga a nagybetűs példa. Őt kell követni, hozzá hasonulni. Márpedig - egykét gyenge színvonalú próbálkozást leszámítva, ami ezt akarná sugallni-, kijelenthetjük, hogy Jézusnak nem volt sem utódja, sem családja, melyet alapított volna, sem nő az életében, akivel párkapcsolati szintű viszonyban állt volna. Az apostolok közül, mindösszesen Péterről tudjuk, hogy volt neje. ( Ami külön groteszk, annak a fényében, hogy a papi cölibátust előíró római katolikus egyház őt tartja az első pápának.) Pál apostol kifejezetten állást foglal a házasság és a szexualitás megélése ellen az 1. Korintusi levél, 7. fejezetében. Ha olyannyira fontosak lettek volna ezek a dolgok, amennyire később a keresztény egyház és politika hangsúlyozza, akkor bizonyára ejtett volna erről pár szót Jézus, de nem tette. Ellenben olyannal találkozunk mikor így zajlik párbeszéd tanítványok és Jézus között:

„Tanítványai erre azt mondták neki: Ha így áll a dolog az ember feleségével, nem érdemes megházasodni. Ő azt felelte nekik: Nem mindenki érti meg ezt a dolgot, csak azok, akiknek megadatott.” (Mát. 19:10-11)

Másutt Jézus totálisan szembe helyezkedik a családdal, mint a törzsiség logikája mentén olyannal, melyhez igazodnia kell és mely egy egység lenne melynek része. Jézus teljesen felrúgja a vérségi kötelék piedesztálra emelt fontosságát:

„Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt. Körülötte pedig sokaság ült, és szóltak neki: „Íme, anyád, a fivéreid és nővéreid odakint keresnek téged!” De ő így válaszolt nekik: „Ki az én anyám, és kik az én testvéreim?” És végignézve a körülötte körben ülőkön, így szólt: „Íme, az én anyám és az én testvéreim. Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én anyám.” (MK. 3: 31-35)

Világos, hogy a nagy szaporodós és családalapítós dolgok mellett igencsak nehéz Jézustól és az apostoloktól bármit találni, sokkal inkább találni olyat, amely azt megengedi, elnézi, de semmiképp nem a legtökéletesebb magaviseletnek állítja be és reklámozná. Akik mégis így gondolják, azoknak serényen vissza kell lapozni a Biblia legelső oldalaira, ahol a „szaporodjatok és sokasodjatok” elhangzik a Teremtés könyvében. Azonban had ne kelljen kitérni rá, miért teljesen más szituáció, helyzet volt a teremtésnél, majd az ószövetségi korban, és milyen más a dolgok fekvése egy Jézus Krisztus megjelenése után.

Jézus Krisztus egyébiránt, minden ószövetségi „rictusságot” is kigyomlált. Gyakorlatilag az egész Hegyi Beszéd erről szól. A megtűrt és isteninek beállított, de legalábbis elfogadhatónak tartott evolúciós pszichológiai jelenségek ellenbeszéde ez. A leghíresebb a szemet szemért elv totális felrúgása, mely után nincs bosszú. Sem arányos sem aránytalan. Kegyelem és megbocsájtás van és jó példa. Vagy például, mikor arra kér, hogy szeresd az ellenségeidet és könyörülj rajtuk. Teljességgel az evolúciós „erősebb kutya” elv szöges ellentéte. Gyakorlatilag az emberi ösztöntermészet megerőszakolását követeli itt meg. A hatalomról már nem is beszélve, amikor arról beszél, hogy „adjátok meg a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené”, csak az nem veszi észre, aki szándékosan nem akarja, hogy ez a krisztusi út és a bármilyen hatalmi pozíció teljes szétválasztásáról és elhatárolásáról szól. Nem igazán rajong a jó állással megkeresett és fenntartott jó egzisztenciáért is, hiszen maga példáját ennek szöges ellentétének állítja be: „Jézus így válaszolt neki: A rókáknak van barlangjuk, a madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét.” (Mt.8:20) Jézus minden egyes cselekedete és mondata az evolúciós ösztön totális megtagadása. A teljes önfeladás felé vezető buzdítás. Nincs szexuális szaporodási ösztön megélés, nincs genetikai készlet továbbadás, nincs siker, karrier, pozíció, hatalom. Mert ezen dolog mindegyikének a motivációja végtelenül önző, ösztönszintű és az Istenben nem hívő, csak ebben a világban gondolkodó embernek a kapaszkodója, hogy ebben a világban valamilyen torz formában az örökkévalóságot megnyerje. Jézus pedig olyan örökkévalóságról beszél, amely szöges ellentéte ennek a világnak, szöges ellentéte az ösztönprogramunknak. Jézus élete a teljes önfeladás, hogy más embereknek jobb legyen. Jézus életének csúcsa, amikor az evolúciós alapvető életösztönnel is szembehelyezkedik és legyőzi azt, s önként feláldozza életét, másokért. Nem kell a megváltás misztériumát feltétlen taglalni ehhez, elég ha valaki csak, mint példát lát tettében, hogy az ember kiáll a jóért, az igazért, az elveiért. Főleg ha azok arról szólnak, hogy másoknak jobb legyen, akár annak árán is, ha nekem rosszabb. Totális ellentéte az evolúciós programunknak.

Istent nem érdekli tehát a pozíciónk, a hatalmunk, az egzisztenciális sikerünk. Nem lát bennünk hőst, ha háborúban meghalunk. „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért.” (Jn. 15:13) Barátaiért! Nincs szó sem hazáról, államról, királyról, birodalomról de még csak családról sem. Minden vérségi szintből jövő erény, semmit sem ér. Csak az egyéni, önálló lélek. Életünket pedig sokféleképpen adhatjuk, nem csak szó szerint halállal. Életedet adod, ha olyanokért élsz, akiket szeretsz. S Jézus példáján még bizony, az ellenségedet is. Életedet adod, ha nem törekedsz fel a ranglétrán, hanem azokat húzod feljebb, akik lentebb vannak. Életedet adod, ha nem saját szaporodási ösztönöd elengedve nemzel utódot, hanem ha örökbe fogadsz a megannyi erre váró, hányattatott, de jobb sorsa érdemes gyermek közül. Az „életét adja” itt az evolúciós ösztön, világban való továbbörökítési, továbbélési szándékáról való lemondást jelenti végső soron. Annak milliónyi aspektusával, mely életünk során jelen van. Amíg pedig ebben a világban akar az ember tovább élni, nem ismeri a valódi örökkévalóságot. Mely olyan önfeladó, végtelen szeretet, melyhez foghatót a természet rendjében, az evolúció diktálta ösztönjátékban sosem fedezhet fel az ember kristálytiszta formájában. János apostol is hasonlóról ír, s végszóként szólhat mindazoknak, akik valamely formában az örökkévalóságot ebben a materiális világban (is) akarják megélni, ebben fennmaradni,  a fentebb taglalt formákban:

„Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van. A világ pedig elmúlik, és annak kívánsága is; de aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.” (1.Jn. 2:15-17)

                       Horváth Martin