A Horvát Függetlenségi Háború (1991-1995) története II. rész- Békefenntartók és a boszniai front

 

A Horvát Függetlenségi Háború (1991-1995) története I. rész- A nagyszerb invázió

 

Neonáci önkéntesek a Horvátországi-háborúban

Miután rengeteget foglalkoztam a Délszláv háborúval, azon belül is a horvát oldallal, rendszeresen belefutok abba, hogy Horvátotország oldalán neonánácik harcoltak a világ minden tájáról. Ez olyannyira felkapott, hogy a magyar Wikipédia a Horvátországi-háborúnál külön harcoló félként tünteti fel a német és osztrák neonáci önkénteseket. Miután Tomislav Slunj a zágrábi külföldi önkéntesekre szakosodott történész sem tudott sokkal több információval segíteni, sem a horvátok oldalán harcoló veterán ismerőseim, így úgy gondoltam magam járok utána, hogy kik és hol és hányan is voltak ezek a neonácik a horvátok háborújában.

A magyar Wikipédia külön harcoló féként tünteti fel őket

Szóval mennyien is lehettek neonáci ideológiai megfontolásból a horvát háború részesei? Ehhez először is tisztáznunk kell, hogy hányan vettek részt külföldi önkéntesek a horvátok háborújában. Az 1991 és 1995 között zajló háború során a horvátok oldalán harcoló külföldi önkéntesek számát nehéz pontosan megbecsülni, de az biztos, hogy több, mint 1000 főről van szó, minden hivatalos becslés szerint. Az USDDR (Udruga Stranih Dragovoljaca Domovinskog Rata) vagyis a Honvédő Háború Külföldi Önkénteseinek Szövetsége 2012-es, utolsó frissített adatai szerint 514 külföldi önkéntest tartottak számon, ez azonban messze nem a teljes adat. A spliti Honvédő Háború Múzeuma 2025-ben gyűjtötte össze és szervezett kiállítást a Horvátország oldalán harcoló külföldi önkéntesekről. Ezen legfrissebb 2025-ös adat szerint közel 700 főt tartanak számon, 35 országból, akik részt vettek a háborúban a horvátok oldalán. Legtöbben az Egyesült Királyságból érkeztek 203 fő, majd Németországból 132-en, Franciaországból 90-en és Magyarországról 42-en. Ezt követi a többi ország pár tucat, vagy az alatti létszámmal. Azonban ez messze nem a teljes adat. 

Az azonosított külföldi önkénteseinek száma országonként a spliti Honvédó Háború Múzeumának 2025-ös adatai szerint

Feltehetően még több száz, egyes becslések szerint akár még ezer külföldi harcos is lehet, akit sohasem regisztráltak vagy azonosítottak. Ennek oka főleg Horvátország veteránjogi szabályozása. Ugyanis Horvátországban az minősül veteránnak, aki 1991 március 1. és 1995 decembere között, legalább 3 hónapos szolgálatot teljesített valamilyen horvát katonai vagy rendőri egység tagjaként. Ezt pedig igazolni tudja a korabeli egység tagsági igazolványával és papírjaival, valamint további két tanúval, aki igazolja őt, mindezt pedig kizárólag személyesen lehet megtenni Zágrábban a Veteráügyi minisztériumban. A helyzetet bonyolítja, hogy a HV, a hivatalos Horvát Hadsereg 1991 novemberi megalakulása előtt, az önkéntes fegyveres csapatoknál ezek az iratok nagyon nehezen vagy akár sohasem készültek el. Az olyan - mára legendás-, egységekekben, mint a HOS péládul kifejezetten hanyag munka zajlott a papírmunkát illetően és az 1991-es jugoszláv invázió legvészterhesebb hónapjaiban, még rangokat sem osztottak ki, nemhogy tagsági igazolványokat. Viszont ellentétben a ZNG-vel, ahol napokat is kellett várni mire frontra került az ember, a megfelelő papírmunka elintézése után, a HOS-nál akár órákkal a jelentkezést követően már fegyverrel a kézben találhatta magát a jelenkező valamelyik frontszakaszon. Pontosan ezért is választottak sokan a HOS-t, így a legtöbb külföldi önkéntes is. A helyzetet tovább nehezíti, hogy a veteránügyi törvényt 1993-ban hozták meg, a horvátországi és a boszniai HOS felszámolása és a hivatalos horvát haderőbe való integrálása után. Ebből adódóan, aki csak a HOS kötelékében töltött frontszolgálatot és nem igazolt át a HV-be, eredetileg nem is volt jogosult a veterán státuszra. Márpedig a külföldi önkénteseknek egy tetemes része a HOS integrálása után távozott a háborúból. Ezen csak egy 2001-es törvény változtatott, ami megadta a veteránstátuszt azoknak is, akik kizárólag a HOS kötelékében töltötték minimum 3 hónapos szolgálatukat. Erről azonban a rég otthon, más országban élő egykori önkéntesek nem feltétlen értesültek és akkor sem voltak kisegítve sok tekintetben. Az ausztrál David Geoffrey Longrigg például hivatalosan is a HV tagja is volt, mégis csak 30 év elteltével jutott eszébe, hogy ezért járhat valamilyen honorálás Horvátország részétől. A két életben lévő tanú előkerítése sem mindig egyszerű, de a sérülések miatt sokszor súlyosan rokkant egykori katonáknak az utazás sem megoldható vagy bevállalható Zágrábba olyan helyekről, mint Ausztrália, Egyesült Államok, Kanada és sok más távoli országból. David Geoffrey sem szerezte meg így sohasem. Így feltehetőleg több százan vannak legalább még azok, akik külföldi önkéntesek voltak, de sohasem kerülnek be hivatalos statisztikákba. 

Tehát elmondhatjuk, hogy körülbelil 1000 és 1500 fő közötti szám az, amiből megkell fejtenünk hányan lehettek neonáci önkéntesek. Erre még nehezebb válaszolni és mindösszesen két adatot találtam, ami közelebb vihet a megfejtéshez. Az egyik egy 2018-as cikk a horvát index.hr-en, ami beszámol egy német neonáci terrorista letartóztatásáról, akinél egy Pleter 91 típusú, 1991 és 1996 között gyártott horvát fegyver volt. Ebben megemlítik, hogy a német belügyminisztérium 2001-es adatai szerint kb. 100 német neonáci vett részt a Horvátországi-háborúban. A másik a Der Spiegel 1992. szeptember 20.-ai riportja (ami mai napig írott formában is fellelhető az interneten), ami a legjobban dokumentálja a horvátországi neonácik ténykedését. Ebben egy 35 fős csoportot látogatnak meg, ami Chicago csoport névre hallgat. Vezetőjük Tomislav Madi alias "Chicago" egy Egyesült Államokból hazaköltözött horvát neonáci, aki a riportban kifejti, hogy három alapvelve van. Első kettő, hogy: hátulról támadunk és, hogy soha nem ejtünk foglyokat. A harmadik pedig, hogy ha a szükség úgy hozza, kb. 35 főből álló csapatát ágyútöltelékként használja és akár rátereli őket elaknásított területre, "aknakereső kutyaként", ahogy a Spiegel fogalmaz. 

Ahogy Madi mondja a főleg 18 éves vagy sok esetben fiatalabb neonácikról: inkább bátrak, mint van tehetségesek. Bázisuk Klekben van, egy kis horvát halászfalu Split és Dubrovnik között, és szabadidejükben Lili Marleen horvát nyelvű verzióját hallgatják. Itt bukkan fel először Michel-Roch Faci az akkor 36 éves francia neonáci, SS-egyenruhába öltözve. Értekezik korzikai nemesi származásáról és arról az alternatív történelmi szemléletről, miszerint Korzikát a Vikingek látogatták meg és így az ő grófi családja is árja származású. Piémont és Szardínia náci grófja ekkor már 1 éve harcol és megjárta a szlavóniai frontszakaszt, de Szaddam Husszein iraki hadseregében is szolgált, ahol állítása szerint az amerikai és zsidó imperializmus ellen harcolt. Ezt "nemesi" hobbit a párizsi ingatlanjainak bérleti díjából fedezi. Később a New Order nevű amerikai neonáci folyóiratban elmeséli, hogy már '91 decemberében egy Komletinci nevű szlavóniai falut védtek, ahol 1200 fős szerb erő támadta meg őket és a frissen szerzett hat darab T-55-ös tankjaikkal verték vissza a szerbeket. " Azt hiszem ez volt az első nemzetiszocialista tanktámadás 1945 áprilisa óta"- ahogyan ő fogalmaz. Erre a fazonra később még visszatérünk. 

Michel-Roch Faci és társai Klekben 1992-ben

A Spiegel riport továbbá megemlíti, hogy ez az egység 15 km-es frontszakaszon tevékenykedik és a boszniai fronton hajt végre gerillahadműveleteket. Ebben felbukkan egy Nicolas nevű francia-német berlini neonáci, aki Sony videókameráját a Kalasnyikov elejére rögzítve veszi fel a támadásokat. Ezt azonban elkobozták tőle a szerbek, mikor egy házba behatolva egy csentnik meglőtte őt és társát is, Christofot is, aki megakarta menteni a videókamerát. A riportban a zágrábi kórházban fekve azon lamentál, hogy a videószalag szerzői jogai, most kit illethetnek. Továbbá megemlítenek egy Thomas Hainke nevű német neonácit, aki Eszék környékén harcolt már a szerbek ellen. De 1992 év végén hazamegy Németországba mert esti iskolájában vizsgát kell tennie. Ezen kívül egy 16 éves RPG kezelő és két brit származású neonáci tűnik fel részletesebben a Spiegel anyagában, akik angliai csaposok voltak, de Paragában, a HOS vezetőjében Hitler reinkarnációját látták és az esélyt, hogy Horvátország nemzetiszocialsita országgá válljon. Tisztázás kedvéért ezt arról a Paragáról mondják, aki legnagyobb sikereinek csúcsán, 5%-al ugrasztotta be épphogy a parlamentbe pártját a HSP-t, amit '92 után sohasem ismételt meg. A cikkben még meglátogatját a spliti kórházban a 19 éves Igort, aki éppen realizálja, hogy elvesztette bal lábát, miközben Madi őrnagy, megígéri neki, hogy jó protézist szerez számára.

Mindez a riport nem csak azért érdekes, mert gyakorlatilag az egyetlen hiteles bizonyítéka, hogy Horvátországban valóban létezett szervezett neonáci egység, hanem mert végig HOS egységként hivatkozik rájuk, miközben a riport készítésekor a HOS több, mint fél éve meglett szüntetve.  Madi 1991 augusztus 28.-tól december 23-ig volt a 109. Vinkovci HOS tagja, az akkor 20 fős felderítő és szabitázsakciókat végrehajtó csoportjával, aminek ekkor csak egy töredéke volt külföldi neonáci. Ezt Ivica Zupkovic, Madi egykori HOS parancsnoka állítja, aki egyébként goromba, arrogáns embernek írta le Madit, akitől örült, hogy megszabadult. Ezután a Chicago-csoport tagjai 1992 január 1.-től március 1.-ig a HV 105. Bjelovar dandárjához tartoztak. Majd a 2. horvát gárdadandár hivatalos adatai szerint Tomislav Madi "Chicago" őrnagy 1992. március 1.-étől a 2. gárdadandár tagja volt. Ami azt jelenti, hogy a 1992 szeptemberében készült Spiegel videó bizonyíték arra, hogy a Horvát Hadsereg kötelékében, minden gond nélkül működhett egy egység, SS-egyenruhában, horogkeresztes zászlókkal, Hitler fali képekkel és önkényesen átnevezett Rudolf Hess utcával, mindez a hivatalos HV részeként. 

Ezt követően a már említett amerikai neonáci folyóirat, a New Order 1993. január és februári számát találtam, amiben Michel-Roch a náci gróf elmélkedik a szlavóniai tanktámadásáról. Majd 1993 augusztusában bukkan fel emberünk legközelebb, a Harc a végső győzelemig c. magyar interjúban, amiben már végre nem SS-egyenruhában szaladgál, hanem a hivatalos horvát hadsereg a HV egyenruháját hordja. Itt részletesen ömleng újfent származásáról és fejti ki magvas ideológiai gondoaltait.

Ebben a videóban már nem a Chicago, hanem a Condor-osztag tagjaként mutatják be, ami szintén utalás a Spanyol polgárháborúban részt vett náci önkéntesek Condor-osztagára. Tehát ha más néven is, a neonáci önkéntesek itt még mindig egy létező, külön osztag a HV-n belül. A tájat elnézve még mindig Dalmáciában teljesítenek szolgálatot. Így feltehetőleg továbbra is az akkor csúcsán lévő horvát-bosnyák háborúban láthatnak el kisegítő feladatokat, vagy a '93 eleji horvát Maslenica-hadművelet utódvédharcaiban vehetnek részt, ami a szerb ellentámadást folytotta el '93 szeptemberéig. Utóbbi azért is lenne érdekes, mert a Maslenica utáni harcokat a mai napig Hitler-bajszot viselő - a vukovári HOS veteránokban is megbotránkoztatást keltő-, Marko Skejo vezette, szintén egykori HOS-osokból álló, usztasaromantikában úszó spliti 9. Vitez Rafael Boban zászlóalj vívta meg. Hogy oldalukon részt vett e a közelben lévő külföldi neonáci brigád arra nincs semmilyen tényszerű bizonyíték, csupán egy lehetséges feltételezés. Ezt erősíti azonban, hogy a 2. horvát gárdadandár, aminek része volt a neonáci Chicago, majd Condor osztag is, szintén részt vett a Maslenica-hadműveletben. Ezt követően a náci gróf a többiekkel együtt nem bukkan fel többször sehol és se híre, se hamva fellelhető dokumentumok között. 

Michel-Roch Faci az 1993-as magyar riportban

Csak egy 1994-es olasz újság beszámolójában említik a horvátországban harcoló neonácikat, de ez már csak a korábban említett források újabb összefoglalója. A 2. horvát gárdadandár hivatalos információi szerint 1994 május 31.-én szerelik le Tomislav Madi "Chicago"-t és csapatát. Vagyis a nagy 1994-es haderőfejlesztési és újjászervezési programnak áldozatul esett a már hivatalos HV egyenruhába bújtatott náci egység is. Ezután mindent megtettem, hogy Tomislav Madi és egysége további sorsáról valamit kiderítsek. Így bukkantam egy 2006-os hírre, amiben Madit és hat társát a horvát bíróság elítéli - feltételezetten csetnikeket segítő-, szerb civiliek lemészérlásáért, amit 1992 február 17.-én hajtott végre Cernán. Itt Madi és pár fiatalkorú beosztottja a korábbi Komletinci HOS-ból (amelynek ekkor tagja Michel-Roch is a tanktámadásos történetéből ismerve) kiírtott egy négytagú szerb családot gyerekestől. Noha, a bűncselekmény elkövetésekor a Chicago csoport már nem a HOS része, hanem a 105. Bjelovar Brigádhoz tartozott a HV-n belül, a közvélemény szemében mégis tönkretette a HOS azon mítoszát, hogy a HOS kötelékében sohasem követtek el háborús bűncselekményt, ellentétben a HV-vel, HVO-val és a ZNG-vel.  Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a gyilkosságban résztvevők mindegyike horvát volt, és a külföldi neonácik nem voltak érintettek benne.  "Chicago" parancsnokot 20 év börtönbüntetésre ítélték, ezt azonban nem töltötte le, ugyanis 2019-ben hosszú betegség után meghalt. Az még érdekesebb, hogy a 2. horvát gárdadandár a Gromovi,- ahol a mészárlás és a HOS integrációja után a hivatalos HV részeként ténykedett-,  mindezek ellenére saját halottjának tekinti és hősként tünteti fel a róla való megemlékezésén. 

Nem akartam beletörődni egykönnyen abba, hogy több információt nem találok a horvátországi neonácik sorsáról, ezért úgy döntöttem felkeresem az egyetlen, jelenleg is elérhető embert, aki tud erről bármit plussz információt. Ez pedig nem volt más, mint az azóta is közügyekben aktív Michel-Roch Faci, a náci gróf. Amellett, hogy a franciaországi sárgamellényes tüntetéseknek aktív résztvevője volt, indulni akart a 2017-es francia elnökválasztáson és 2012-ben elítélték, mert a szeretője örökségét a nő tudtanélkül elherdálta, ma is büszke a Horvát Hadseregben betöltött szerepére a közösségi média tevékenységei alapján, ahol állítása szerint őrnagyi rangig jutott. Magamat azért legalább jobboldali bloggernek nevezve kerestem fel, hátha szívélyesebben válaszol így, azonban arra nem számítottam, hogy engem rögtön elvtársnak nevezve szívélyesen üdvözöl a grófúr. Részletesebb válaszok helyett azonban elküldött egy rakás képet, amin a szülővárosomban kávézgat, és napszemüvegben menőn fotózkodik a veszprémi látnivalókkal. 

Hasznosabb információkat későbbre ígért, mikor hazaér jelenlegi portugáliai kalandjából, azonban erre hónapok óta nem került sor. Bár semmi kedvem nem volt, hogy egy háborút megjárt francia neonáci kommentjei virítsanak a profilképeim alatt, az egyetlen használható információkat itt potyogtatta el nekem. Innen tudom, hogy 1995 augusztusában még részt vett a Vihar-hadműveletben, ahol egy kiégett szerb ház előtt fotózkodik, valamint Petrinjában burogat le valami szerb partizán szobrot. Vagyis feltehetőleg az 1994-es hadseregreform keretében sem szereltek le sokan, a neonácik közül sem, csak szét lettek dobálva más HV egységekbe, ahol maximum önállóan magukban élhették meg ideológiai elhivatottságukat. Viszont, ami bizonyos, hogy Faci a nácigróf a háborút végigcsinálta elejétől, a végső győzelemig. 

Michel-Roch Faci Petrinjában a Vihar-hadművelet alatt 1995-ben

Mindezeket figyelembe véve, a horvátok oldalán harcoló neonácik fénykorukban kb. 30-40 fős csoportot alkothattak. Amennyiben a riportokban felmerülő folyamatos rotációt nézzük, úgy ezt a számot nagyjából megduplázhatjuk. Valószínűleg 1992 után a HV fokozatosan integrálta és konszolidálta ezeket az egységeket, így ennél nagyobb létszám és aktivítás a későbbiekben nem valószínű. Ha elfogadjuk a német belügyminisztérium 2001-es adatát a 100 főről, akik németként neonáci meggyőződésből vettek részt a horvát harcokban, valamint a különböző külföldi országokból származó önkéntesek hivatalos arányát, akkor körülbelül még ugyanennyi francia, brit, magyar, osztrák neonáci is megfordulhatott a fronton. Ennek fényében nagyjából maximum 200 fős lehet azok aránya, akik nemzetiszocialista ideológiai indíttatásból vettek részt Horvátország oldalán a háborúban, ami körülbelül 10-15%, legfeljebb 20%-a az összes külföldi önkéntesnek. Ez egy lényeges szám és mindenképp érdekes megemlíteni és foglalkozni vele több szempontból is, azonban, hogy külön megemlítsük őket, mint Horvátország oldalán harcoló külön egység, ahogyan azt a Wikipedia teszi, ahhoz erős túlzás. Minden információ szerint sokkal több ex-idegenlégiós vett részt a háborúban, mint neonáci, de ha mindenképp megakarjuk jelölni, akkor is sokkal tényszerűbb és igazságosabb, ha külföldi önkéntesekről beszélnénk. Ezeknek kevesebb, mint a negyede valóban neonáci lehetett, ami egy érdekes tény és mégérdekesebb téma. Azonban felesleges túlértékelni őket, ahogyan ezt ők szerették volna gondolni, és közben méltatlan azon külföldi önkéntesek százaihoz, akiket nem említenek ilyen hangsúlyosan és gyakran, pedig minden ideológiai megfontolás nélkül a puszta igazságérzetüktől vezérelve segítettek egy kis országot a szabadságharcában. 

Horváth Martin

Források:

Az USDDR tagok hivatalos facebook csoportja (horvát/angol)

Tomislav Sunj által jegyzett külföldi önkéntesek csoportja (horvát)

A spliti Honvédő Háború Múzeumának anyaga a külföldi önkéntesekről (angol)
Német neonácik horvát fegyvereikről szóló cikk(2018.július.10) (horvát)
Der Spiegel riport, írott (1992.09.20) (német)
Der Spiegel riport, videó (1992.09.20.) (német)
Délszláv háborús neonácikról szóló cikkgyűjtemény(1995) (angol,olasz)
Harc a végső győzelemig dokumentumfilm 1.rész(1993) (magyar)
Harc a végső győzelemig dokumentumfilm 2.rész(1993) (magyar)
Harc a végső győzelemig dokumentumfilm 4.rész(1993) (magyar)
Michel-Roch Faci interjú a politikai karrierjéről(2017.02.10.) (francia)
Michel-Roch Faci életútját bemutató rövid cikk(2021.08.19) (francia)
Michel-Roch Faci bírósági ügyeiről szóló cikk(2020.06.25.) (francia)
Tomislav Madi a 2. "Gromovi" gárdadandár veteránszövetségének honlapján (horvát)
Interjú Ivica Zupkovical a Chicago csoport egykori HOS parancsnokával(2025.03.01)  (horvát)
A cernai mészárlás HOS-os gyanúsítottjairól szóló cikk(2006.08.28) (angol)
Tomislav Madi 1992-es mészárlásáról szóló cikk(2025.06.09) (horvát)
Tomislav Madi és társai peréről szóló cikk(2009.07.21) (horvát)

"Született, mint francia, meghalt, mint horvát"- Jean-Michel Nicolier története

Még a horvátok között sem tudja mindenki helyesen kiejteni a Vukovár főterén álló híd nevét. Jean-Michel Nicolier-híd, s mellette egy mellszobor, a francia Jean-Michel Nicolier szobra áll. Maguk a vukovári lakosok szavazták meg 2013-ban, hogy a belváros új hídja ezt a nevet viselje. De miért is áll egy francia szobra és a róla elnevezett híd, megannyi arcával díszített falfestménnyel egyetemben a horvát nacionalizmus fellegvárában? 

Jean-Michel Nicolier 1966. július 1.-én született Vesoulban, Franciaországban. Lyliane Fournier három fiából, középső gyermekként. 

"Mikor megtudtam, hogy fiút várok, emlékszem arra gondoltam, hogy nem fog találkozni nagy konfliktusokkal. Azt sohasem gondoltam volna, hogy egy háborúban végzi. Mégis ez történt"

Nyilatkozta Lyliane Fournier fiáról. A 24 éves Jean-Michel 1991-ben mikor kitört Horvátország függetlenségi háborúja, lázasan kutatta az újságcikkeket a témában, sietett haza, hogy a TV-ben a híreket nézze. Még egy térképet is szerzett Jugoszláviáról, hogy a helyzetet tanulmányozza. Ez az az időszak volt, mikor Franciaország a világ többi országával egyetemben, egyértelműen a horvát függetlenség ellen és Jugoszlávia mellett foglalt állást, mint belpolitikai konfliktus, amit Belgrád rendez. Jean-Michelben pedig megszólalt az az igazságérzet, mely még sok külföldi önkéntesben, hogy segíteni akar ennek a kicsi, hadsereg nélküli, szabadságáért küzdő nemzetnek a túlerővel szemben. 

" Segíteni akarok ezeknek az embereknek, szükségük van rám. Mennem kell, de visszajövök"

Így távozott édesanyjától és szállt vonatra, majd érkezett meg Zágrábba, ahol a Horvát Védelmi Erőkhöz (HOS) a leglelkesebb önkéntesekből szerveződő csapathoz csatlakozott. Nem sokkal később Szlavóniába, Banovinába küldték a frontra. 

1991 szeptemberében az utolsó önkéntesek egyikeként érkezett Vukovárba, mielőtt teljesen körbezárta a Jugoszláv Néphadsereg és a csetnik szabadcsapatok zöme a várost. Édesanyja telefonon beszélt vele még ekkor.

" Mondtam neki, hogy azonnal jöjjön haza, ez nem a te háborúd, ez nem a te dolgod. Csendben volt. Aztán azt mondta nekem: Hogy mondhatod ezt nekem, te vagy az anyám. Mindig azt mondtad nekem, hogy kövessem az álmaimat. És ezek az én álmaim."

Jean-Michel végigküzdötte a vukovári csataterek legkeményebb részét. Csapattársai tapasztalatlan, de nagyon lelkes harcosként jellemezték őt. A fronton kétszer sérült meg repeszektől. Utoljára édesanyjával 1991. október 6.-án beszélt.

" Utoljára október 6.-án hallottuk egymást. Sírt. Azt mondta, ha tudnád, hogy ezek mit művelnek. Fuldoklunk a gázban, amit szórnak ránk, teljesen védtelenek vagyunk. Segítséget kell kérned, segítségre van szükségünk. Ezt is tettem, de senkit nem érdekelt a kérésem. Nehezteltem Franciaországra és az Európai Unióra, hogy nem tesznek semmit és hagyják őket lemészárolni, mint az állatokat"

Nyilatkozta édasanyja fájdalmasan. Ezután Jean-Michel 1991. november 21.-én bukkant fel váratlanul egy francia híradásban, ahol a Vukovári kórházban sérüléséből lábadozott és véletlenszerűen találkozott egy francia riporterrel. Ekkor már 3 napja elfoglalták a szerb csapatok Vukovárt és az utcákon megkezdték az öldöklést. A vukovári kórház nemzetközileg védett területnek minősült, ahol Nicolier is interjút adott.

" Önkéntesként érkeztem Horvátországba. Gondoltam, hogy nehéz lesz, de azt nem, hogy ennyire. Főleg a civilek számára. Túl sok szörnyűséget láttam, túl sok barátot veszítettem...sokan mondták, hogy térjek vissza Franciaországba, de maradtam. Ez az én döntésem. Szeretem Horvátországot"

Nyilatkozta, majd Vukovárt vágóhídként jellemezte. Órákkal később a szerbek őt és több száz másik sebesültet buszokkal az Ovcarai disznófarmra szállították, ahol előkészítették a terepet a II. világháború utáni Európa első szisztematikus népírtásához. Nicolier az elsők között volt. A franciát a hangár elé vonszolták, miután megkínozták és félholtra verték. " Végigkellett néznünk. Sírt és ordított. Mi is sírtunk végig." - emlékezett vissza az kevés horvát túlélő egyike. Majd a 18 éves Spasoje Petković, akit csak "szörnynek" neveztek az ovcarai foglyok, fejbe lőtte Jean-Michelt, majd a zsebéből kivett 20 frankkal rendezte tartozásait. Spasoje Petkovićról azt kell tudni, hogy egy interjút ő is adott 1991-ben Vukováron, melyben többek között kifejtette:

" Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja, itt leszek és gyilkolok, azt megverem. Csak a lányokra és az egyetemre tudtam gondolni. Most itt mégis megtanultam ölni. Teljesen hétköznapivá vált, nekem teljesen mindegy, hogy egy embert vagy egy csirkét vágok le. Ha felbosszantasz téged is megöllek. Nézd a kezem, ezek nem bilincs nyomai a csuklómon. Annyit verem a rabokat, hogy feldagadt a kezem."

Majd még tovább értekezik a jövőbeli terveiről és a szerb Vukovárra való költözésről barátnőjével. Spasoje ma is szabadon él Szerbiában, bíróságon csak egyszer járt, akkor sem, mint vádlott, hanem mint tanú. Legalább 44 ember meggyilkolása köthető személyesen hozzá. Ovcarán majdnem 300 embert végeztek ki pár nap alatt. 1996-ban a disznótelep melletti tömegsírból Jean-Michel Nicolier (és sokan mások) holtteste nem került elő. Emléke azonban nem merült feledésbe. 2006-ban posztomusz Vukovár 1991 emlékplakettet kapott, 2011-ben Vukovár-Szerém megye kitünetését kapta meg " a honvédő háborúban tanúsított hűségéért és bátorságáért", majd Nikola Subic Zrinksi-Renddel tüntették ki, melyet édesanyja vett át a horvát elnöktől. 2013-ban Vukovár lakossága úgy döntött róla nevezik el a város új hídját, mely mellett szobra is őrzi emlékét. Jean-Michel Nicolier a horvátok körében hatalmas tiszteletnek örvend. Rengeteg falfestmény, poló örzi emlékét. " Született mint francia, meghalt, mint horvát"- áll a legtöbbön. Horvátország-Franciaország focimeccseken gyakran jelenik meg arcképe a lelátón. 

" Néha álmodok még Jean-Michellel. Mint gyerek, mint kamasz, mint felnőtt. Olyan dolgokat csinálunk, mint anya és fia. Beszélgetünk, csipkelődünk, viccelődünk... Amikor felébredek reggel, arra gondolok, hogy csak egy álom volt, egy rossz álom volt, hogy ő meghalt. Aztán realizálom, hogy nem, Jean-Michel elment. Ő nem jön vissza. Eltűnt örökre. Ez csak egy álom volt. Ezzel kell élned. Jean-Michel meghozta a döntését. Ez a helyzet."

Édesanyja könnyek között nyilatkozza a Sve je bio dobar san( Minden csak egy szép álom volt) c. dokumentumfilmben. Soha nem adta fel, hogy egy napon megtalálja fia holtestét és végre tisztességben és méltóságban temethesse el. 34 évet kellett várnia rá, mire 2025. októberében Ovcara mellett megtalálták Jean-Michel holtestét. A hírt a horvát miniszterelnök-helyettes jelentette be a következő szavakkal: Jean-Michel nem Horvátországban született, de itt hagyta a szívét, és itt áldozta fel az életét. Abban a számunkra végzetes pillanatban, amikor sokaknak könnyebb volt elfordítani a tekintetüket, segítő kezet nyújtott. 

 "Szeretném megköszönni a horvát kormánynak, különösen Tomo Medved miniszternek, aki az évek során mindig mellettem állt, valahányszor információt vagy találkozót kértem tőle. Legutóbb akkor hallottam a fiamról, amikor itt volt Vukovárban, a kórházból hívott. Gyakran mondta, hogy a horvátok nagyon jó emberek, és igaza volt. Gondolataim vannak azokkal a szülőkkel, akik eltűnt hozzátartozóikat keresik, és remélem, hogy ők is megvárják ezt a napot, amikor megtudják, hogy szerettüket megtalálták, és végre megnyugodnak. A család akaratának megfelelően Jean-Michelt itt szeretnénk ha eltemetnék. Neki itt van a helye, Vukovar mindig az ő döntése volt, nyugodjon csak a hősök között" - jelentette be édeasanyja, Jean-Michel testvérei társaságában. Így Jean-Michel Nicolier a vukovári  Honvédő Háború hősi halottainak emléktemetőjében nyugszik, választott hazájában, választott testvéreivel. S bár nevét az utcán megkérdezett horvátok zöme nem tudta helyesen kiejteni, azt viszont féleérthetetlenül mondják:

" Jobban volt horvát, mint sokan közülünk."

A lány aki megjárta a Horvátországi-háború összes frontját

A Horvátországi-háború végének 30. évfordulója alkalmából újabb kevésbé ismert érdekességet osztunk meg.

Dubravka Širić 1972. augusztus 17.-én született Slavonska Požegában. Szülei gyerekkorában elváltak így szülőhelye és Zágráb között ingázott. Zágrábban, a középiskola negyedik évfolyamában érte a háború kitörése. Dubravka az iskolát otthagyta 1991 őszén és - mivel horvát hadsereg ekkor még nem létezett-, az egyik önkéntes szabadcsapathoz, a HOS-hoz (bővebben itt) csatlakozott. Ivan Vekic akkori belügyminiszter úgy nyilatkozott " nem balettáncosokra van szükségünk a fronton", a HOS vezetője, Ante Prkacin pedig úgy fogalmazott "kemény férfiakra van szükségünk, akik nem félnek semmitől". Dubravka ugyan férfi nem volt, sem balettáncos - ellenben profi néptáncos-, mégis hamar kiderült, megállja a helyét a harcokban, noha semmilyen korábbi katonai tapasztalata nem volt. 1991 novemberében részt vett több HOS-ossal és a frissen alakult Horvát Hadsereggel (HV) az első szervezett offenzívában, amelyben a horvátok nem csak védekeztek, de elsőként visszaszorították a jugoszláv erőket és visszafoglaltak területek a szerbektől Pakrac közelében. Itt Pakracban csatlakozott a Belügyminisztérium tartalékosegységéhez, miután a HOS-t ingegrálták a hivatalos haderőbe a HV-be. 

1992 tavaszától részt vesz a boszniai hadszíntéren és megjárja a Livnói és a Kupresi csatát az év folyamán, ahol súlyos veszteségeket szenvednek a horvát erők a szerbektől. 1993-ban az egyik legjelentősebb horvát offenzívában a Maslenica-hadműveletben vállal szerepet, ami Zadart felszabadítja és keletre tolja a szerb erőket, visszaszerezve a Maslenica-hidat, így visszaállítva az összeköttetést Dalmácia és Közép-Horvátország között, ami 2 éve elvolt vágva a Szerb Krajnai Köztársaság által. 1993 júniusától a pulai Katonai Rendőrség 8. Rohamdandárjának tagja, majd 1994 szeptemberétől az 1. Horvát Gárdaszázad elit harciegységének tagja. A háború alatt Livnóban (amely ekkor horvát ellenőrzés alatt áll) elvégezte a Közgazdaságtani egyetemet és diplomát szerzett. Dubravka szenvedélyesen szerette az állatokat, kifejezetten a kutyákat és saját házikedvencét magával vitte az összes frontvonalra, közösen megjárva azt. 

Dubravkát mindenki egy vidám, kedves, mosolygós lánynak ismerte, aki mindenből viccet csinál és sokat nevet. Emögött azonban fel nem dolgozott traumák és mély magány állt. Mikor eltávon volt, a Zágráb melletti erdőben töltött napokat, hogy egyedül legyen a természetben. Társai elmondása alapján mindig a társaság középpontja volt és sokakat elbűvölt remek, humoros stílusával, azonban valójában nagyon keveseket engedett igazán magához, és nem osztotta meg belső világát. A Horvát Köztársaság hivatalosan már 3 hónap frontszolgálat után elismeri a katonák szolgálatát a Horvátországi-háborúban és lehetőséget biztosított ennyi idő után leszerelni. Az indok egyszerűen a délszláv-háború intenzitása és a megannyi embertelenség (csecsemőgyilkosságok, nemi erőszak, élve égetések) amikkel a katonák találkoztak minden frontszakaszon. Nagyon sok veterán mindösszesen egy frontszakaszon szolgált és életre szóló poszttraumás stresszt szedett össze. Dubravka a fiatal kamaszlány megjárta a Nyugati-Szlavóniai frontot, a Laktanyacsatát, a Nyugat-Boszniai és hercegovinai szakaszt, a dalmáciai frontot, részt vett a '94 tél, a Villám, a '95 nyár és a Vihar-hadműveletben, valamint az azt követő boszniai Mistral-hadművelet elején. Számos brutalitásnak volt tanúja, ezek között is egyik legmeghatározóbb, amit Pakracnál tapasztalt, saját horvát társaitól, akik szerb civileket végeztek ki. Dubravka egy ideig fényképezte a háborút, majd felhagyott vele, képeit elrakta, nem mutatta meg senkinek és végül ő maga sem akart emlékezni a borzalmakra.

Nem csak fotózott, de minden helyszínt, sérülést, esetet jól dokumentált, amit akkori társai nem tartottak fontosnak, később azonban kulcsfontosságúnak bizonyultak a háború után. Háborús bűnösök, eltűnt személyek, tömegsírok azonosításában játszottak fontos szerepet. 

"Nagyszerű volt, rendkívül kedves, vicces és intelligens. Legalább 10 évvel mentálisan érettebb, mint mi, akik még nagyon fiatalok és komolytalanok voltunk.  Humorral leplezte a problémáit. Nagyon érzékeny volt.” - így emlékezett róla egyik társa.

" A különleges erők tagjának példaképként kell szolgálni. Szerénység, csapatmunka, kötelességtudat, áldozatkészség, feladataink zöme titkos, minden nyilvános elismerés nélkül."- vallotta be mottóját egyszer maga Dubravka. Egy ilyen akkor titkos küldetés során az 1995 júniusában a '95 Nyár offenzíva során ( melyben elvágták az összeköttetés Szerbia és Knin, a Horvátország területén lévő szerb bábállam fővárosa között) egy rövid időre véletlenül bekapcsolódott Motorola telefonja és a szerbek bemérték őt és társait. A hatalmas gránátzáport csodával határos módon élte csak túl, egy argentín önkéntes katona mentette meg, de társa és barátja Ante életét vesztette. Ezután hosszabb szabadságot kapott, amit a tengerparti szigeteken töltött. Édesanyja utoljára Zágrábban látta, mikor sáros Nissan terepjáróját lemosta. El nem köszöntek rendesen egymástól. 1995. augusztus 4.-én megindult a híres, grandiózus Vihar-hadművelet, amiben a HV döntő csapást mért a szerbekre és megsemmisítette a területének 1/3-át elfoglaló Szerb Krajnai Köztársaságot. Dubravka részese volt a harcoknak és az örömittas győzelemnek. A szerb ellentámadást megakadályozandó Mistral-hadműveletben újfent részt vett. 1995. augusztus végén a 23. születésnapja alkalmából eltávot kapott a temérdek harc után. Egy nappal születésnapja után, a Vitez Damir Martić-laktanyában elővette a vészhelyzeti töltényét, amit arra az esetre tartogatott ha csetnikek fogságába esne, és betárazta pisztolyába. S míg Horvátország örömmámorban úszva ünnepelte a győzelmet, Dubravka, aki képtelen volt feldolgozni ennek a 4 és fél éves háborúnak a borzalmait, pisztolyát a halántékához emelte. 1995. augusztus 22.-én temették el Zágrábban katonai tiszteletadás közepette. Posztomusz hadnagyi rangot kapott. Megannyi kitüntetése mellé megkapta a legmagasabb, Petar Zrinksi és Fran Krsto Frankopan Rendet. 

" Néha elképzelem milyen lenne most, 50 évesen vagy később...de nekünk már csak egy mindig vidám, mosolygós lányról vannak emlékeink 23 éves koráig" - nyilatkozta könnyek között édesanyja, Nada.

Dubravkáról kevesen tudták, de szabadidejében verseket írt, melyből egyik tökéletesen leírja a háború borzalmainak traumáját fiatal lelkében:

" Itt a lelkemet az ördögnek eladom

   Csak egy fekete pont maradok

   A játék után, mikor összetörnek

   Amikor békésen összetörnek

   Beleegyeztem, azzá leszek, amit akarnak

   Azt hittem csak bestiák félnek 

   Ettől a tűztől, ami a nyomomban jár

   Én most elhordozom, amit rám tettek

   És rólam soha semmit el nem neveznek."

  

A Horvát Védelmi Erők rövid története

1992. augusztus 10.-én egy fülledt nyári napon Split belvárosában egy piros lámpa előtt egy furgon várakozik. Egy helyi rendőr az autót félreállítja, mert valamilyen folyadék szivárog a raktérből. Mikor az ajtót kinyitja, elborzad a látványtól. Egy tucat feketeruhás katona szitává lőtt holtteste fogadja kupacogba rakva. Köztük Blaž Kraljević vére folyik ki a furgonból a forró spliti aszfaltra. Így ért véget a HOS története.

1991 márciusában már javában ropognak a fegyverek Horvátországban. A helyi jugoszláv erők által felfegyverkezett szerb civilek horvát rendőröket és horvát szomszédaikat ölik, miközben a hadsereg nélküli, még nem független ország vezetése diplomáciai megoldásokat keres. Egy kis szélsőjobboldali ellenzéki párt a HSP vezetősége úgy dönt, nem nézi tovább Tudjman elnök tétlenségét és a külföldi horvát emigráció adományaiból fegyvereket vásárol és megalakítja az első civil önvédelmi szervezetet a Hrvatska Obrambene Snage-t (Horvát Védelmi Erők) vagyis a HOS-t. Egyenruhájuk, rangjelzéseik és jelszavuk (Za Dom Spremni- A Hazáért készen) az usztasáktól lett kölcsönözve. Vitatott történelmi áthallások ide vagy oda, a HOS tagjai halált megvető bátorsággal veszik fel a harcot a szerb erők ellen. A horvát lakosság körében hatalmas népszerűségre tesznek szert ott, ahol megjelennek. Tudjan lépéskényszerbe kerül és megalakítja a kormány hivatalos önvédelmi egységét ZNG-t májusban. A Jugoszláv Néphadsereg nyári inváziója után a ZNG és HOS egymástól függetlenül, de közös ügyért harcol és védik a frissen fügetlenedett Horvát Köztársaságot. Tudjmant és a horvát vezetést zavarja a tőlük független szabadcsapat tevékenysége, ezért 1991 szeptemberében a HOS katonai vezérkarát felrobbantják autójukban fényes nappal Zágrábban. A HOS-t irányító párt a HSP vezetőségét államcsíny gyanújával perbe fogják. Horvát civilek özönlenek az utcára tiltakozni a döntés ellen, ennek hatására szabadon engedik őket és a vádakat később ejtik. Még ugyanebben a hónapban nagyszabású felvonulást tart a zágrábi Jelasics téren a HOS. A bemutató után mindannyian Vukovárba mennek a város védelmére. Siniša Glavašević a híres horvát újságíró, - akit később a szerbek ölnek meg egy disznótelepen a többi vukovári civillel együtt-, Vukovár novemberi bukásakor azt írja: "Ha nincs a HOS, Vukovár már szeptemberben elesett volna." Az 1992-es tűzszünet nemzetközi feltétele, hogy a HOS-t megkell szüntetni és integrálni a Horvát Hadserebe. A nyugati közvélemény a soraikba áramló külföldi neonácik miatt követeli ezt (akiknek száma jóval marginálisabb volt, mint ahogy a nyugati média azt bemutatta), Tudjmannak pedig jól jön, hogy miközben a Nyugat kegyeit elnyeri, megszünteti riválisát. 1992 tavaszára a HOS integrációja befejeződik.

Eközben az eszkalálódó boszniai hadszíntérre költözik át a HOS, ahol legálisan működhet tovább. A boszniai horvátok és muszlimok közösen lépnek be tömegesen a HOS-ba, hogy a szerbek ellen harcoljanak. Eközben Tudjman horvát elnök titokban találkozik Milosevic szerb elnökkel és Bosznia felosztásáról értekeznek. Azzal a Miloseviccel, akinek bábállama a Szerb Krajinai Köztársaság Horvátország egyharmadát birtokolja és horvátok ellen hajt végre etnikai tisztogatást. Zágráb azt alkalmazza, amit ő ellene alkalmaznak és Boszniában létrehozza saját bábállamát a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaságot, hogy a horvátok lakta régiókat kiszakítsa Boszniából és Horvátországba integrálja. Ennek a tervnek Blaž Kraljević a boszniai HOS vezetője élesen elenáll. A HOS a horvát-bosnyák konföderációban hisz, és közös szövetséget és harcot hirdet a szerbek ellen. Eközben a HVO a Zágrábból kézivezérelt Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság hadserege a bosnyákok ellen kezd fellépni. Az a pikáns helyzet áll elő, hogy a neonácinak titulált HOS nem hisz az etnikai tisztogatásban és az etnikailag meghúzott Nagy-Horvátország víziójában, míg a Nyugat által támogatott horvát kormányzat éppen erre készül. Blaž Kraljević így nyilatkozik:

"Személy szerint szeretném Horvátországot a Drináig látni, de ki fogja eldönteni ezt, ha nem az itteni emberek. Bosznia népe dönti el, amikor véget ér a háború. Ami a HSP-t és a HOS-t illeti, mindazok, akik nem szélsőségesek és nem tapad vér a kezükhöz, itt maradhatnak és élhetnek, és mi megvédjük őket. Megvédjük a szerbeket, bosnyákokat és horvátokat minden külső ellenségtől, mert mi az emberek mögött állunk. Ami a rólunk alkotott külső véleményeket illeti, Németország vagy az Egyesült Királyság érdekei számunkra itt teljesen lényegtelenek, mert engem csak az itteni emberek érdekelnek."

A HOS hatalmas népszerűségre és befolyásra tesz szert Bosznia-Hercegovina horvát és bosnyák lakosságú részein. A HVO-ból tömegesen lépnek át a HOS-ba a katonák. Tudjman és a zágrábi kormány geopolitikai érdekeit ez súlyosan sérti. 1992. augusztus. 9-én Mate Boban a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság vezetője meghívja Kraljevićet és a boszniai HOS vezetőit tárgyalni a helyzetről. Mikor a HVO ellenőrzőpontjához érnek, a HVO katonák előrántják fegyvereiket és szitává lövik a kis Daihatsut, benne Kraljevićel a többi HOS-ossal. Felismerhetetlenségig szétlőtt holtestüket egy furgonba tuszkolják és elindulnak, hogy az Adriai-tengerbe tobják őket titokban. Útjuk végül csak a spliti kereszteződésig jut, ahol a járőr észreveszi az úttesre csorgó vért. Kraljević és a vezetőség hiányát nem tudja pótolni többé a HOS és végül Boszniában is feloszlatják, horvát tagjait a HVO-ba, muszlim tagjait a bosnyák Arbih-be integrálják. 2 hónappal később kitör a horvát-bosnyák háború, ami totális káoszt és a korábbinál is óriásibb mértékű kegyetlenséget hoz, az immár háromosztatú (szerb, horvát, bosnyák) háborúba. Amely végül teljesen értelmetlen vérfürdőnek bizonyul, mellyel a horvátok nem nyernek semmit, csak veszítenek. Politikailag, területileg és emberéletekben egyaránt.

Miután 1994-ben a kölcsönös népírtások után békét köt a horvát és a bosnyák fél, hogy közösen harcoljanak a szerbek ellen, Tudjman roppant álszent módon a legmagasabb horvát katonai kitüntetéssel jutalmazza posztomusz Blaž Kraljevićet. A többi egységgel ellentétben a HOS tagjainak veterán státuszt sem adnak, erre csupán a 2000-es években kerül sor, egy baloldali kormány alatt. Katonai jelvényeiket a hivatalos tárlatból törölték, múzeumokban nem ejtenek róluk szót, mintha sohasem léteztek volna. Mégis ma ha valaki Horvátországban jár egy megemlékezésen, vagy koncerten, szinte kizárólag HOS zászlókkal, polókkal, felvarrókkal, falfestményekkel találkozik. Kultusza olyan szinten van még a Z generáció körében is, mintha a ZNG, HVO és más egységek sohasem léteztek volna. Hiába ölték meg, fogták perbe, vagy taszították hivatalosan feledés homályába őket, a horvát társadalomban óriási tisztelet övezi a HOS-t mind a mai napig, mert az emberek valahol érzik, - a HOS minden retorikai és ideológiai visszásága ellenére-, hogy kiknek voltak elveik ott, ahol mindenki másnak csak érdekei.