A Horvát Függetlenségi Háború (1991-1995) története I. rész- A nagyszerb invázió

 

"Született, mint francia, meghalt, mint horvát"- Jean-Michel Nicolier története

Még a horvátok között sem tudja mindenki helyesen kiejteni a Vukovár főterén álló híd nevét. Jean-Michel Nicolier-híd, s mellette egy mellszobor, a francia Jean-Michel Nicolier szobra áll. Maguk a vukovári lakosok szavazták meg 2013-ban, hogy a belváros új hídja ezt a nevet viselje. De miért is áll egy francia szobra és a róla elnevezett híd, megannyi arcával díszített falfestménnyel egyetemben a horvát nacionalizmus fellegvárában? 

Jean-Michel Nicolier 1966. július 1.-én született Vesoulban, Franciaországban. Lyliane Fournier három fiából, középső gyermekként. 

"Mikor megtudtam, hogy fiút várok, emlékszem arra gondoltam, hogy nem fog találkozni nagy konfliktusokkal. Azt sohasem gondoltam volna, hogy egy háborúban végzi. Mégis ez történt"

Nyilatkozta Lyliane Fournier fiáról. A 24 éves Jean-Michel 1991-ben mikor kitört Horvátország függetlenségi háborúja, lázasan kutatta az újságcikkeket a témában, sietett haza, hogy a TV-ben a híreket nézze. Még egy térképet is szerzett Jugoszláviáról, hogy a helyzetet tanulmányozza. Ez az az időszak volt, mikor Franciaország a világ többi országával egyetemben, egyértelműen a horvát függetlenség ellen és Jugoszlávia mellett foglalt állást, mint belpolitikai konfliktus, amit Belgrád rendez. Jean-Michelben pedig megszólalt az az igazságérzet, mely még sok külföldi önkéntesben, hogy segíteni akar ennek a kicsi, hadsereg nélküli, szabadságáért küzdő nemzetnek a túlerővel szemben. 

" Segíteni akarok ezeknek az embereknek, szükségük van rám. Mennem kell, de visszajövök"

Így távozott édesanyjától és szállt vonatra, majd érkezett meg Zágrábba, ahol a Horvát Védelmi Erőkhöz (HOS) a leglelkesebb önkéntesekből szerveződő csapathoz csatlakozott. Nem sokkal később Szlavóniába, Banovinába küldték a frontra. 

1991 szeptemberében az utolsó önkéntesek egyikeként érkezett Vukovárba, mielőtt teljesen körbezárta a Jugoszláv Néphadsereg és a csetnik szabadcsapatok zöme a várost. Édesanyja telefonon beszélt vele még ekkor.

" Mondtam neki, hogy azonnal jöjjön haza, ez nem a te háborúd, ez nem a te dolgod. Csendben volt. Aztán azt mondta nekem: Hogy mondhatod ezt nekem, te vagy az anyám. Mindig azt mondtad nekem, hogy kövessem az álmaimat. És ezek az én álmaim."

Jean-Michel végigküzdötte a vukovári csataterek legkeményebb részét. Csapattársai tapasztalatlan, de nagyon lelkes harcosként jellemezték őt. A fronton kétszer sérült meg repeszektől. Utoljára édesanyjával 1991. október 6.-án beszélt.

" Utoljára október 6.-án hallottuk egymást. Sírt. Azt mondta, ha tudnád, hogy ezek mit művelnek. Fuldoklunk a gázban, amit szórnak ránk, teljesen védtelenek vagyunk. Segítséget kell kérned, segítségre van szükségünk. Ezt is tettem, de senkit nem érdekelt a kérésem. Nehezteltem Franciaországra és az Európai Unióra, hogy nem tesznek semmit és hagyják őket lemészárolni, mint az állatokat"

Nyilatkozta édasanyja fájdalmasan. Ezután Jean-Michel 1991. november 21.-én bukkant fel váratlanul egy francia híradásban, ahol a Vukovári kórházban sérüléséből lábadozott és véletlenszerűen találkozott egy francia riporterrel. Ekkor már 3 napja elfoglalták a szerb csapatok Vukovárt és az utcákon megkezdték az öldöklést. A vukovári kórház nemzetközileg védett területnek minősült, ahol Nicolier is interjút adott.

" Önkéntesként érkeztem Horvátországba. Gondoltam, hogy nehéz lesz, de azt nem, hogy ennyire. Főleg a civilek számára. Túl sok szörnyűséget láttam, túl sok barátot veszítettem...sokan mondták, hogy térjek vissza Franciaországba, de maradtam. Ez az én döntésem. Szeretem Horvátországot"

Nyilatkozta, majd Vukovárt vágóhídként jellemezte. Órákkal később a szerbek őt és több száz másik sebesültet buszokkal az Ovcarai disznófarmra szállították, ahol előkészítették a terepet a II. világháború utáni Európa első szisztematikus népírtásához. Nicolier az elsők között volt. A franciát a hangár elé vonszolták, miután megkínozták és félholtra verték. " Végigkellett néznünk. Sírt és ordított. Mi is sírtunk végig." - emlékezett vissza az kevés horvát túlélő egyike. Majd a 18 éves Spasoje Petković, akit csak "szörnynek" neveztek az ovcarai foglyok, fejbe lőtte Jean-Michelt, majd a zsebéből kivett 20 frankkal rendezte tartozásait. Spasoje Petkovićról azt kell tudni, hogy egy interjút ő is adott 1991-ben Vukováron, melyben többek között kifejtette:

" Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja, itt leszek és gyilkolok, azt megverem. Csak a lányokra és az egyetemre tudtam gondolni. Most itt mégis megtanultam ölni. Teljesen hétköznapivá vált, nekem teljesen mindegy, hogy egy embert vagy egy csirkét vágok le. Ha felbosszantasz téged is megöllek. Nézd a kezem, ezek nem bilincs nyomai a csuklómon. Annyit verem a rabokat, hogy feldagadt a kezem."

Majd még tovább értekezik a jövőbeli terveiről és a szerb Vukovárra való költözésről barátnőjével. Spasoje ma is szabadon él Szerbiában, bíróságon csak egyszer járt, akkor sem, mint vádlott, hanem mint tanú. Legalább 44 ember meggyilkolása köthető személyesen hozzá. Ovcarán majdnem 300 embert végeztek ki pár nap alatt. 1996-ban a disznótelep melletti tömegsírból Jean-Michel Nicolier (és sokan mások) holtteste nem került elő. Emléke azonban nem merült feledésbe. 2006-ban posztomusz Vukovár 1991 emlékplakettet kapott, 2011-ben Vukovár-Szerém megye kitünetését kapta meg " a honvédő háborúban tanúsított hűségéért és bátorságáért", majd Nikola Subic Zrinksi-Renddel tüntették ki, melyet édesanyja vett át a horvát elnöktől. 2013-ban Vukovár lakossága úgy döntött róla nevezik el a város új hídját, mely mellett szobra is őrzi emlékét. Jean-Michel Nicolier a horvátok körében hatalmas tiszteletnek örvend. Rengeteg falfestmény, poló örzi emlékét. " Született mint francia, meghalt, mint horvát"- áll a legtöbbön. Horvátország-Franciaország focimeccseken gyakran jelenik meg arcképe a lelátón. 

" Néha álmodok még Jean-Michellel. Mint gyerek, mint kamasz, mint felnőtt. Olyan dolgokat csinálunk, mint anya és fia. Beszélgetünk, csipkelődünk, viccelődünk... Amikor felébredek reggel, arra gondolok, hogy csak egy álom volt, egy rossz álom volt, hogy ő meghalt. Aztán realizálom, hogy nem, Jean-Michel elment. Ő nem jön vissza. Eltűnt örökre. Ez csak egy álom volt. Ezzel kell élned. Jean-Michel meghozta a döntését. Ez a helyzet."

Édesanyja könnyek között nyilatkozza a Sve je bio dobar san( Minden csak egy szép álom volt) c. dokumentumfilmben. Soha nem adta fel, hogy egy napon megtalálja fia holtestét és végre tisztességben és méltóságban temethesse el. 34 évet kellett várnia rá, mire 2025. októberében Ovcara mellett megtalálták Jean-Michel holtestét. A hírt a horvát miniszterelnök-helyettes jelentette be a következő szavakkal: Jean-Michel nem Horvátországban született, de itt hagyta a szívét, és itt áldozta fel az életét. Abban a számunkra végzetes pillanatban, amikor sokaknak könnyebb volt elfordítani a tekintetüket, segítő kezet nyújtott. 

 "Szeretném megköszönni a horvát kormánynak, különösen Tomo Medved miniszternek, aki az évek során mindig mellettem állt, valahányszor információt vagy találkozót kértem tőle. Legutóbb akkor hallottam a fiamról, amikor itt volt Vukovárban, a kórházból hívott. Gyakran mondta, hogy a horvátok nagyon jó emberek, és igaza volt. Gondolataim vannak azokkal a szülőkkel, akik eltűnt hozzátartozóikat keresik, és remélem, hogy ők is megvárják ezt a napot, amikor megtudják, hogy szerettüket megtalálták, és végre megnyugodnak. A család akaratának megfelelően Jean-Michelt itt szeretnénk ha eltemetnék. Neki itt van a helye, Vukovar mindig az ő döntése volt, nyugodjon csak a hősök között" - jelentette be édeasanyja, Jean-Michel testvérei társaságában. Így Jean-Michel Nicolier a vukovári  Honvédő Háború hősi halottainak emléktemetőjében nyugszik, választott hazájában, választott testvéreivel. S bár nevét az utcán megkérdezett horvátok zöme nem tudta helyesen kiejteni, azt viszont féleérthetetlenül mondják:

" Jobban volt horvát, mint sokan közülünk."

1792

A 19 éves, vukovári Jelena Pančićot 1991. november 18.-án vitték magukkal a szerb csapatok, miután elfoglalták a várost. Nagy eséllyel megerőszakolták, és még Kelet-Szlavóniában megölték, vagy valamely Szerbia területén található gyűjtőtáborban lelte a halálát.

" Minden nap úgy fekszem és úgy kelek, hogy Jelenára gondolok. Gyakorlatilag 33 éve nem alszom, nekem még mindig 1991 jár a fejemben, és ez így is marad, míg meg nem találom a lányomat. Megtudnék bocsájtani a gyilkosának ha bocsánatot kérne, de tovább lépni nem tudok." - nyilatkozza Milka Pančić, Jelena édesanyja a Vecernji.hr-nek. Egyes információk szerint négy másik fiatal nővel együtt Daljba vitték őket, Jelena volt a legfiatalabb, azonban ennél többet nem sikerült kideríteni több, mint 30 év alatt. Annak ellenére sem, hogy Pančić személyesen járt többször is Belgrádban, ahol Aleksandar Vučić szerb elnök is segítséget ígért. A Jugoszláv Néphadsereg archívumait azonban senkinek nem áll érdekében megnyitni. Sem Jelena, sem másik három társát nem sikerült sohasem megtalálni. " Remélem valaha megtalálják, de már 77 éves vagyok és attól tartok nem élem ezt meg. Sok szülő ment el a másikvilágra úgy, hogy sohasem tudta meg gyermeke sorsát. Ettől félek én is a legjobban."- zárja Jelena édasanyja.

Ez egy történet az 1792 közül. Ennyi eltűntet tartanak nyilván a horvát hatóságok, akiket a honvédő háború után sem élve, sem halva nem találtak meg. Sokuk szülője, férje, felesége, gyermeke, barátja a mai napig reménykedik, hogy valahol élnek még szeretteik. Legtöbbjüknek azonban biztos információja van róla, hogy csak holtestek megtalálására és a végtisztesslg megadására van remény. Közülük a leghíresebb Jean-Michel Nicolier a francia önkéntes, akit a szerbek a vukovári kórházból vittek el, további 200 emberrel együtt, és a II. világháború utáni első szisztematikus népírtás, a Vukovár melletti Ovčarai mészárlás áldozata lett. Brutálisan megkínozták és holttestét a Dunába dobták, mely a mai napig nem került elő. Az eltűnt személyekre minden év augusztus 30.-án emlékeznek.

A Vukovári csata

1800 fő, az önálló hadsereg hiányában sebtében összeszedett könnyű fegyverzetű horvát nemzeti gárda, a horvát rendőrség és civil önkéntesek szemben a közel 40 000 fős, nehéz fegyverzetű hadsereggel, a Jugoszláv Néphadsereg szárazföldi erejével, haditengerészetével, légierejével, Szerbia védelmi erőivel és az Arkan tigrisei és Fehér Sasok néven alakult csetnik csapatokkal. . A harcokban az 1800 védő közül 1656 fő halt meg, vagy sebesült meg súlyosa a harcok alatt. További 1131 civil halt meg további 550 sorsa ismeretlen. A város a felismerhetetlenségig szitává lett lőve. Az első város lett Vukovár a II. világháború óta melyet teljesen porig romboltak. Az emberek gyakorlatilag a saját otthonaikat védték, a civilek idejük nagy részét a pincébe bújva töltötték. Az aránytalan küzdelemben mégis képesek voltak több, mint 3000 jugoszláv katonát likvidálni, 110 tankot vagy egyéb harci járművet kilőni, valamint 3 repülőt. 2 hónap, 3 hét és 3 nap. Ennyi ideig tartotta vissza a maréknyi védő az akkori Európa egyik legfelszereltebb és nagyobb hadseregét. Tudatosítsuk: erre képes az egyszerű emberek kitartása, összefogása, testvérisége és a szűkebb lakóhelyünk szeretete, gyermekeink, szeretteink védelme.

Mindemellett az ENSZ fegyverembergót vezetett be az összes Jugoszláv tagállam (ekkor Horvátországot még nem ismerték el függetlennek) számára. Ám a Jugoszláv Néphadsereg nem szorult fegyverre, ellenben a horvátoknak jelentős hiányuk volt belőle, így ez sem segítette a védők helyzetét. Franjo Tudman horvát elnök több szempontból is védhetetlennek ítélte a várost, egy idő után nem küldött erősítést sem, habár a védők parancsnokai kérték. Rengetegen vádolták Tudmant és a kormányt, hogy szándékosan feláldozza Vukovárt Horvátország nemzetközi elismeréséért cserébe. Mile Dedaković és Branko Borković a csata két parancsnoka később nyilvánosság előtt szólalt fel a kormány hozzáállása ellen, amiért a horvát katonai rendőrség letartóztatta őket. Az egyik újságot pedig elhallgattatták, amelyben megjelent a leirata annak a beszélgetésnek, mikor Dedaković segítségért könyörög Tudman elnöknél. A város elfoglalása után a szerb csapatok több száz civilt mészároltak le, rengeteg nőt erőszakoltak meg, gyerekekkel és idős magatehetetlen emberekkel végeztek. A kórházban lévő több, mint 200 civilt elszállították egy Vukovár melletti falu sertéstelepére, ahol agyonlőtték őket. A brutalitás olyan mértékű volt, hogy több szerb katona is fellázadt a látottak alapján parancsnokaik ellen, többen dezertáltak is evégett, sokuknál évek, évtizedekig pszichés traumát jelentett, amit Vukovár elfoglalása után átéltek. Egy ilyen veterán az egyik arab újságnak így nyilatkozott: " Ott voltam a hadseregben, tettem a kötelességemet. Vukovár inkább mészárlás, mint csata volt. Számos nőt és gyermeket is megöltek. Sokat...A vukovári mészárlás a mai napig kísért. Éjszakánkét arra riadok fel, hogy a harc elérte otthonomat és a saját gyermekeimet is lemészárolták." A horvát Tudman elnök titokban megegyezett - a vukovári mészárlást véghezvivő erők parancsnokával- Milosevic szerb vezetővel, hogy Boszniát felosztja Horvátország és Szerbia kettejük között. Így még sokkal több szenvedést, halált, tömegsírt, kivégzést okozva. Tudatosítsuk: erre képes a politika és az államhatalom.