A világ egy illúzió

Az ember csak is egy valamiben lehet biztos, hogy létezik. Ez pedig saját maga. Illetőleg a saját tudata. Mondja a szolipszizmus, hogy minden más ezen kívül lehetséges, hogy csak a tudatunk illúziója. Ilyen értelemben a világ, amit eddig láttunk, éreztünk, hallottunk valójában nem létezik. A hinduizmusban ez a fogalom a Májá, a tudati illúzió fátyla mely eltakarja a valóság igazi realitását a szemünk elől. Ezért is használja sok keleti gondolatrendszer azt a fogalmat, hogy: ébredés. Az általunk valóságnak vélt tudati álmunkból fel kell ébredni. Erre törekedtek a legnagyobb jógik és Buddha is. Minél kevesebbet elfogadni, minél kevésbé részt venni a tudati projekciónk világában. Nem mond mást Jézus sem, aki szintén a világ és az Isten ellentétére hívja fel a figyelmünket és arra kér, hogy ne alkalmazkodjunk és ne legyünk barátai ennek a világnak. Ha a bűnbeesés ezt a tudati illúzió világ kezdetét, és a valóságtól, vagyis Istentől való elfordulást (vagy sokkal inkább magunk tudatába való befordulást) jelenti, akkor Jézus Krisztus jelenti az ébresztőt. Ahhoz, hogy az igazi valóságot, Istent, megélhessük, meg kell halnia ennek a világnak számunkra, s mi is a világ számára. Ahogyan Krisztus is meghalt és ezáltal támadt fel teljes valójában. Mert a teljes realitást, Istent sem láthatjuk és érthetjük meg anélkül, hogy erről a világról le nem mondanánk, a világban elfoglalt egzisztenciánkat teljesen fel nem adnánk, s le nem mondanánk mindenről, ami e tudati illúzióban lévő életünket jelenti.

"Orcámat azonban nem láthatod - mondta -, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon." - mondja Isten 2.Mózes 33:20-ban. És erről beszél Jézus is mikor úgy szól: "Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt." (Lk. 9:27) Maga Pál apostol is a damaszkuszi úton megvakult, mikor meglátta Istent. AHogy Istent látta színről színre, ez a világ megszűnt létezni számára. Ezért is hívja szabadítónak magát Isten, hiszen szabaddá tesz ettől a fátyoltól, melyet valóságnak hitt az ember, és a fátyol által vetített dolgoktól melyet fontosnak gondolt, minden vágyunktól, értelmetlen igazodásunktól és céljainktól ebben a világban. Ezért mondja Jézus, hogy "az igazság szabaddá tesz".

Jézus azonban nem arra buzdít, hogy vonuljunk ki a világból mégsem, ahogyan azt sok jógi tette keleten. Ugyanis ha a saját ébredésünk érdekében mások sorsa felé érdektelenek leszünk, kivonulunk az emberek közül, az egy önös, önző motiváció. Márpedig semmi sem köt jobban ehhez a múlandó illúzióhoz, mint az ego, vagyis minden önző, önös indíttatás. A hinduizmus is kötőerőnek hívja ezt, vagyis egy olyan tudati erő, mely ide köt, ide láncol az illúzió világhoz. Van a buddhizmusnak egy válfaja, mely azt vallja, hogy addig senki sem kerül a Nirvana állapotába, míg egyetlen ember is van, aki nem került abba. Valami hasonlóra motivál Jézus mikor az igazságot, a valódi valóságot kapizsgáló embereket arra buzdítja, és fő célként jelöli meg, hogy más embereket is ösztönözzenek erre. Erre pedig csakis az Isten lelkületével feltöltekezett emberek képesek, akik saját világi lelkületükről lemondtak ("Boldogok a lelki szegények") és Isten szellemiségének tükrében más emberek is felismerhetik önön hiábavalóságukat ebben a hamis tudati álomvilágban. Így ebben a világban céljaink, vágyaink nem lehetnek, csak is egy, hogy még több embert ébresszünk fel erre és ajándékozzuk meg a valóság valódi természetével, melyet egyszerűen szeretetnek nevezünk. A mindent elsöprő, önös indíték nélküli, mindenen átívelő és megbocsájtó szeretet. Érdekes, hogy Isten is gondolatként aposztrofálja a bűnös létünket, nem pedig realitásként, mintha mindez csak az ő "elméjében történne", s így is van. Mindannyian benne élünk, az ő részeként, s mikor erre ráébredünk, akkor ez a valóságként ismert illúzióvilág semmissé válik mindenki számára.

"Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok - így szól az ÚR -, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre."(Jer.31:34)

Horváth Martin- Ego, Isten és a többfajta valóság

Bármilyen vallás keretei között is gondolkodunk, annyi bizonyos, hogy egy abszolút igazság létezik. Természetesen ehhez vallásosnak sem kell lennünk, egyszerűen beláthatjuk, hogy egy tőlünk független, objektív igazság létezik. Elég ha a természeti törvényekre gondolunk, vagy az univerzum rendszerére. Persze létezik a relativizmusnak nagyon elfajzott fajtája, ami szerint semmiben sem lehetünk biztosak, hogy az igaz, vagy valós. Minden lehet akár az én illúzióm, álomszerű tudatállapotom kivetítése. Ebben az esetben abban lehetek csak biztos, hogy az „én” létezik. A saját individuumom, a tudatom létezik, minden más akár illúzió. Persze ebben az esetben is létezik egy abszolút igazság, nevezetesen az, hogy én létezem és minden más, amit érzékelek az illúzió. Persze a kérdés akkor is fent marad, hogy az „én” mióta létezik? Egészen pontosan hol létezik? Minden, ami nem én vagyok, és nem az én illúzióm, hanem ami ezek felett áll az micsoda? Tehát úgy vélem, hogy az abszolút igazság létét nem lehet tagadni logikus módon. Az, hogy van a „van”- tudom, elég bizarrul hangzik,- már önmagában az abszolút igazság ténye. Ha úgy tetszik, a „vanság” egy mindenkire érvényes, univerzális igazság.

Egy igazság létezik, de sok valóság. A valóság már valóban egy relatív fogalom. Az előbbi relativista elméletet, nevezetesen hogy csak az én tudatom létezik, nem lehet semmiféle módon cáfolni. Hiszen minden bemutatott cáfolat, vagy érvelés, látott, vagy halott bizonyíték ennek ellenkezőjére, még mindig lehet az én tudatom illúziója. Valaki számára a Föld lapos, van, aki számára gömbölyű (bocsánat geoid). Ezek a valóságról alkotott eltérő képünkből fakadnak. Egy lapos Föld hívőnek teljesen hiábavaló megmutatni felvételeket az űrből, hiszen a valóságról alkotott képébe teljesen másképp értelmeződik. Számára a valóság része az, hogy teljesen logikus módon levezetett indokkal, bizonyos szervezetek elakarják hitetni velünk, hogy a Föld nem lapos, pedig az, és ennek érdekében felvételeket, fotókat hamisítanak. Egyértelmű tehát, hogy a valóságról alkotott képünk már ezerféle lehet. Mind a lapos Föld elmélet, mind a hivatalos verzió egy logikusan felépített verzió a valóság értelmezésére. Mind a kettő cáfolhatatlan és valójában hit kérdése. Még ha egy lapos Föld hívőt ki is lőnénk az űrbe, akkor is a valóságról alkotott képe lehetségesnek tartja, hogy valójában ki sem lőtték. Ő annyit érzett, hogy egy dobozba zárva sok-sok G-nek van kitéve, aztán elé van vetítve egy ablaknak mondott üvegen a sokszor látott, animált Föld és világűr. Ez az egész pedig nem csak a lapos vs nem lapos Föld elméletre húzható rá, hanem mindenre. Minden egyes egyénnek külön valósága van. Van aki számára a kormánypárt a lehető legjobb munkát végezte, van aki számára a lehető legrosszabbat. A valóságról és arról, hogy abban mi igaz, mi hamis, mi jó és mi rossz senki nem egyezik meg teljesen. Minden egyes ember a világon egy külön valóságban él. Lehetséges, hogy nagyobb kérdésekben a többség megegyezik, mint például, hogy létezik-e a brokkoli. De abban már szubjektív lesz, hogy finom-e a brokkoli. Sőt, 10-es skálán mondjuk mennyire finom a brokkoli. Az még tovább darabolja a képet. Egyáltalán honnan tudjuk, hogy ugyanazt az ízt érzi a másik ember, mint mi? Elvégre erről csak úgy tudnánk megbizonyosodni, ha az a másik ember lennék. Vagy ott vannak a színtévesztők. Neki a valóság teljesen más színből áll mint a többségnek. De kinek van igaza? Van igaza bárkinek? Elvégre a szín különböző hullámhosszú sugarak érzékelése, amit az agyunk úgy érzékel, hogy a mi általunk ismert színként láttatja. Objektíven nézve nincs is olyan, hogy sárga, piros stb. Képzeljük csak el, hogy a szomszédunk születésétől fogva azt a bizonyos hullámhosszú sugarat, amit én zöldnek látok, ő olyannak látja, ami nekem a sárga. Tehát ha én azt mondom, de szép zöld a szomszéd fűje, akkor ő helyeselni fog, hogy igen milyen szép zöld a fűje. Pedig számára az a zöld, az én sárgám. De mindketten zöldnek hívjuk, mert születésünktől fogva belénk nevelték, hogy az a zöld. Viszont lehetséges, hogy teljesen mást látunk mind ahányan vagyunk a világon.

Mielőtt azonban beleőrülnék ezekbe a gondolatokba, tegyük is fel a kérdés, hogy mi köze van ennek Istenhez meg az egóhoz? Szigorú értelemben, ez a fő probléma, a bűnös állapotunk lényege. Egy igazság van, de sok szubjektív valóság. Keresztény értelmezésben az abszolút, egy igazság az Isten. Sok más hitrendszer szerint is. Az elején említett „vanság”, ami a mindenkire érvényes univerzális igazság, az maga Isten. Csak Isten van. Minden, ami van az Isten. Ostobaság az a piszkálódó kérdés, hogy „ ha Isten teremtette a világot, akkor Istent ki teremtette?”. Senki. Istent nem kell teremteni, mert csak ő létezik. Isten a létezés maga. Minden, ami van, az Istenen belül, Isten részeként létezik. Itt jön képbe a bűnbeesés. Az ember a „ jó és a rossz tudás” fájáról evett. Az ember tehát ezután képes megkülönböztetni a jót és a rosszat. Szubjektíven! Innen kezdődik az a hozzáállás, hogy „szerintem ez jó, szerintem ez rossz”. Szerintem lapos a föld, szerintem gömbölyű. Szerintem finom a brokkoli, szerintem nem. Hibás szintén az a gyenge kereszténykritikus gondolat, miszerint a tudás lenne a bűn és a kereszténység ostoba embereket preferálna. A tudás az maga Isten. Hiszen ő minden, ő az abszolút igazság. Ő a lét, az igazság, a tudás. A bűn pontosan ennek a fel nem ismerése. Az a tudás, amely nem Isten, hanem szubjektív, egyéni ítéletek összessége. Mikor nem Istent fogadom el a tökéletességnek és rajta keresztül fogadom el, mi a jó és a rossz, hanem saját magam Isten nélkül eldöntöm, hogy szerintem mi jó és mi rossz. Ez a hozzáállás pedig az ego. Az éntudat központba helyezése. Magamból indulok ki, magamon keresztül szemlélek és értékelek, hozok döntést, véleményt. Ezt egyébként rengeteg más vallás teremtéstörténete is hasonlóan festi le. A bhakti irányú hinduizmus szerint például az ember a lelki világban úgy döntött elfordul Istentől és a nélküle próbál élni. Az emberi létállapot meghatározása tekintetében lényegében ugyanaz az eredmény.

Ez az ego, olyan, mint egy burok, amely elválaszt Istentől. Ezt a burkot pedig a szubjektív valóságérzékelésünkben tudjuk észlelni. Ez a burok (részben) leválaszt Istenről, pedig mi is annak részei vagyunk. Olyan mintha a tengerbe dobnánk egy palack vizet. Hiába víz mind a kettő, és hiába van egyik a másikban, az üveg elválasztja őket. Az ego ledobása egyet jelent azzal, hogy az széttörik az üveg és a palackban lévő víz újra a tenger részéve válhat. Természetesen a hasonlat nem tökéletes, Isten és az ember összeolvadása sokkal komplexebb. Nem a személytelenné válás és a tudatunk, individuumunk megszűnését és feloldódását jelenti Istenben. Bár sok okkult, illetve keleti filozófia ezt hirdeti, de a keresztény értelmezés nem. Tehát azt kell mondanunk, hogy az ego valóban egy olyan tényező, mely illúzióként láttatja a világot. Legalábbis nem pontos, objektív formájában. A mi egyéni ösztöneink, pszichés lenyomataink, reflexióink, érzéseink befolyásolják a világról alkotott képünk. Eltakarják az abszolút igazságot. Hiszen azt csak Istenben, Istenen keresztül tudnánk szemlélni, mert az igazság az Isten. A mi egyéni gondolataink, érzéseink, ösztöneink, berögződéseink- tehát minden, ami az „én”-t jelenti, vagyis az ego- elválaszt ettől, mint a tengerbe dobott vizet a palack. Ezt a hinduizmus filozófiája remekül fogalmazza meg a „májá” jelentésében. Ez legjobb fordításban: illúzió. Egészen pontosan azt jelenti, hogy „nem az”. Egyfajta válasz arra, hogy a világ valódi-e, vagy hamis. „Nem az”. Egyik sem, nem valóságos de nem is valótlan. Pontosan azt irja le, hogy a mi egyéni szemszögünkből szemlélt valóság, nem azonos az abszolút valósággal. De ez nem teljesen egy nem létező illúzió, hanem sokkal inkább a valóban létező valóság hamis képe. Hamissá teszi az a fátyol, ami lebeg előttünk az irigység, sóvárgás, ösztönök, vágyak képében. Egészen pontosan olyan profán módon fogalmaznak a hinduk ez ügyben, hogy a szép nő is valójában húsból, vérből áll és a vizelet és ürülék benne van, de mi boldogan ölelgetjük és kívánjuk. Mert hát a személyes vágyaink, projekcióink eltorzítják az objektív valóságképet. Ezért a múlandó anyagi világ keretei közül ki akar szakítani. Az anyagi világ keretei közül, melyet mind torzan látunk szubjektivizmusunkba. És pontosan erről szól a kereszténység is.

„Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van.” (1.Jn 2: 15-16)

„Ti házasságtörők, nem tudjátok, hogy a világgal való barátkozás ellenségeskedés az Istennel? Aki tehát a világnak akar barátja lenni, ellensége lesz Istennek.” (Jak.4:4)

Az igazság felismerése egyet jelent az általunk szubjektíven szemlélt világ megtagadásával. A hinduk ott vétettek, hogy felismerték ugyan, hogy a világ torz és hamis, de nem ismerték meg az igazságot, Istent teljességében. Mert számukra a hús, vér, ürülék, vizelet asszony felismerése ugyan a világi projekcióinkból való kibúvást jelentette, azonban a válaszuk inkább az aszkézis volt mert undorodtak ettől a tudattól és taszította őket, amit felismertek objektív valóságként. Már nem láttak az ösztönök és vágyak torz szemüvegén keresztül, de nem volt helyette ott Krisztus szelleme amely megmagyarázta volna és megértette volna velük az objektív valóság tökéletességét. Mert Isten igazsága ha betölt, akkor nem az aszkézis a válasz az objektíven látott asszonyi mivoltra, hanem a szeretet, amely szereti olyan formájában is ahogyan van, valójában. Ez a szellem, az igazság teljes szelleme már hiányzott a hindu filozófiában és mindinkább hiányzik a buddhistában. Ott csak a világ, a jelenleg ismert lét tagadása létezik. A keleti filozófiák és más okkultista tanok felismerték, hogy az ego akadály és torzítja a valóságról alkotott képünk, és azt is felismerték, hogy ez a tudatlanságból fakad. Azt már azonban nem ismerték fel, hogy mi a valódi tudás. A tudás az Isten. Minden, ami nem Krisztus az „nem-tudás”. A tudás pedig Krisztus. Enélkül hiába tagadjuk a világot és az azt szemünkben eltorzító szubjektív tényezőink, nincs helyette más, amely betöltené az űrt. Még mindig a „nem-tudás” állapotában vagyunk, csak már rájöttünk erre, de a tudás állapota akkor jön el, ha Krisztus szelleme is eljön belénk.  Az ego teljes feloldását és ezzel együtt az Istennel való eggyé válás élményét ez jelenti.

Ábrahám mikor kész volt feláldozni Izsákot Istennek, egy brutálisnak tűnő történet. De a lényege pontosan ugyanez, hogy Ábrahám feladta az egóját. Minden egyéni, szubjektív értékítéletét és alávetette magát Istennek. Eggyé vált személyes szelleme, Isten szellemével. És amint Isten szellemével egyé vált és megismerte azt, megtudhatta, hogy senkit nem kell feláldozni. Mert Ábrahám a nem-tudás állapotából kilépett és megkaphatta a tudást, ami Isten szelleme. Mely jobb szó hiányában számunkra: a szeretet. Az agapé. A legmagasabb rendű, önzetlen szeretet. Az ego levetkőzése ezt jelenti, a személyes berögződések, vágyak, gondolatok, intuíciók elvetését és Isten szellemének befogadását. Így válik érthetővé mikor Jézus azt mondja:

„Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt.”( Mt. 10:39)

Ezzel az ego feladással szűnik meg minden gát Isten és ember között és válhat újra tökéletes egységé. A több valóság az egy igazság részévé. Ahogyan azt Pál apostol is mondja:

„…többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal. 2:20)

Horváth Martin