Horváth Martin- Ókori nácik és a gnosztikus gender-elmélet

Nem régiben tudtam meg egy új információt  a jobb- és baloldal különbözőségét illetően. Hiába foglalkozom ezzel már hosszú évek óta, mindig van új a nap alatt. Nevezetesen most az, hogy nincs is semmi új a nap alatt. Tehát, a jobboldaliság és a baloldaliság filozófiai különbözőségeihez hozzátartozik, hogy teljesen más a történelemszemléletük. A baloldal történelemszemlélete lineáris, míg a jobboldalé ciklikus. Magyarán tehát  a baloldal úgy véli, hogy a történelem halad folyamatosan egy irányba, egyfajta ideológiai evolúció részeként. Természetesen ennek a fejlődési folyamatnak a végén az ő baloldali utópiáik állnak. A jobboldal ezzel ellentétben úgy gondolja, hogy a történelem egy hullámzó valami, amiben az ő általa képviselt értékek hol magasan szárnyalva érvényesülnek, hol hullámvölgyben nyögik a baloldaliság uralmát. Én magam sokáig a baloldallal értettem egyet (tudtomon kívül) ebben a történelemszemléleti kérdésben. Leszámítva, hogy ezt a lineáris folyamatot nem valamiféle fejlődésnek, hanem romlásnak éltem meg. Aztán ahogy lenni szokott, a kép most is árnyaltabb. Mert ha az ember figyelmes rájön, hogy nem igazán van ideológiailag sem sok új a nap alatt és bizony van, ami ciklikusan néha vissza-vissza tér. Nézzünk is párat.

"ezek az asszonyok ezeknek a férfiaknak valamennyien közös asszonyai, külön-külön azonban egyik sem élhet együtt egyikkel sem, s aztán a gyermekek is közösek, tehát sem a szülő nem ismerheti gyermekét, sem a gyermek a szülőjét... a legkiválóbb férfiaknak és nőknek minél gyakrabban kell közösülniök, a legsilányabbaknak pedig éppen ellenkezőleg, s az előbbiek gyermekeit föl kell nevelni, az utóbbiakét azonban nem, ha azt akarjuk, hogy a nyáj a legegészségesebb legyen...a házasságkötések számát pedig a vezetőkre bízzuk majd, hogy ők-figyelembe véve a háborúkat, betegségeket s egyéb ilyen körülményeket- a férfilakosság számát lehetőleg ugyanazon szinten tartsák"

Bár tartalmában bármelyik nemzetiszocialista programba beleillene, mégsem a Mein Kampf-ban, vagy Goebbels valamelyik beszédéből, és nem is Alfred Rosenberg egyik irományából van az idézet. Az idézetet Hans Joachim Störig jegyzi a Filozófiai világtörténete c. művében a híres görög filozófustól, Platóntól. Platónra bár boldog, boldogtalan hivatkozik, azt azért tudni illik, hogy erősen tekintélyelvű, antidemokratikus állam ideája volt. Azt azonban magam sem gondoltam, hogy  a szociáldarwinizmusra ilyen módon ráérzett az öreg gondolkodó, több ezer évvel egyáltalán a darwinizmus előtt. Rendben, már Spártában is híres volt a biológiai erőnlét alapján való szelekció, de azért ilyen intézményesített formában csak a náci Németország Lebensborn programjában köszönt vissza ez a gondolat. De a magyar hungarizmus is idealisztikus jövőképében a hungarista állam beleszólt volna kinek, hány gyermeke lehetett volna, ha lehetett volna egyáltalán. Természetesen szintén a fajiság minőségét szem előtt tartva.

Nézzük tovább, mit idéz még szintén H.J. Störig a már említett művében:

" ...Álnok papok parancsokat agyaltak ki, s azt mondják önnön hasznukat keresve: Add oda, amid van, vezekelj és imádkozz, hagyd a földi javakat veszni!...Nincs túlvilág, ó Ráma, hiába remény és hit, élvezd az életet ideát, vesd meg a nyomorult csalást"

" Szürcsölj zsírt, s ha eladósodsz, vígan töltsd e rövid létet, amíg élned adatik, végül úgyis meg kell halnod visszatérés nem lehet"

Ezt a fenti ízig-vérig ateista kijelentést, akár korunk bármelyik nagy racionalista gondolkodású emberétől hallhatnánk. Amennyiben nem gondoljuk, hogy egy kocka vajhoz intézi beszédét, viszont rájöhetünk, hogy az „ó Ráma” megszólítás bizony jóval a Krisztus előtti Indiában hangozhatott el. Bár ennek szellemiségével, Stewen Hawkingtól kezdve, a legtöbb marxista és lázadó, liberális rock együttes is együtt érezhet, a sorok szerzője Brihaszpati az ókori Indiában a csárvákák nevű ateista-materialista irányzatának híres képviselője. Igen, volt ilyen. India nem csak sok karú istenségek és reinkarnáció hívők tömege volt már az ókorban sem. Keresztényként Brihaszpatival egyet kell értenem abban, hogy „ végül úgy is meg kell halnod visszatérés nem lehetséges”. Legalábbis a hindu reinkarnáció értelmében szerintem sem lehetséges. A mondat előző fele viszont igazi „punk’s not dead” stílusú nihilista, hedonista, „carpe diem” életérzés, amivel már nem tudok azonosulni. De a ’60-as évektől kezdve a nyugati kultúrában ugye mondanom sem kell hányan viszont igen is tudnak.

Ha már szóba jött (már megint) az én kereszténységem. Vegyünk az Újszövetség korából, és az óegyház korszakából egy filozófiai irányzatot, amely a legtöbb gondot okozta a korai kereszténységnek. Ez pedig a gnoszticizmus. A gnoszticizmus nagyon dióhéjban arra a dualisztikus gondolatra épült, hogy a test/anyag és a lélek/szellem teljesen ellentétben áll egymással. A test, az anyag menthetetlenül rossz és a lélek jó. Mi pedig az alapvetően rossz, anyagi világ börtönében élünk. D önmagunk belső lényéből jövő titkos tudással rá kell ébrednünk arra, hogy kik és mik vagyunk valójában, belül, lélekben. Tehát a gnoszticizmus a belső lelki valóságot élesen megkülönböztette a világ tényleges anyagi, testi valóságától, mely utóbbit teljességgel, mindenestől megvetette. Ennek fényében érdekes gondolat, melyet korunk egyik híres teológusa N.T. Wright jegyez a mai, nemi identitásokkal kapcsolatos zavarok és a transzgender-ideológia kapcsán:

„A megzavarodottság a nemi identitással kapcsolatban modern, és most már internet által táplált, formája az ősi gnosztikus filozófiának. A gnosztikus, az aki "tud", felfedezte a titkát annak "hogy ki vagyok én valójában", a megzavaró külső megjelenés mögött. Ez magába foglalja a jóság, vagy még a végső valóság tagadását, a természeti világban.”

Ez pedig csak egy aprócska válogatás volt azokból a filozófiai irányzatokból, amelyek mind több ezer éve, mind napjainkban jelen vannak. A kereszténység tekintetében pedig a legtöbb nem új keletű, már valahol, valamilyen formában találkozott vele. Úgy hiszem, még mindig egyetértek a baloldal történelemszemléletével, hogy haladunk az ő utópiáik felé (sajnos). Azonban a jobboldalnak igaza van abban, hogy ciklikusan fel-fel törnek korszakok, melyek jobb-vagy baloldali szellemiséggel bírnak. Azt hiszem az igazság most is a kettő között van. Ciklikusan törnek föl baloldali szellemi irányzatok, csak az idő előre haladtával egyre sűrűbben és egyre többféle irányzat.

Horváth Martin

S.D.- Szépség

A szépséget mindnyájan tapasztaljuk, éljük, mégis nehezen tudjuk megfonni, mit is jelent az esztétikum mélyebb valójában. Ez az alapvetés elmondható a legtöbb fogalmunkról. Próbájuk meg egy ismételt mély merülést végrehajtani a lét titkaiban, hogy felállítsuk pár alap szempontot, hogy ne csak éljük, hanem értsük is fogalmaink pontos jelentését. Ez segíthet lelki folyamataink nagyobb átlátására, kötődéseink és intuícióink megvizsgálására.

Mi a szépség tapasztalata? Milyen érzelmek játszódnak le bennünk? Mihez mérjük mi a szép, mi nem az?

A materialista álláspont a szépséget az objektív világ tapasztalataiból vezeti le. Véleménye szerint a szépségnek nincs realitása, az csak az ember önhazugsága, ami ösztöneinkben leledzik. Az álláspont szerint a szépség szubjektív, de vannak objektív alapjai, ugyanakkor azok mind a test valamely alacsony funkciójának szolgálói. A szépség fogalmiságát csak abban tapasztalják, hogy az élvezetet okoz az egyén számára, így eszközként szerepel az evolúció fegyverzetében, az által hogy az élvezet olyan életfunkciókhoz kapcsolódik, amik segítik az „önző gének” továbbörökítését. Ez a gyerekes és földhözragadt elképzelés könnyedén kizárható abból az alapvető tényből kiindulva, hogy azon lények, amelyek nem rendelkeznek értelemmel, és ez által a szépség érzetével, sokkal produktívabbak, és esélyesebbek az állítólagos „versenyben a túlélésért”. Ez által nincs, mi mozgassa az evolúciót tovább menetelét, főképpen nem a bonyolultabb, és egyben gyengébb struktúrák felé. Itt megjegyezendő, hogy a mai felfogás már törvényszerűen kezd elhajlani a földi síkról, a sokkal aljasabb démoni behatások felé, így sokszor már az anyag központú, tudományos megállapításokat is semmibe veszik, ahogy közelednek a sokkal szubtilisebb alvilágiság felé. A materializmus, bár ez volt a kezdete az istentelenség megjelenésének, nem a legvége a hanyatlás kálváriájának, ezt sose feledjük.

A szépség lényegét sokkal idealisztikusabb felvetések között kell keresnünk. Először le kell fektetnünk a tényt, miszerint a szépségnek egy objektív talajban kell gyökereznie, amely meghaladja a világ korlátait. Ez ahhoz szükséges, hogy egyáltalán beszélni tudjunk reális értékekről. Ha ezt az alapvetést elvetjük, azt kell megállapítanunk, hogy a szépség csak szubjektív látásmód, és ezt a kérdést nem úszhatjuk meg az értékek evolúciós, vagy természetben gyökerező szemléletével, hiszen egyik sem rendelkezik a szükséges mozdulatlan örökkévalósággal. Semmi sem lehet végső forrása valaminek, aminek szintén van végső forrása.

Mégis azt tapasztaljuk, hogy vannak, akik a miénkkel eltérő véleményen állnak, mást tartanak szépnek, mint mi. Például van olyan ember, aki örömét leli abban, hogy kínozhat élőlényeket, ő azt vallja hogy ez egyfajta szépség. Mégis az emberek többségéből ez ellenkező érzelmeket vált ki. Ebből az következik, hogy nem minden szépség, amit élvezetként élnek meg. A szépség, bár élvezettel járhat szemlélete, független az attól. A szépség csak jó lehet.

De mi az, ami jó?

A jó az érték, ami valami magasabból ered. Istentől. Isten nem jó, hanem maga a jóság. Nem egy tulajdonsága, hanem eleve ő ad értelmet annak, mi az ami jó. Isten az egyetlen örökkévaló, amiben az érték realitást nyerhet. A jó azért jó, mert a létre mutat, míg a rossz a lét ellen viaskodik. Nem ismerjük a teljes jóságot, csak annak megnyilvánulását a teremtett világban. És itt kell a szépséget kétfelé bontani.

Van egy valódi szépség, ami Isten megnyilatkozása a világban, ez szüli az értékeket, ami hozzá tartoznak Isten szeretetéhez. Mivel maga Isten a forrásuk, ezért céljuk és lényegük szerint örökkévaló felé mutatnak.

A másik szépség a nem-létbe leli gyökereit. Feltételes szépség, ami az egyéni érzékiségben kapcsolódik. Személyiséghez és világi korlátok köré szorított, és mindig egy alsóbb ráhatás kiváltója. Célja nem más, mint az elmúlás, a nem lét.

Ezzel a megállapítással ráébredhetünk, hogy a tiszta szépséget nem tapasztaljuk a világban, csupán megnyilatkozott darabjait. Legtöbbször csak Isten teremtésében megnyilvánuló szimbólumai, amit szépnek találunk. A szépség a lélek vágyakozásában ragadható meg Isten felé. Ezt érezzük, amikor az Isten teremtésének tárgyaiban leljük csodálatunk, ami egyértelmű „jelzőtáblák az ég felé”.

Ez egy merőben más észlelés, különbözik a bűnös hajlamok hamis szépségétől. A szép nem egyértelműen könnyű, legszebb formájában pont hogy a legmegpróbálóbb helyzetek mögött sugárzik. Itt csak gondoljunk a golgotára. A szörnyű kínszenvedésre, a legszégyenteljesebb megaláztatásra, amint elszenvedett a legszentebb. Mégis ez a világ legnagyobb szépsége is egyben, hiszen Isten így adta magát érettünk, bűnösökért. Ugyan itt egyértelműen megmutatja magát a Sátán szépsége, csak gondoljunk a gúnyolódók örömére, a szadisták ostorcsapásaira.

Végsősorban meg kell vizsgálnunk egy fontos nézőpontot, miszerint bár Isten alkotói szépsége megnyilvánul a teremtett világban, azok gyökerük nélkül nem érnek semmit. Nem véletlen hogy az evangélium felszólít a világ szükségszerű megtagadására. Ez nem csak minden rosszra, és kellemetlenre vonatkozik, hanem végső soron a szépségre is. Fel kell ismerni, hogy a világ minden szépsége alávetett a múlandóság kereteinek, így a teremtett szépséget nem is tekinthetjük a mélyebb értelemben vett realitásnak. A helyes szépségperspektíva csak Istenhez vonatkoztatva gondolható el.

S.D.

Horváth Martin- A szerelem hamis bálványa

Mondjon valaki kapásból egy filmet, amiben nincsen szerelmi szál? Ugye nem is olyan egyszerű… nem sok akad. Manapság elárasztanak minket a romantikus filmek, zenei slágerek, bulvár hírek stb.  Az ember életében a történelem folyamán mindig is kiemelt szerepet kapott a párkapcsolat és az ezzel kapcsolatos érzések, azonban ilyen piedesztálra csak napjaikban lett emelve.

Mi is a szerelem? Kevesen tudnák definiálni, de már az ókori görög filozófiában is, -ami keresztény teológiai berkekben sem épp megvetett gondolat-, a szerelem és a szexus a szellemi világban, a fizikai világ előtti, szellemi létezésben betöltött egység élményt hívatott visszatükrözni. A pre-egzisztenciában, azaz a világ teremtése előtti szellemi síkon az ember nemek feletti létező volt, ami később vált ketté, férfi és női identitásra. A szerelem és a szexualitás pedig kóstoló itt lent a földön abból az élményből, amikor a férfi és a női aspektus eggyé formálódik és átéli halvány szegletét a metafizikai világban lévő egység élménynek.

Azt nem tagadhatjuk, hogy a szeretet és a szerelem materialista keretek között alig, vagy nagyon nehezen magyarázható jelenségek. Ezek tisztán és egyértelműen metafizikai jelenségek az ember érzései között. Márpedig a hatalom mélységesen anyagelvű és tagadni kíván mindent, ami spirituális, ami túl mutat a munka, karrier, pénz „szentháromságának” világán. A 20. század végére pedig foggal, körömmel ki is irtották a földi léten túl mutató princípiumokat. Ilyen volt elsősorban az egészséges tekintély, a nemzeti, kulturális és elsősorban vallási identitásunk. Ide tartoznak még az ezekben gyökeredző hétköznapi irányelveink is, mint a hűség, becsület, büszkeség és sorolhatnánk. Ezeket a marxista és a kapitalista rendszer is kikényszerítette, hogy vágjuk sutba őket, ha életben akarunk maradni. Egyetlen egy emberi érzés maradt, amit személyes és ösztönös mivoltából fakadóan nem tudtak( és részben még(!) nem is akartak) kigyomlálni az emberből: a szerelem.

Az ember pedig menekül ebből a világból belső késztetésénél fogva és keresi a metafizikai kapaszkodókat, amik a sivár anyagi létből kimenekíthetik, mert ösztönösen érzi, hogy az élet és a lét ennél sokkal több. Keresi a megváltást. A felvilágosodás elvette viszont Krisztust, ami egyértelmű megváltó volt évszázadokon át Európában, de elvettek később minden spirituális jelleget és Istenképet is. Elvették tőle a nemes eszményeket még a világon belül is, amiért érdemes küzdeni, és ha kell felül írni az életet, mert elvették a hazaszeretet varázsát, a nemes küzdelmet a hagyományainkban gyökeredző értékekért. Az embernek egyetlen egy ösztönös vágyódása maradt, amit a posztmodern világ nem lopott el még tőle és ez a szerelem. A szerelem maradt a modern ember utolsó reménysége és megváltás eszménye. Utolsó kapaszkodója, hogy életében feloldozást leljen egyhangú és szürke anyagi mókuskerekéből. Persze kapunk pót eszményeket és „megváltókat”, akikre felnézhetünk, mint a filmsztárok, zenészek, celebek. Menekvést rejt még az alkohol és különböző tudatmódosítók, videó játékok, de amíg egy tisztán valós metafizikai érzékelés megmarad nekünk, addig az fog elsősorban győzedelmeskedni a pót-eszmények közül. A szerelem a nyertes. Csak a szerelem hiába alapvetően metafizikai élmény, ettől még nem megváltás. A szerelem más örök érvényű értékek és irányelvek nélkül, öncélú lefelé tartó őrlő spirállá változik. Mert egy kapcsolat nem működik tisztán a másik személybe vetett megváltás reményében. Egy kapcsolat felülről célra rendeltetett, célja pedig magasabb nemes eszmények betöltése. Az emberek zöme egyedül nem képes magasztos célokat elérni, hisz fél-ember. Párban viszont egy egészet alkotva képes elérni a fentről ránk szabott feladatokat és eszmények beteljesítését. A szerelem és a párkapcsolat nem önmaga öröméért létezik kizárólag, hanem erős talapzatként áll, hogy valami magasabb célt tartson. Tartógerenda, ami a főgerendát segíti, hogy megtartsa a háztetőt. Ezért napjaink szerelmi megváltás eszménye csúfos kudarcba fullad. Ahogy a filmekben sem látjuk tovább a jelenetet, csak, hogy hőseink elsétálnak a naplementében friss párként, úgy saját életünkben sem vagyunk képesek továbbgondolni a kapcsolatot. Ahhoz már a többi magasabb rendű eszmény kellene, amiktől megfosztottak minket, vagy nevetség tárgyává tették.

Az ember csalódottságában a szerelem megkérdőjelezésébe menekül, ahelyett, hogy a világ materiális alapeszmeiségét kérdőjelezné meg. Így végül a szerelem és a valamennyire még normális párkapcsolat is bóvli kategóriába kerül a társadalom értékítéletében lassan. Tisztán alantas ösztönös vágyaik kiélésében futókapcsolatokban, nyitott kapcsolatban, pornográfiában, azonos nem adta „gyönyörökben” keresik tovább egyre reményvesztettebben a megváltást. A világhatalomnak pedig végül a szerelem sem lesz útjában, hogy végső döfést mérjen az emberi lény összes metafizikai vágyódására. Akárcsak Orwell 1984 c. regényében, végül a szerelem is bigott és ostoba emlékként él majd.

A szerelem nem az élet értelme, nem létezésünk célja. A szerelem nem vált meg és nem teszi az életet egyszerűbbé, sőt csak bonyolultabbá. Rengeteg munkát, alázatot és néha szenvedést igényel egy valódi párkapcsolat. Ennek azonban megvan a jutalma akkor, és csak is akkor, ha előbb megtaláljuk Istent, a tradicionális értékeinket és csak azután, ezek jegyében a szerelmet. Mert ennek szellemében tudjuk a szellemi világ egységélményét megélni, mind a szerelemben, mind a szexualitás által, ellenkező esetben csak az ösztönök fékevesztett világába húz le minket még jobban a föld porába, ahonnan meneküli kívántunk.

Horváth Martin

Horváth Martin- Nemzet és liberalizmus

A napokban belebotlottam a „nemzeti liberalizmus” névvel illetett ideológiába. Nem volt ismeretlen számomra, azonban most valamiért még is elgondolkoztatott. Nem akarok elveszni az „izmusok” útvesztőjében, elvégre maga az oldal feladata is ezeken a korlátokon túl lépni, azonban remek szellemi kiindulópontot nyújthatnak az efféle gondolatrendszerek.

A nemzeti liberalizmus eszméje abban áll, hogy teljesen összeegyeztethetőnek tartja a nemzeti, kulturális identitás megtartását, a vallásosság és a hagyományok tiszteletét a klasszikus liberalizmus egyéni szabadságot kiteljesítő gondolatával. Maga Kossuth és Deák is ennek az eszmeáramlatnak a képviselője közé sorolható és előbbi fogalmazta talán meg egyszer a legjobban a lényegét is, miszerint: „Mi nem csak szabadok, hanem szabad magyarok akarunk lenni”. Valójában kijelenthető, hogy az egész 19. századi liberalizmus, a klasszikus liberalizmus ezt jelentette. Silány, morálisan süllyedő világunk fősodra követeli csak meg, hogy „nemzeti liberalizmus” jelzővel illessük azt, ami eredetileg volt. És akkor kilyukadhatunk ott, hogy mi is a liberalizmus- és az összes felvilágosodáskor fogant ideológia- rákfenéje. Nem az, hogy az egyén fontosságát kiemeli, nem a feudalizmus és autokrácia-ellenessége, hanem a materializmusa. Minden 18. század végi és 19. századi eszme a materializmus árnyékában fogant. Az anyagelvűség hitvány talaján állnak sokszor nemes gondolataik. A materializmus végett viszont nem tisztel sem Istent, sem semmilyen örök érvényű irányelvet, sem abszolút igazságot, nem ismer el semmilyen szubsztanciát és princípiumokat. Mivel pedig, hogy a liberalizmus nem ismer maga felet álló metafizikai viszonyítási pontokat, amelyek a hagyomány, a nemzeti-kulturális és egyéb identitás képében mutatkoznak meg, így végtelenített örvénybe kerül a szabadság utáni harca. A szabadság mára szabadossággá válik, és többé nem a nemzet, a kultúra és társadalom organikus élete megvalósításának útjában álló korlátokat kívánja lebontani, hanem magát a nemzetet, a kultúrát és mindent ami organikus. A relativizmus mocskában vergődik magasabb rendű irányelvek nélkül. Minden szubjektív, többé nem állapítható meg számára, hogy mi a jó és mi a rossz. Nem ismer abszolút érvényű jót, így annak hiányát sem ismeri fel. Isten és a spirituális, metafizikai értékek és támpontok nélkül mindennek a mércéje az egyén lett. Önmagunk vagyunk az alfa és az ómega. Saját magunkon keresztül szemléljük a világot és az értékeket, melyeket eszerint ítélünk. De miszerint ítélünk ha rajtunk felett álló értékeket nem ismerünk el, amik mentén egyáltalán önmagunkat eltudnánk helyezni a nagy egészben, hogy kik és mik vagyunk a kozmoszban? Ezen értékek ismerete nélkül létünk üres és céltalan a világban, nem hogy azok a szükségszerűen korcs elvek melyeket ilyen szubjektív módon megpróbálunk beállítani jogosnak az életünkben. Nem ülhetünk fel annak a mára dogmává tett gondolatnak, hogy mindenki eldönti neki mi a jó. Annyiszor hallottuk, a homoszexuálisok kapcsán, hogy „neki az a normális”. Milyen beteg dolgokig lehet elvinni ezt a gondolatot? Ha valakinek kislányokkal való fajtalankodás, vagy manapság Szodoma és Gomora rémképeként éledő állat-szex a „normális” akkor ez egy elfogadható dolog? Nem gondolhatjuk, hogy a világ mindenkinek más és más. Vannak örök érvényű dolgok, amik nem változnak, bárki bármit mond és vél „normának” magát illetően. A macska ha meggebedek is macska lesz nem pedig teve, bármennyire mondom. Nem lesz a 2x2 soha 5, bármennyire is bizonygatom, hogy nekem ez a normális, és a kis buksimban ez a jó. A jó, a rossz, és norma, nem szubjektív viszonyítása pontok, hanem örök érvényű létezők, amikhez viszonyítanunk kell saját magunkat és az egész világot. Ez lett a liberalizmus hatalmas ördögi hibája.

A liberalizmus pedig materializmusából fakadóan, irányelvek nélkül elkorcsosult, és szabadság helyett káoszt adott nekünk a 21. századra. Az az eszme, ami az egyéni kiteljesedést indította el, de végül saját maga tévútja végett pont ellenreakcióként kergeti bele az embereket újra az autokrácia utáni vágyba. Maga az a gondolat miszerint nagyobb hangsúlyt kell fektetni az emberi individuumra a kollektivizmus helyett, abszolút szimpatikus. Az egyén felelős(!) szabadsága, a szolidaritás, a megértés, együttérzés nem éppen ördögtől való dolgok, habár mára a baloldal lejáratta ezeket a fogalmakat. A liberalizmus legfőbb elve a tolerancia. A tolerancia jelentése pedig: türelmesség. Mire vagyok türelmes ha nincs is cél a torz liberalizmusban? Ha kitűzünk egy célt és mások nem tartanak ott, esetleg mi magunk se, akkor van értelme a toleranciának, hisz türelmesek vagyunk míg odaérünk. Ha kitűzzük a hagyományos értékeink és identitásunk saját lényünkből fakadó megélését mindenféle központi hatalom hierarchikus utasítása és kényszere nélkül, akkor az egy cél. Szép kis cél, nem egyszerű és jó rögös út vezet oda. Azonban efelé lehet menni, és ekkor van értelme, sőt csak is ekkor van értelme a toleranciának. Mert megértem azokat, akik nem értik és nem érzik még ezt át, legyenek azok elvetemült proletárok, vagy megrögzött hierarchisták. A tolerancia(türelmesség) ekkor tud igazán megnyilvánulni, mikor ezekhez az emberekhez lehajolunk és megfogjuk a kezét és azt mondjuk, szerintünk van ennél feljebb, gyere, ha gondolod. Ebben pedig a (nemzeti) liberalizmus szimpátiájára hajlok, mert talán ez az alapgondolat volt az, ami tisztán rámutatott arra, amit láthatunk Isten és ember, szülő és gyermek viszonyában is, melyet a társadalom és ideáira is használni kéne, hogy sohasem a szigor és fenyítés, hanem mindenkor a megértés és az alázat vezet minket el valahová. 

Horváth Martin

Horváth Martin- A liberalizmus elkorcsosulása

A liberalizmus manapság egyet jelent a magyar nép szóhasználatában a nemzethalállal, minden jó elrontójával, a gazdasági és morális pusztulással. Szinte a Sátán szinonimája lett még a politikai nyelvezetben is, szidni mára divat. Ő az új ellenségkép, mely a magyar nép és Európa létére tör. De mi az oka ennek, és milyen út vezette ezt az ideológiát idáig?

 

A liberalizmus a felvilágosodás átkos eszméinek első számú képviselője. A 19 században indult hódító útjára Európa szerte, azonban mint a legaljasabb eszmét, nem említhetjük ekkor. Mik is voltak ekkor a célkitűzései? A szabadság eszméje, az egyenlőség kivívása eltérő társadalmi osztályok között és az akkoriban szinte ismeretlen individualizmus. Bár manapság már ezeknek a szavakra is rakódott egy jó adag negatív képzet, de gondoljuk át a kor szellemében mennyire volt rossz húzás ez?

A feudalizmus korszaka után az a tény, hogy szabadságjogokat kaptak az emberek, csak a legelvetemültebbek szerint lehet rossz. A sajtó- és szólásszabadsága, anyagi helyzet szerinti megkülönböztetés eltörlése igencsak pozitív hozadék volt. De azt, hogy az adott nemzethez való tartozás nem csak a nemesség kiváltsága volt, szintén a liberalizmus hatása. Ma igen kevesen mondhatnák magukat magyarnak, ha ez nem következik be, most az ország vezetői, de majdnem a teljes lakosság nem mondhatná magáról, hogy magyar. Egy komplett Jobbik tagságban is elvétve lenne magyar. Ami valljuk be elég groteszk volna.

Ezzel a liberalizmus pozitív hozadékait le is tudtuk. Ám tagadhatatlan, hogy eredetileg a liberalizmus eszméje ezt jelentette. Persze a materialista világrendszer ezt is kihasználta már akkoriban is saját beteges céljaira. A liberalizmus által szólásszabadságot kapott alacsony néprétegeknek rögtön odavetették a materialista szocializmus koncát és a tradicionális értékrendszer ellen lázították. Nem csak az államrendszer ellen, hanem a hagyományos értékrendszer ellen is.  Előbbinek még létjogosultsága is lett volna, utóbbinak semmiképp. Az egyenlőség mítosza pedig utat tört magának és egy torz, beteges kép kezdett kialakulni az egységes emberiségről a liberálisokban. A liberalizmus itt tért végleg az aljas, sötét erők kiszolgálójává. S minthogy a liberalizmus elveszítette céljait, hisz a 20. századra nagyrészt mind teljesült, létjogosultsága megkérdőjelezhetővé vált. Ahhoz pedig, hogy ne tűnjön el a történelem süllyesztőjében, a szabadság eszméjét újabb és újabb rétegekre vetítette ki. De mivel a tömeget már felszabadította, csak a devianciák maradtak és kisebbségek. Ezeket felkarolva legitimizálta a devianciák viselkedésformáit(pl. homoszexuálisok, drogosok). Ehhez azonban egyre több dologban kellett megtalálnia az ellenséget. Egyre több hagyományos értékrendben. Végül pedig a klasszikus normalitás lett az ellenségképe a liberálisoknak. Ha a szexuális devianciákat felakarta karolni, ellenségkép kellett, hogy legyen a család. Ha az etnikai kisebbségeket akarta felkarolni ellenségkép lett a hagyományos értelembe vett nemzet. Ha a különböző szellemi kvalitásokkal megáldott absztrakt egyedi gondolkodókat akarta felkarolni, végül az erkölcs alapját a vallást kellett ellenséggé faragnia. Szépen, lassan minden eredendő emberi érték vad ellenségé vált. 

Így férkőzött be a liberalizmusba(amúgy sem tőle messze álló) marxizmus eszmeisége. Mára a liberalizmus/neoliberalizmus egyet jelent a marxista elvek, lassú, békés, propagandisztikus, nem diktatórikus módszerekkel való megvalósításával. A liberalizmus így napjainkban egyet jelent végül a totális kultúrapusztítással a hazafiasabb, vallásosabb, tradicionális ember számára. A modern világ pedig, melynek zászlóvivője és szinonimája a liberalizmus, egyre inkább érezteti az átlagemberrel is átkos, nyomorúságos hatásait. Napjaink politikai garnitúrája pedig hatalmon maradása érdekében, igyekszik megfelelni az emberek antiliberális hangulatának. A liberalizmus így lesz közellenség és bontják le, illetve bontatják le az emberek a liberális vívmányokat. Végül eljutunk lassacskán odáig, hogy az emberek maguk követelik szabadságjogaik megkurtítását is, és egy nacionalista, autoriter államban kívánnak élni. Az elkorcsosult liberalizmus így lett saját farkába harapó kígyó és okozza saját maga eredetileg hasznos vívmányainak is majd bukását. A kör bezárul. Valamint kijelenthetjük, hogy a liberalizmus munkája nélkül soha nem valósult volna meg az emberiség körében végül ekkora vágy a fasisztának mondható rendszerek iránt tudat alatt. És soha nem követelték volna így a saját jogaik elvételét sem. Ez a korcs liberalizmus vesztét is okozza végül melynek itt volt már az ideje. Az viszont erősen kétséges, hogy ez az új korszak bármiben is jobb lesz, mint az eddigiek. 

Horváth Martin

Ókori nácik és materialisták

Sokszor halljuk a kifejezést "modern ideológiák", ha valamiféle politikai gondolattal kapcsolatosan emlegetnek eszméket. De hamar kiderül ha utánanézünk a filozófia történetében, hogy nem is találtak fel semmi forradalmit.

"ezek az asszonyok ezeknek a férfiaknak valamennyien közös asszonyai, külön-külön azonban egyik sem élhet együtt egyikkel sem, s aztán a gyermekek is közösek, tehát sem a szülő nem ismerheti gyermekét, sem a gyermek a szülőjét... a legkiválóbb férfiaknak és nőknek minél gyakrabban kell közösülniök, a legsilányabbaknak pedig éppen ellenkezőleg, s az előbbiek gyermekeit föl kell nevelni, az utóbbiakét azonban nem, ha azt akarjuk, hogy a nyáj a legegészségesebb legyen...a házasságkötések számát pedig a vezetőkre bízzuk majd, hogy ők-figyelembe véve a háborúkat, betegségeket s egyéb ilyen körülményeket- a férfilakosság számát lehetőleg ugyanazon szinten tartsák"

 Ezeket a sorokat nem Adolf Hitler Mein Kapfjában, nem is Himmler vagy Goebbels egyik beszédében hallhatták. Bár tisztán megállja  a helyét bármelyik nemzetiszocialista fajelméleti propaganda betétszövegekeként, valamint kísértetiesen emlékeztet tartalma a náci Lebensborn programra, ezeket a sorokat Platón a nagy görög filozófus vetette papírra jóval Krisztus előtt.



" ...Álnok papok parancsokat agyaltak ki, s azt mondják önnön hasznukat keresve: Add oda, amid van, vezekelj és imádkozz, hagyd a földi javakat veszni!...Nincs túlvilág, ó Ráma, hiába remény és hit, élvezd az életet ideát, vesd meg a nyomorult csalást"

" Szürcsölj zsírt, s ha eladósodsz, vígan töltsd e rövid létet, amíg élned adatik, végül úgyis meg kell halnod visszatérés nem lehet"

Mintha csak korunk hedonista, nihilista céltalan fiataljait hallanánk. A ma is divatos "carpe diem" élj a mának életérzése hat át a sorokon. Mély erkölcs és vallásellenesség sugárzik belőlük, pedig nem a felvilágosodás nagy ateista forgatagában írták, nem is napjaink költői alternatív liberális együttese vetette papírra a sorokat, hanem Brihaszpati az ókori Indiában a csárvákák nevű ateista-materialista irányzatának híres képviselője. Ha tévedett Brihaszpati már valószínűleg megjárta a pokoli bolygókat, és még nagyon sok visszatérés is adatott számára.

Az anarchisták alapvetése mi szerint az ember alapvetően jó, s csak mesterséges rendszerek kényszerítik rá, hogy önző módon viselkedjen. Ez  a gondolat szintén nem új a Nap alatt. Konfuciusz aki Kr.e. 551-ben született, már megfogalmazta mi szerint az ember alapvetően jó, s filozófiáját is arra a hangsúlyra fektette, hogy a nevelés révén az emberből ezt a jót kikristályosítsa. Bár közel sem volt Konfuciusz államellenes, gondolatainak ezt a részét akár egy nemzeti anarchista is vallhatja. Egy uralkodónak ezt válaszolta egyszer: 

"Ha te magad jóra törekszel, akkor a nép is jó lesz"

A példamutatás, a bennünk rejlő jóra való nagy hangsúlyfektetés pedig nem csak az anarchizmussal mutat rokonságot, de Krisztus előtt már hasonlatosakat fogalmazott meg mint Jézus a felebaráti szeretetről. Konfuciusz azt mondja: "Amit magadnak nem kívánsz, ne tedd meg másokkal se!"

Hiába, amit feltalálsz ma, azt már rég feltalálták az ókorban is, Oswald Spengler jól látta, nem folyamatos fejlődés a történelem, s a modern kor nem a csúcspontja, a történelem csak egy hullámvasút.

                                                                                                                                      Horváth Martin