Horváth Martin- Nemzet és liberalizmus

A napokban belebotlottam a „nemzeti liberalizmus” névvel illetett ideológiába. Nem volt ismeretlen számomra, azonban most valamiért még is elgondolkoztatott. Nem akarok elveszni az „izmusok” útvesztőjében, elvégre maga az oldal feladata is ezeken a korlátokon túl lépni, azonban remek szellemi kiindulópontot nyújthatnak az efféle gondolatrendszerek.

A nemzeti liberalizmus eszméje abban áll, hogy teljesen összeegyeztethetőnek tartja a nemzeti, kulturális identitás megtartását, a vallásosság és a hagyományok tiszteletét a klasszikus liberalizmus egyéni szabadságot kiteljesítő gondolatával. Maga Kossuth és Deák is ennek az eszmeáramlatnak a képviselője közé sorolható és előbbi fogalmazta talán meg egyszer a legjobban a lényegét is, miszerint: „Mi nem csak szabadok, hanem szabad magyarok akarunk lenni”. Valójában kijelenthető, hogy az egész 19. századi liberalizmus, a klasszikus liberalizmus ezt jelentette. Silány, morálisan süllyedő világunk fősodra követeli csak meg, hogy „nemzeti liberalizmus” jelzővel illessük azt, ami eredetileg volt. És akkor kilyukadhatunk ott, hogy mi is a liberalizmus- és az összes felvilágosodáskor fogant ideológia- rákfenéje. Nem az, hogy az egyén fontosságát kiemeli, nem a feudalizmus és autokrácia-ellenessége, hanem a materializmusa. Minden 18. század végi és 19. századi eszme a materializmus árnyékában fogant. Az anyagelvűség hitvány talaján állnak sokszor nemes gondolataik. A materializmus végett viszont nem tisztel sem Istent, sem semmilyen örök érvényű irányelvet, sem abszolút igazságot, nem ismer el semmilyen szubsztanciát és princípiumokat. Mivel pedig, hogy a liberalizmus nem ismer maga felet álló metafizikai viszonyítási pontokat, amelyek a hagyomány, a nemzeti-kulturális és egyéb identitás képében mutatkoznak meg, így végtelenített örvénybe kerül a szabadság utáni harca. A szabadság mára szabadossággá válik, és többé nem a nemzet, a kultúra és társadalom organikus élete megvalósításának útjában álló korlátokat kívánja lebontani, hanem magát a nemzetet, a kultúrát és mindent ami organikus. A relativizmus mocskában vergődik magasabb rendű irányelvek nélkül. Minden szubjektív, többé nem állapítható meg számára, hogy mi a jó és mi a rossz. Nem ismer abszolút érvényű jót, így annak hiányát sem ismeri fel. Isten és a spirituális, metafizikai értékek és támpontok nélkül mindennek a mércéje az egyén lett. Önmagunk vagyunk az alfa és az ómega. Saját magunkon keresztül szemléljük a világot és az értékeket, melyeket eszerint ítélünk. De miszerint ítélünk ha rajtunk felett álló értékeket nem ismerünk el, amik mentén egyáltalán önmagunkat eltudnánk helyezni a nagy egészben, hogy kik és mik vagyunk a kozmoszban? Ezen értékek ismerete nélkül létünk üres és céltalan a világban, nem hogy azok a szükségszerűen korcs elvek melyeket ilyen szubjektív módon megpróbálunk beállítani jogosnak az életünkben. Nem ülhetünk fel annak a mára dogmává tett gondolatnak, hogy mindenki eldönti neki mi a jó. Annyiszor hallottuk, a homoszexuálisok kapcsán, hogy „neki az a normális”. Milyen beteg dolgokig lehet elvinni ezt a gondolatot? Ha valakinek kislányokkal való fajtalankodás, vagy manapság Szodoma és Gomora rémképeként éledő állat-szex a „normális” akkor ez egy elfogadható dolog? Nem gondolhatjuk, hogy a világ mindenkinek más és más. Vannak örök érvényű dolgok, amik nem változnak, bárki bármit mond és vél „normának” magát illetően. A macska ha meggebedek is macska lesz nem pedig teve, bármennyire mondom. Nem lesz a 2x2 soha 5, bármennyire is bizonygatom, hogy nekem ez a normális, és a kis buksimban ez a jó. A jó, a rossz, és norma, nem szubjektív viszonyítása pontok, hanem örök érvényű létezők, amikhez viszonyítanunk kell saját magunkat és az egész világot. Ez lett a liberalizmus hatalmas ördögi hibája.

A liberalizmus pedig materializmusából fakadóan, irányelvek nélkül elkorcsosult, és szabadság helyett káoszt adott nekünk a 21. századra. Az az eszme, ami az egyéni kiteljesedést indította el, de végül saját maga tévútja végett pont ellenreakcióként kergeti bele az embereket újra az autokrácia utáni vágyba. Maga az a gondolat miszerint nagyobb hangsúlyt kell fektetni az emberi individuumra a kollektivizmus helyett, abszolút szimpatikus. Az egyén felelős(!) szabadsága, a szolidaritás, a megértés, együttérzés nem éppen ördögtől való dolgok, habár mára a baloldal lejáratta ezeket a fogalmakat. A liberalizmus legfőbb elve a tolerancia. A tolerancia jelentése pedig: türelmesség. Mire vagyok türelmes ha nincs is cél a torz liberalizmusban? Ha kitűzünk egy célt és mások nem tartanak ott, esetleg mi magunk se, akkor van értelme a toleranciának, hisz türelmesek vagyunk míg odaérünk. Ha kitűzzük a hagyományos értékeink és identitásunk saját lényünkből fakadó megélését mindenféle központi hatalom hierarchikus utasítása és kényszere nélkül, akkor az egy cél. Szép kis cél, nem egyszerű és jó rögös út vezet oda. Azonban efelé lehet menni, és ekkor van értelme, sőt csak is ekkor van értelme a toleranciának. Mert megértem azokat, akik nem értik és nem érzik még ezt át, legyenek azok elvetemült proletárok, vagy megrögzött hierarchisták. A tolerancia(türelmesség) ekkor tud igazán megnyilvánulni, mikor ezekhez az emberekhez lehajolunk és megfogjuk a kezét és azt mondjuk, szerintünk van ennél feljebb, gyere, ha gondolod. Ebben pedig a (nemzeti) liberalizmus szimpátiájára hajlok, mert talán ez az alapgondolat volt az, ami tisztán rámutatott arra, amit láthatunk Isten és ember, szülő és gyermek viszonyában is, melyet a társadalom és ideáira is használni kéne, hogy sohasem a szigor és fenyítés, hanem mindenkor a megértés és az alázat vezet minket el valahová. 

Horváth Martin