Horváth Martin- A keresztény felvilágosodás hiánya

A felvilágosodás alighanem a történelem sarokköve. Egyértelműen meglehet különböztetni a felvilágosodás előtti és utáni időszakot. A felvilágosodás egy olyan eszmei, szellemi, politikai, filozófiai és ideológiai momentum, amely alapjaiban változtatta meg a világot és tette olyanná, amilyennek napjainkban is ismerjük. Mi határozta meg azonban a felvilágosodás előtti világot? Ha két szóba kell jellemezni akkor azt mondhatjuk: egyház és feudalizmus. 

A felvilágosodás alapvetően szembefordult az azt megelőző rendszerrel. Az egyház uralmával, a monarchiákkal, a feudális társadalmi berendezkedéssel. Ezt a korszakot a sötétség korszakának tekinti és neve is ebből ered, hogy ebből a „sötét középkorból” felvilágosodtak.  Eljött az idő mikor az ész dominál a vallás helyett, a szabadság a társadalmi rendben való helyünk elfogadása helyett, és az egyenlőség a hierarchia helyett. Szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezen szép szavakkal indult útjára a francia forradalom, amely a felvilágosodás legátütőbb eseménye volt. Nos, ez az agyon romantizált esemény azonban korántsem volt olyan dicsőséges, mint állítják. Valójában nem történt más, mint egy romlott és alkalmatlan uralkodó hibás döntései miatt éhező, nyomorgó, elégedetlen réteg fellázadt. Ezt olyanok, akiknek kész koncepciói voltak alternatívaként az állam és egyház románca utáni világra, kihasználták. Ezt az elégedetlen tömeget pedig habzó szájú, vérmes csürhévé hergelték, amelyek lándzsára szúrt, levágott fejekkel vonulgattak, törtek zúztak, később pedig démoni gyűlölettel kívánták és ontották is vérét mind  a királynak, mind annak környezetében élő ártatlan családtagjainak is. A vége pedig a jakobinus terror lett, ahol ebben a vérmes felvilágosult proli dühöngésben mindenki mindenki ellen volt. Nem véletlen származik ebből a korszakból a híres elnevezés: „ a forradalom felfalja gyermekeit”. 

Azonban nem lenne igazságos, ha a felvilágosodás eszmeiségét a ezen gyakorlati események tükrében ítélnénk meg. Sokkal fontosabbak azok az ideológiák, amelyek szárnyra keltek ekkor. Csak a legfontosabbak: liberalizmus, szocializmus, nacionalizmus, individualizmus, materializmus. Valamelyest a konzervativizmus is, amely elsősorban ragaszkodott a régi rendszerhez, de később ez is csupán a „lassú átalakulás” híve lett. Aztán ezen eszmék különböző keresztezéséből jöttek létre később az anarchisták, kommunisták, fasiszták, nemzetiszocialisták stb.  Kétségtelen, hogy a felvilágosodás volt az amely szembe szállt és győzött az egyház politikai hatalmával szemben. Megdöntötte azt, hogy a keresztény értékrendszer legyen az államban, a társadalomban a vezérelv és uralkodó eszmeiség. Istent kivették a képletből és legfeljebb valamiféle nem beavatkozó „megfigyelő” státuszú lény szerepét tartották racionálisnak neki. A keresztény Istenkép eltűnt. Ahogy Nietzsche mondta: „Isten meghalt és mi öltük meg őt”.  A valóságban azonban mennyire volt a felvilágosodás előtti világrendnek köze Istenhez és a valódi Krisztusi szellemiséghez?

A válasz az, hogy nem sok köze akadt hozzá. A középkori intézményesített egyház, amelynek politikai befolyása volt, valójában a kereszténységet valamiféle korcs formában tálalta, eltorzítva, saját hatalmi és elvi érdekei szerint. Ami érdekes itt, hogy elvi szempontokból is torzítottak a kereszténységen a korabeli egyházban. Valójában az egész odáig vezethető vissza, hogy létezik a jobboldali és a baloldali világszemlélet. Bár ez is a francia forradalomban nevesítődött, jóval megelőzi korát, szinte az emberiség kezdetéig. Legtömörebben: baloldali az a világszemlélet, amely szerint az egyén abszolútum és a világ a szubjektum, míg a jobboldali szerint a világ az abszolútum és az egyén a szubjektum. Magyarán a baloldal szerint az egyén, az ember saját maga ura, ő egy adott létező, és úgy ahogy van „kész van”, tökéletes. Amit alakítani kell az a világ körülötte, hogy ezt az adott mivoltát minden egyén a lehető legjobban megélhesse benne. Ezzel szemben a jobboldal szerint van a világnak egy rendje, egy univerzális, abszolút törvény vagy igazság, amihez az egyéneknek, az embereknek kell alkalmazkodni és igazodni és elfoglalni a világ rendjében a helyüket. Utóbbi világszemlélet volt domináns a történelem nagy részében és bár Krisztus mindkét elmélet felett áll jóval, mi emberek ösztönösen szeretnénk bepasszírozni az egyikbe. Mindenki valamelyik nézőpont felé húz. Ahogy pedig a korszellem adta, az egyház és a „keresztény” királyságok ezen jobboldali világszemléletbe erőszakolták bele a keresztény tanokat. Így hát keresztény jelzővel valósítottak meg egy olyan berendezkedést szerte az akkor ismert világban, amelynek nem sok köze volt szavakon és kiollózott tanokon kívül a valódi kereszténységhez. Egy jobboldali rendszert valósítottak meg, aminek napjainkig egyik nagy brandje a kereszténység, még is kereszténység nélkül is teljesen működő. Az isteni akaratból felruházott uralkodó, hierarchikus, tekintélyelvű társadalmi rend már az ókori Egyiptomban is működött, ahogyan Hitler Németországában is. A felvilágosodás előtti Európában azonban ez a kereszténység címszóval párosult. Így hát a felvilágosodáskor, mikor a részben teljesen jogos elégedetlenség új rendszert kívánt, a fürdőkádból nem csak a vizet, a csecsemőt is kiborította. Hiszen a kereszténységgel azonosították a fennálló műkeresztény jobboldali világrendszert.

Nem sok kellett hát hozzá, hogy a kereszténység rohamosan gúny, megvetés, nevetség tárgya legyen.  A legnagyobb hiba, hogy a keresztények nagy része szintén elhitte, hogy a valódi kereszténység ez a feudális, jobboldali keresztény maszlag. Így hát nem definiálták újra magukat, nem késztette őket önvizsgálatra és arra a felismerésre, hogy Krisztus nem jobb vagy baloldali, hanem ezek felett álló tökéletesség, mely mind a jobb, mind a baloldal esszenciáját egységesen birtokolja magában, úgy, ahogy itt a világban lehetetlen. Sokkal inkább dominált az ösztönös ellenállás az új, baloldali gondolatoknak, amik a felvilágosodással jártak és nyíltan kérdőjelezték meg vagy gyalázták a keresztény hit alapjait. Ebben a helyzetben reflexből elutasítóak lettek a magukat kereszténynek vallók a liberalizmus, szocializmus és az összes felvilágosult ideológiával szemben. Azok a főleg protestáns szervezetek amelyek pedig nem így tettek, szintén csak a katolikus egyházzal szembeni ellenszenv miatt csatlakoztak az új idők liberális, modern, progresszív szellemiségéhez. Ez pedig egyenesen vezetett a baloldali kereszténység kialakulásához, mely ugyanakkora tévút mint a jobboldali világszemléletbe erőszakolt kereszténység. Ez a baloldali kereszténység, a felvilágosodás materialista hullámának teljes mértékben lefeküdt és elfogadta a társadalmat szociálisan gondozó, segélyszervezet szerepét egyház gyanánt. Míg a katolicizmus is szépen lassan adja fel jobboldali nem keresztényi elveit, a baloldali nem keresztényi elvekre, addig ez a régi, jobboldali keresztény világkép egy-egy ultrajobboldali, szélsőjobboldali, populista jobboldali pártok és mozgalmak körében maradt meg. Ők azok akik a „keresztény Európa” és „keresztény civilizáció” védelmére, megőrzésére vagy éppen visszaállítására szólítanak fel. Napjainkban leginkább az iszlámmal szemben. De ahogyan leszögeztük, se nem ez az erős államot és kemény rendet preferáló jobboldali kereszténység, sem a szociális segélyszervezet, melegeket összeadó baloldali kereszténység nem kereszténység! A keresztény társadalom a felvilágosodásból kimaradt. Vagy a mai napig ragaszkodik a felvilágosodás előtti teokráciák után, vagy totálisan feladta elveit és a felvilágosodásban született eszmeiségeit is magáévá tette, Krisztus nélkül. 

E két szélsőségben pedig a mai napig szenvedünk. Alig van olyan hívő keresztény ember, akit ne fertőzött volna meg sem a jobb sem a baloldali kereszténység valamely téves, torz üzenete. Pedig igencsak nagy szükség volna arra, hogy a kereszténységet  ne degradálják arra  szintre, hogy azt várják el tőle, hogy mindenkit szeressünk, olyan értelemben, ahogy a liberálisok. Ahogy arra is nagy szükség lenne, hogy ne olyan embereket azonosítsunk keresztény jelzővel, mint akik a szélső-radikális-ultrajobboldali pártokban és mozgalmakban vannak.  A felvilágosodás eszmeiségei károsak jelen formájukban. De ennek nem a liberalizmus az oka, nem is a szocializmus, nem az individualizmus. Egyedül az a szemlélet amellyel társultak ezek az ideológiák. Ez pedig a krisztusi erkölcsiség és világszemlélet hiánya. Azonban ha keresztény alapokra építkeznénk ehelyett, mert nem torzította volna el a kereszténységről alkotott képünk a középkor intézményesített egyháza, akkor ezek az eszmék remekül tudnák Krisztus dicsőségét szolgálni. A liberalizmus, az, hogy az emberek, csoportok szabadságára és önállóságára hangsúlyt fektetünk, a szabad akarat legistenibb földi megnyilvánulása lehetne. A baloldali ideológiákban melyek a felvilágosodáskor kaptak szárnyra, rengeteg Krisztusi momentum van. Kiváltképpen az egymás iránti bizalom, megértés és szeretet tekintetében. Míg a jobboldali ideológiák csak a "isteni törvényt", a rendet veszik figyelembe, hidegen, ridegen és elfelejtenek szeretni. Pedig a legfőbb parancsolat ez: szeretni. Szeretni Istent és szeretni mindenki mást. A jobboldal csak az előbbit, a baloldal csak az utóbbit veszi figyelembe. De ne feledjünk, hogy Isten mindenható és mindent képes a legjobban felhasználni, ha ő maga, Krisztus esszenciája benne van, hisz általa lesz minden, ami van: jó. Nélküle bármilyen nemes is a szándék, csak a sötétségbe vezet.

Horváth Martin

Horváth Martin- Nemzet és liberalizmus

A napokban belebotlottam a „nemzeti liberalizmus” névvel illetett ideológiába. Nem volt ismeretlen számomra, azonban most valamiért még is elgondolkoztatott. Nem akarok elveszni az „izmusok” útvesztőjében, elvégre maga az oldal feladata is ezeken a korlátokon túl lépni, azonban remek szellemi kiindulópontot nyújthatnak az efféle gondolatrendszerek.

A nemzeti liberalizmus eszméje abban áll, hogy teljesen összeegyeztethetőnek tartja a nemzeti, kulturális identitás megtartását, a vallásosság és a hagyományok tiszteletét a klasszikus liberalizmus egyéni szabadságot kiteljesítő gondolatával. Maga Kossuth és Deák is ennek az eszmeáramlatnak a képviselője közé sorolható és előbbi fogalmazta talán meg egyszer a legjobban a lényegét is, miszerint: „Mi nem csak szabadok, hanem szabad magyarok akarunk lenni”. Valójában kijelenthető, hogy az egész 19. századi liberalizmus, a klasszikus liberalizmus ezt jelentette. Silány, morálisan süllyedő világunk fősodra követeli csak meg, hogy „nemzeti liberalizmus” jelzővel illessük azt, ami eredetileg volt. És akkor kilyukadhatunk ott, hogy mi is a liberalizmus- és az összes felvilágosodáskor fogant ideológia- rákfenéje. Nem az, hogy az egyén fontosságát kiemeli, nem a feudalizmus és autokrácia-ellenessége, hanem a materializmusa. Minden 18. század végi és 19. századi eszme a materializmus árnyékában fogant. Az anyagelvűség hitvány talaján állnak sokszor nemes gondolataik. A materializmus végett viszont nem tisztel sem Istent, sem semmilyen örök érvényű irányelvet, sem abszolút igazságot, nem ismer el semmilyen szubsztanciát és princípiumokat. Mivel pedig, hogy a liberalizmus nem ismer maga felet álló metafizikai viszonyítási pontokat, amelyek a hagyomány, a nemzeti-kulturális és egyéb identitás képében mutatkoznak meg, így végtelenített örvénybe kerül a szabadság utáni harca. A szabadság mára szabadossággá válik, és többé nem a nemzet, a kultúra és társadalom organikus élete megvalósításának útjában álló korlátokat kívánja lebontani, hanem magát a nemzetet, a kultúrát és mindent ami organikus. A relativizmus mocskában vergődik magasabb rendű irányelvek nélkül. Minden szubjektív, többé nem állapítható meg számára, hogy mi a jó és mi a rossz. Nem ismer abszolút érvényű jót, így annak hiányát sem ismeri fel. Isten és a spirituális, metafizikai értékek és támpontok nélkül mindennek a mércéje az egyén lett. Önmagunk vagyunk az alfa és az ómega. Saját magunkon keresztül szemléljük a világot és az értékeket, melyeket eszerint ítélünk. De miszerint ítélünk ha rajtunk felett álló értékeket nem ismerünk el, amik mentén egyáltalán önmagunkat eltudnánk helyezni a nagy egészben, hogy kik és mik vagyunk a kozmoszban? Ezen értékek ismerete nélkül létünk üres és céltalan a világban, nem hogy azok a szükségszerűen korcs elvek melyeket ilyen szubjektív módon megpróbálunk beállítani jogosnak az életünkben. Nem ülhetünk fel annak a mára dogmává tett gondolatnak, hogy mindenki eldönti neki mi a jó. Annyiszor hallottuk, a homoszexuálisok kapcsán, hogy „neki az a normális”. Milyen beteg dolgokig lehet elvinni ezt a gondolatot? Ha valakinek kislányokkal való fajtalankodás, vagy manapság Szodoma és Gomora rémképeként éledő állat-szex a „normális” akkor ez egy elfogadható dolog? Nem gondolhatjuk, hogy a világ mindenkinek más és más. Vannak örök érvényű dolgok, amik nem változnak, bárki bármit mond és vél „normának” magát illetően. A macska ha meggebedek is macska lesz nem pedig teve, bármennyire mondom. Nem lesz a 2x2 soha 5, bármennyire is bizonygatom, hogy nekem ez a normális, és a kis buksimban ez a jó. A jó, a rossz, és norma, nem szubjektív viszonyítása pontok, hanem örök érvényű létezők, amikhez viszonyítanunk kell saját magunkat és az egész világot. Ez lett a liberalizmus hatalmas ördögi hibája.

A liberalizmus pedig materializmusából fakadóan, irányelvek nélkül elkorcsosult, és szabadság helyett káoszt adott nekünk a 21. századra. Az az eszme, ami az egyéni kiteljesedést indította el, de végül saját maga tévútja végett pont ellenreakcióként kergeti bele az embereket újra az autokrácia utáni vágyba. Maga az a gondolat miszerint nagyobb hangsúlyt kell fektetni az emberi individuumra a kollektivizmus helyett, abszolút szimpatikus. Az egyén felelős(!) szabadsága, a szolidaritás, a megértés, együttérzés nem éppen ördögtől való dolgok, habár mára a baloldal lejáratta ezeket a fogalmakat. A liberalizmus legfőbb elve a tolerancia. A tolerancia jelentése pedig: türelmesség. Mire vagyok türelmes ha nincs is cél a torz liberalizmusban? Ha kitűzünk egy célt és mások nem tartanak ott, esetleg mi magunk se, akkor van értelme a toleranciának, hisz türelmesek vagyunk míg odaérünk. Ha kitűzzük a hagyományos értékeink és identitásunk saját lényünkből fakadó megélését mindenféle központi hatalom hierarchikus utasítása és kényszere nélkül, akkor az egy cél. Szép kis cél, nem egyszerű és jó rögös út vezet oda. Azonban efelé lehet menni, és ekkor van értelme, sőt csak is ekkor van értelme a toleranciának. Mert megértem azokat, akik nem értik és nem érzik még ezt át, legyenek azok elvetemült proletárok, vagy megrögzött hierarchisták. A tolerancia(türelmesség) ekkor tud igazán megnyilvánulni, mikor ezekhez az emberekhez lehajolunk és megfogjuk a kezét és azt mondjuk, szerintünk van ennél feljebb, gyere, ha gondolod. Ebben pedig a (nemzeti) liberalizmus szimpátiájára hajlok, mert talán ez az alapgondolat volt az, ami tisztán rámutatott arra, amit láthatunk Isten és ember, szülő és gyermek viszonyában is, melyet a társadalom és ideáira is használni kéne, hogy sohasem a szigor és fenyítés, hanem mindenkor a megértés és az alázat vezet minket el valahová. 

Horváth Martin

Horváth Martin- A liberalizmus elkorcsosulása

A liberalizmus manapság egyet jelent a magyar nép szóhasználatában a nemzethalállal, minden jó elrontójával, a gazdasági és morális pusztulással. Szinte a Sátán szinonimája lett még a politikai nyelvezetben is, szidni mára divat. Ő az új ellenségkép, mely a magyar nép és Európa létére tör. De mi az oka ennek, és milyen út vezette ezt az ideológiát idáig?

 

A liberalizmus a felvilágosodás átkos eszméinek első számú képviselője. A 19 században indult hódító útjára Európa szerte, azonban mint a legaljasabb eszmét, nem említhetjük ekkor. Mik is voltak ekkor a célkitűzései? A szabadság eszméje, az egyenlőség kivívása eltérő társadalmi osztályok között és az akkoriban szinte ismeretlen individualizmus. Bár manapság már ezeknek a szavakra is rakódott egy jó adag negatív képzet, de gondoljuk át a kor szellemében mennyire volt rossz húzás ez?

A feudalizmus korszaka után az a tény, hogy szabadságjogokat kaptak az emberek, csak a legelvetemültebbek szerint lehet rossz. A sajtó- és szólásszabadsága, anyagi helyzet szerinti megkülönböztetés eltörlése igencsak pozitív hozadék volt. De azt, hogy az adott nemzethez való tartozás nem csak a nemesség kiváltsága volt, szintén a liberalizmus hatása. Ma igen kevesen mondhatnák magukat magyarnak, ha ez nem következik be, most az ország vezetői, de majdnem a teljes lakosság nem mondhatná magáról, hogy magyar. Egy komplett Jobbik tagságban is elvétve lenne magyar. Ami valljuk be elég groteszk volna.

Ezzel a liberalizmus pozitív hozadékait le is tudtuk. Ám tagadhatatlan, hogy eredetileg a liberalizmus eszméje ezt jelentette. Persze a materialista világrendszer ezt is kihasználta már akkoriban is saját beteges céljaira. A liberalizmus által szólásszabadságot kapott alacsony néprétegeknek rögtön odavetették a materialista szocializmus koncát és a tradicionális értékrendszer ellen lázították. Nem csak az államrendszer ellen, hanem a hagyományos értékrendszer ellen is.  Előbbinek még létjogosultsága is lett volna, utóbbinak semmiképp. Az egyenlőség mítosza pedig utat tört magának és egy torz, beteges kép kezdett kialakulni az egységes emberiségről a liberálisokban. A liberalizmus itt tért végleg az aljas, sötét erők kiszolgálójává. S minthogy a liberalizmus elveszítette céljait, hisz a 20. századra nagyrészt mind teljesült, létjogosultsága megkérdőjelezhetővé vált. Ahhoz pedig, hogy ne tűnjön el a történelem süllyesztőjében, a szabadság eszméjét újabb és újabb rétegekre vetítette ki. De mivel a tömeget már felszabadította, csak a devianciák maradtak és kisebbségek. Ezeket felkarolva legitimizálta a devianciák viselkedésformáit(pl. homoszexuálisok, drogosok). Ehhez azonban egyre több dologban kellett megtalálnia az ellenséget. Egyre több hagyományos értékrendben. Végül pedig a klasszikus normalitás lett az ellenségképe a liberálisoknak. Ha a szexuális devianciákat felakarta karolni, ellenségkép kellett, hogy legyen a család. Ha az etnikai kisebbségeket akarta felkarolni ellenségkép lett a hagyományos értelembe vett nemzet. Ha a különböző szellemi kvalitásokkal megáldott absztrakt egyedi gondolkodókat akarta felkarolni, végül az erkölcs alapját a vallást kellett ellenséggé faragnia. Szépen, lassan minden eredendő emberi érték vad ellenségé vált. 

Így férkőzött be a liberalizmusba(amúgy sem tőle messze álló) marxizmus eszmeisége. Mára a liberalizmus/neoliberalizmus egyet jelent a marxista elvek, lassú, békés, propagandisztikus, nem diktatórikus módszerekkel való megvalósításával. A liberalizmus így napjainkban egyet jelent végül a totális kultúrapusztítással a hazafiasabb, vallásosabb, tradicionális ember számára. A modern világ pedig, melynek zászlóvivője és szinonimája a liberalizmus, egyre inkább érezteti az átlagemberrel is átkos, nyomorúságos hatásait. Napjaink politikai garnitúrája pedig hatalmon maradása érdekében, igyekszik megfelelni az emberek antiliberális hangulatának. A liberalizmus így lesz közellenség és bontják le, illetve bontatják le az emberek a liberális vívmányokat. Végül eljutunk lassacskán odáig, hogy az emberek maguk követelik szabadságjogaik megkurtítását is, és egy nacionalista, autoriter államban kívánnak élni. Az elkorcsosult liberalizmus így lett saját farkába harapó kígyó és okozza saját maga eredetileg hasznos vívmányainak is majd bukását. A kör bezárul. Valamint kijelenthetjük, hogy a liberalizmus munkája nélkül soha nem valósult volna meg az emberiség körében végül ekkora vágy a fasisztának mondható rendszerek iránt tudat alatt. És soha nem követelték volna így a saját jogaik elvételét sem. Ez a korcs liberalizmus vesztét is okozza végül melynek itt volt már az ideje. Az viszont erősen kétséges, hogy ez az új korszak bármiben is jobb lesz, mint az eddigiek. 

Horváth Martin