S.D.- Szépség

A szépséget mindnyájan tapasztaljuk, éljük, mégis nehezen tudjuk megfonni, mit is jelent az esztétikum mélyebb valójában. Ez az alapvetés elmondható a legtöbb fogalmunkról. Próbájuk meg egy ismételt mély merülést végrehajtani a lét titkaiban, hogy felállítsuk pár alap szempontot, hogy ne csak éljük, hanem értsük is fogalmaink pontos jelentését. Ez segíthet lelki folyamataink nagyobb átlátására, kötődéseink és intuícióink megvizsgálására.

Mi a szépség tapasztalata? Milyen érzelmek játszódnak le bennünk? Mihez mérjük mi a szép, mi nem az?

A materialista álláspont a szépséget az objektív világ tapasztalataiból vezeti le. Véleménye szerint a szépségnek nincs realitása, az csak az ember önhazugsága, ami ösztöneinkben leledzik. Az álláspont szerint a szépség szubjektív, de vannak objektív alapjai, ugyanakkor azok mind a test valamely alacsony funkciójának szolgálói. A szépség fogalmiságát csak abban tapasztalják, hogy az élvezetet okoz az egyén számára, így eszközként szerepel az evolúció fegyverzetében, az által hogy az élvezet olyan életfunkciókhoz kapcsolódik, amik segítik az „önző gének” továbbörökítését. Ez a gyerekes és földhözragadt elképzelés könnyedén kizárható abból az alapvető tényből kiindulva, hogy azon lények, amelyek nem rendelkeznek értelemmel, és ez által a szépség érzetével, sokkal produktívabbak, és esélyesebbek az állítólagos „versenyben a túlélésért”. Ez által nincs, mi mozgassa az evolúciót tovább menetelét, főképpen nem a bonyolultabb, és egyben gyengébb struktúrák felé. Itt megjegyezendő, hogy a mai felfogás már törvényszerűen kezd elhajlani a földi síkról, a sokkal aljasabb démoni behatások felé, így sokszor már az anyag központú, tudományos megállapításokat is semmibe veszik, ahogy közelednek a sokkal szubtilisebb alvilágiság felé. A materializmus, bár ez volt a kezdete az istentelenség megjelenésének, nem a legvége a hanyatlás kálváriájának, ezt sose feledjük.

A szépség lényegét sokkal idealisztikusabb felvetések között kell keresnünk. Először le kell fektetnünk a tényt, miszerint a szépségnek egy objektív talajban kell gyökereznie, amely meghaladja a világ korlátait. Ez ahhoz szükséges, hogy egyáltalán beszélni tudjunk reális értékekről. Ha ezt az alapvetést elvetjük, azt kell megállapítanunk, hogy a szépség csak szubjektív látásmód, és ezt a kérdést nem úszhatjuk meg az értékek evolúciós, vagy természetben gyökerező szemléletével, hiszen egyik sem rendelkezik a szükséges mozdulatlan örökkévalósággal. Semmi sem lehet végső forrása valaminek, aminek szintén van végső forrása.

Mégis azt tapasztaljuk, hogy vannak, akik a miénkkel eltérő véleményen állnak, mást tartanak szépnek, mint mi. Például van olyan ember, aki örömét leli abban, hogy kínozhat élőlényeket, ő azt vallja hogy ez egyfajta szépség. Mégis az emberek többségéből ez ellenkező érzelmeket vált ki. Ebből az következik, hogy nem minden szépség, amit élvezetként élnek meg. A szépség, bár élvezettel járhat szemlélete, független az attól. A szépség csak jó lehet.

De mi az, ami jó?

A jó az érték, ami valami magasabból ered. Istentől. Isten nem jó, hanem maga a jóság. Nem egy tulajdonsága, hanem eleve ő ad értelmet annak, mi az ami jó. Isten az egyetlen örökkévaló, amiben az érték realitást nyerhet. A jó azért jó, mert a létre mutat, míg a rossz a lét ellen viaskodik. Nem ismerjük a teljes jóságot, csak annak megnyilvánulását a teremtett világban. És itt kell a szépséget kétfelé bontani.

Van egy valódi szépség, ami Isten megnyilatkozása a világban, ez szüli az értékeket, ami hozzá tartoznak Isten szeretetéhez. Mivel maga Isten a forrásuk, ezért céljuk és lényegük szerint örökkévaló felé mutatnak.

A másik szépség a nem-létbe leli gyökereit. Feltételes szépség, ami az egyéni érzékiségben kapcsolódik. Személyiséghez és világi korlátok köré szorított, és mindig egy alsóbb ráhatás kiváltója. Célja nem más, mint az elmúlás, a nem lét.

Ezzel a megállapítással ráébredhetünk, hogy a tiszta szépséget nem tapasztaljuk a világban, csupán megnyilatkozott darabjait. Legtöbbször csak Isten teremtésében megnyilvánuló szimbólumai, amit szépnek találunk. A szépség a lélek vágyakozásában ragadható meg Isten felé. Ezt érezzük, amikor az Isten teremtésének tárgyaiban leljük csodálatunk, ami egyértelmű „jelzőtáblák az ég felé”.

Ez egy merőben más észlelés, különbözik a bűnös hajlamok hamis szépségétől. A szép nem egyértelműen könnyű, legszebb formájában pont hogy a legmegpróbálóbb helyzetek mögött sugárzik. Itt csak gondoljunk a golgotára. A szörnyű kínszenvedésre, a legszégyenteljesebb megaláztatásra, amint elszenvedett a legszentebb. Mégis ez a világ legnagyobb szépsége is egyben, hiszen Isten így adta magát érettünk, bűnösökért. Ugyan itt egyértelműen megmutatja magát a Sátán szépsége, csak gondoljunk a gúnyolódók örömére, a szadisták ostorcsapásaira.

Végsősorban meg kell vizsgálnunk egy fontos nézőpontot, miszerint bár Isten alkotói szépsége megnyilvánul a teremtett világban, azok gyökerük nélkül nem érnek semmit. Nem véletlen hogy az evangélium felszólít a világ szükségszerű megtagadására. Ez nem csak minden rosszra, és kellemetlenre vonatkozik, hanem végső soron a szépségre is. Fel kell ismerni, hogy a világ minden szépsége alávetett a múlandóság kereteinek, így a teremtett szépséget nem is tekinthetjük a mélyebb értelemben vett realitásnak. A helyes szépségperspektíva csak Istenhez vonatkoztatva gondolható el.

S.D.