A Horvát Védelmi Erők rövid története

1992. augusztus 10.-én egy fülledt nyári napon Split belvárosában egy piros lámpa előtt egy furgon várakozik. Egy helyi rendőr az autót félreállítja, mert valamilyen folyadék szivárog a raktérből. Mikor az ajtót kinyitja, elborzad a látványtól. Egy tucat feketeruhás katona szitává lőtt holtteste fogadja kupacogba rakva. Köztük Blaž Kraljević vére folyik ki a furgonból a forró spliti aszfaltra. Így ért véget a HOS története.

1991 márciusában már javában ropognak a fegyverek Horvátországban. A helyi jugoszláv erők által felfegyverkezett szerb civilek horvát rendőröket és horvát szomszédaikat ölik, miközben a hadsereg nélküli, még nem független ország vezetése diplomáciai megoldásokat keres. Egy kis szélsőjobboldali ellenzéki párt a HSP vezetősége úgy dönt, nem nézi tovább Tudjman elnök tétlenségét és a külföldi horvát emigráció adományaiból fegyvereket vásárol és megalakítja az első civil önvédelmi szervezetet a Hrvatska Obrambene Snage-t (Horvát Védelmi Erők) vagyis a HOS-t. Egyenruhájuk, rangjelzéseik és jelszavuk (Za Dom Spremni- A Hazáért készen) az usztasáktól lett kölcsönözve. Vitatott történelmi áthallások ide vagy oda, a HOS tagjai halált megvető bátorsággal veszik fel a harcot a szerb erők ellen. A horvát lakosság körében hatalmas népszerűségre tesznek szert ott, ahol megjelennek. Tudjan lépéskényszerbe kerül és megalakítja a kormány hivatalos önvédelmi egységét ZNG-t májusban. A Jugoszláv Néphadsereg nyári inváziója után a ZNG és HOS egymástól függetlenül, de közös ügyért harcol és védik a frissen fügetlenedett Horvát Köztársaságot. Tudjmant és a horvát vezetést zavarja a tőlük független szabadcsapat tevékenysége, ezért 1991 szeptemberében a HOS katonai vezérkarát felrobbantják autójukban fényes nappal Zágrábban. A HOS-t irányító párt a HSP vezetőségét államcsíny gyanújával perbe fogják. Horvát civilek özönlenek az utcára tiltakozni a döntés ellen, ennek hatására szabadon engedik őket és a vádakat később ejtik. Még ugyanebben a hónapban nagyszabású felvonulást tart a zágrábi Jelasics téren a HOS. A bemutató után mindannyian Vukovárba mennek a város védelmére. Siniša Glavašević a híres horvát újságíró, - akit később a szerbek ölnek meg egy disznótelepen a többi vukovári civillel együtt-, Vukovár novemberi bukásakor azt írja: "Ha nincs a HOS, Vukovár már szeptemberben elesett volna." Az 1992-es tűzszünet nemzetközi feltétele, hogy a HOS-t megkell szüntetni és integrálni a Horvát Hadserebe. A nyugati közvélemény a soraikba áramló külföldi neonácik miatt követeli ezt (akiknek száma jóval marginálisabb volt, mint ahogy a nyugati média azt bemutatta), Tudjmannak pedig jól jön, hogy miközben a Nyugat kegyeit elnyeri, megszünteti riválisát. 1992 tavaszára a HOS integrációja befejeződik.

Eközben az eszkalálódó boszniai hadszíntérre költözik át a HOS, ahol legálisan működhet tovább. A boszniai horvátok és muszlimok közösen lépnek be tömegesen a HOS-ba, hogy a szerbek ellen harcoljanak. Eközben Tudjman horvát elnök titokban találkozik Milosevic szerb elnökkel és Bosznia felosztásáról értekeznek. Azzal a Miloseviccel, akinek bábállama a Szerb Krajinai Köztársaság Horvátország egyharmadát birtokolja és horvátok ellen hajt végre etnikai tisztogatást. Zágráb azt alkalmazza, amit ő ellene alkalmaznak és Boszniában létrehozza saját bábállamát a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaságot, hogy a horvátok lakta régiókat kiszakítsa Boszniából és Horvátországba integrálja. Ennek a tervnek Blaž Kraljević a boszniai HOS vezetője élesen elenáll. A HOS a horvát-bosnyák konföderációban hisz, és közös szövetséget és harcot hirdet a szerbek ellen. Eközben a HVO a Zágrábból kézivezérelt Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság hadserege a bosnyákok ellen kezd fellépni. Az a pikáns helyzet áll elő, hogy a neonácinak titulált HOS nem hisz az etnikai tisztogatásban és az etnikailag meghúzott Nagy-Horvátország víziójában, míg a Nyugat által támogatott horvát kormányzat éppen erre készül. Blaž Kraljević így nyilatkozik:

"Személy szerint szeretném Horvátországot a Drináig látni, de ki fogja eldönteni ezt, ha nem az itteni emberek. Bosznia népe dönti el, amikor véget ér a háború. Ami a HSP-t és a HOS-t illeti, mindazok, akik nem szélsőségesek és nem tapad vér a kezükhöz, itt maradhatnak és élhetnek, és mi megvédjük őket. Megvédjük a szerbeket, bosnyákokat és horvátokat minden külső ellenségtől, mert mi az emberek mögött állunk. Ami a rólunk alkotott külső véleményeket illeti, Németország vagy az Egyesült Királyság érdekei számunkra itt teljesen lényegtelenek, mert engem csak az itteni emberek érdekelnek."

A HOS hatalmas népszerűségre és befolyásra tesz szert Bosznia-Hercegovina horvát és bosnyák lakosságú részein. A HVO-ból tömegesen lépnek át a HOS-ba a katonák. Tudjman és a zágrábi kormány geopolitikai érdekeit ez súlyosan sérti. 1992. augusztus. 9-én Mate Boban a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság vezetője meghívja Kraljevićet és a boszniai HOS vezetőit tárgyalni a helyzetről. Mikor a HVO ellenőrzőpontjához érnek, a HVO katonák előrántják fegyvereiket és szitává lövik a kis Daihatsut, benne Kraljevićel a többi HOS-ossal. Felismerhetetlenségig szétlőtt holtestüket egy furgonba tuszkolják és elindulnak, hogy az Adriai-tengerbe tobják őket titokban. Útjuk végül csak a spliti kereszteződésig jut, ahol a járőr észreveszi az úttesre csorgó vért. Kraljević és a vezetőség hiányát nem tudja pótolni többé a HOS és végül Boszniában is feloszlatják, horvát tagjait a HVO-ba, muszlim tagjait a bosnyák Arbih-be integrálják. 2 hónappal később kitör a horvát-bosnyák háború, ami totális káoszt és a korábbinál is óriásibb mértékű kegyetlenséget hoz, az immár háromosztatú (szerb, horvát, bosnyák) háborúba. Amely végül teljesen értelmetlen vérfürdőnek bizonyul, mellyel a horvátok nem nyernek semmit, csak veszítenek. Politikailag, területileg és emberéletekben egyaránt.

Miután 1994-ben a kölcsönös népírtások után békét köt a horvát és a bosnyák fél, hogy közösen harcoljanak a szerbek ellen, Tudjman roppant álszent módon a legmagasabb horvát katonai kitüntetéssel jutalmazza posztomusz Blaž Kraljevićet. A többi egységgel ellentétben a HOS tagjainak veterán státuszt sem adnak, erre csupán a 2000-es években kerül sor, egy baloldali kormány alatt. Katonai jelvényeiket a hivatalos tárlatból törölték, múzeumokban nem ejtenek róluk szót, mintha sohasem léteztek volna. Mégis ma ha valaki Horvátországban jár egy megemlékezésen, vagy koncerten, szinte kizárólag HOS zászlókkal, polókkal, felvarrókkal, falfestményekkel találkozik. Kultusza olyan szinten van még a Z generáció körében is, mintha a ZNG, HVO és más egységek sohasem léteztek volna. Hiába ölték meg, fogták perbe, vagy taszították hivatalosan feledés homályába őket, a horvát társadalomban óriási tisztelet övezi a HOS-t mind a mai napig, mert az emberek valahol érzik, - a HOS minden retorikai és ideológiai visszásága ellenére-, hogy kiknek voltak elveik ott, ahol mindenki másnak csak érdekei.

Vihar-hadművelet és egy embertelen háború emberséges zárása

30 évvel ezelőtt 1995. augusztus 8.-án véget ért a Vihar hadművelet, amellyel a horvát hadsereg visszafoglalta a szerbek által 1991-ben elfoglalt területek jelentős részét, és ezzel 4 és fél év után megszűnt a Horvát Köztársaság területén lévő de facto szerb bábállam a Szerb Krajinai Köztársaság. Ez a történelmi esemény azonban valójában két férfi személyes története is.

A horvát Petar Stipetić magas rangú tiszt volt a Jugoszláv Néphadseregben, mikor 1991 szeptemberében már javában dúltak a harcok a szerbek és horvátok között, Franjo Tudjman horvát elnök pedig meghívta Stipetićet az alakuló Horvát Hadseregbe. Stipetić beleegyezett de időt kért, míg hivatalosan elintézi a dolgait a jugoszláv seregben, s megbeszéli a dolgot ottani szerb barátaival. Többek között Čedo Bulattal. Tudjman elnök azonban még másnap nyilvánosan bejelentette Stipetić átállását, ezzel roppant kínos helyzetbe hozva őt. Čedo Bulattal ezután nem beszéltek és találkoztak többet. Petar Stipetić kiváló katona volt, a horvát hadsereg nélkülözhetetlen tábornoka lett, de politikailag kegyvesztetté vált. Nem volt hajlandó belépni a HDZ-be, Horvátország kvázi egyeduralkodó nacionalista kormánypártjába, valamint részt venni a horvát-bosnyák háborúban, korábbi szövetségeseik ellen. 1995-ben a Vihar hadműveletben Tudjman nem szánt neki már jelentősebb szerepet.

Čedo Bulat 1991-től a Szerb Krajnai Köztársaság Hadseregének ezredese lett és a 21. Kordun hadtest parancsnokává vált. Mikor 1995. augusztus 4.-én megindult a Vihar hadművelet, a szerb bábállam horvátországi fővárosa Knin, már másnap augusztus 5.-én elesett. A további két napban Szerb Krajina további területei sorra kerültek horvát ellenőrzés alá. A szerb bábállam kormánya és lakosságának zöme a Boszniai Szerb Köztársaságba menekült. Augusztus 7.-ére már csak a Glini melletti 21. Kordun hadtest tartott ki a horvátok támadása ellen. Basarac horvát tábornok sorozatos rossz döntései hatására a horvát hadsereg itt nem csak megakadt, de a szerb erők vissza is verték őket és ellentámadásra készültek. Tudjman elnök a fenyegető kudarcot elkerülendő, Basaracot leváltotta és a kegyvesztett, de kiváló stratéga Stipetić tábornokot tette a helyére. Stipetić új haditervet dolgozott ki és a szerb erőket megkerülve bekerítette azokat. Čedo Bulat az utolsó harcoló szerb egység parancsnokaként belátta, hogy ha megakarja menteni 5000 katonája életét, akkor nincs más választása, mint a feltétel nélküli megadás.

Bulat ezredes a Gornji Vidusevac felé vezető úton a horvát erők elé autózott, majd kiszállt. Stipetić tábornok így emlékezett vissza erre: Kiszálltam a járműből és körülnéztem, és Čedo szállt ki a járműből a másik oldalon. A háború kezdete óta most láttam először egykori beosztottam és barátomat az 5. katonai körzetből. Mivel azóta nem láttam, nem tudtam, hogy ő a 21. Kordun hadtest parancsnoka. Kiszállt az autóból és gépies léptekkel odalépett hozzám, tisztelgett és üdvözölt. Majd azt mondta " Tábornok úr, Čedo Bulat ezredes vagyok a 21. Kordun hadtest parancsnoka, ezennel átadom önnek a hadtestet és gratuálok a horvát hadsereg győzelméhez."

Stipetić tábornok ezután szintén tisztelgett, majd kezet ráztak. Ezt követően készült az ominózus fotó, ahol Bulat ezredes egy autó motorháztetején aláírja a szerb kapitulációt. Stipetić figyelmeztette, hogy még 10 ezer embere van a környéken és nem tudja garantálni, hogy valaki önkényesen nem ereszt-e golyót belé a szerb egyenruha láttán, így felajánlotta, hogy civil ruhát ad neki és autóval személyesen szállítja haza. Bulat ezredes megköszönte, de tisztelettel visszautasította, miszerint a katona, megadás után is katona és egyenruháját addig viseli, ameddig parancsot nem kap az attól való megválásra. Végül még pisztolyát sem vették el tőle a horvátok. Stipetić tábornok értesítette a környéken lévő egységeket és végül a 10 ezer katonából nem akadt egy sem, aki önkényesen eleresztett volna egy golyót. Čedo Bulat elfeledve, mellőzve a nyilvánosságtól távol élt Belgrádban 2008-as haláláig.

Petar Stipetić tábornoknak sosem bocsájtotta meg igazán a horvát politika a függetlenségét. Míg más veteránoknak az állam új házakat bocsájtott rendelkezésre, Stipetić régi házának felújítására is vonakodva adtak támogatást. 2018-ban halt meg, a horvát parlament HDZ-s elnöke még az egy perces néma felállást sem akarta elrendelni tiszteletére. Szűlővárosában Ogulinban teret neveztek el róla, amelynek felavatására a horvát kormány részéről senkit sem delegáltak. Miroslav Vidovic százados, Stipetić jobbkeze később úgy nyilatkozott: Stipetić tábornok és Bulat ezredes is végig úriemberként viselkedtek és méltósággal, emberséggel zártak le egy olyan háborút, amit távolról sem úriemberek irányítottak és méltatlanul, embertelen módon vívtak meg.

Az élet normál állapota az őrület

"Nincs okosabb lény, mint a bolond. Az élet normál állapota az őrület. A kristály örvénylik. Tulajdonképpen csak az beszél helyesen, aki félrebeszél. Ezért van, hogy akit a hatalmi ösztön elkap és az életre veti magát, az egészet elveszti. S ezért van, hogy aki leül az országút szélére és szundikál, az egészet megnyeri. Csak akkor kezdődik az élet, ha az ember nem tudja, mi lesz. A létezés nem hat megnyugtatóan.(...) Miért áll a tarot-beavatás csúcsán a bolond? Miért nincs jele, nincs száma, nincs betűje? Miért áll játékon kívül és mégis, mégis, miért a legerősebb, erősebb, mint a király, vagy a sors, vagy a halál? Mert a beavatásnak bolond-fokát, a huszonkettediket, csak az az ember éri el, aki nem fél többé. Attól sem, hogy éhen hal, attól sem, hogy elhagyják, vagy megalázzák, vagy kinevetik, vagy kínozzák, vagy bezárják, vagy agyonütik. Semmi tisztelet nincsen benne a talárok és az érdemrendek és a sok pénz iránt. A bolond nem fél a szidástól és az álmoktól, a kísértetektől és a falragaszoktól és a töltött fegyverektől és nem fél attól, hogy korábban fog meghalni, mint amikor annak ideje amúgy is elkövetkezik. A tarot-beavatás legfelsőbb foka az a bolond, akit nem lehet többé semmivel megijeszteni (...) Boldogok a szellemben szegények. Boldogok, akik szegények s ezért igényük van a szellemre, akik éhezik és szomjazzák a szellemet. Nem a tudományt és nem a bölcsességet, hanem közvetlenül és tisztán a szellemet. Azt a valamit, amiből élnek. Ami nekik adja erejét, könnyűségét, világosságát, derűjét, hevét, szenvedélyét. A szellem nem filozófia és nem elmélet. A szellem nem tudás és nem bölcsesség. A szellem a világ világossága, az a világosság, amely úgy nyilatkozik meg, mint félelemtelenség, mint gondtalanság, mint bizalom, mint szeretet, mint gyermeki kedély. (...) Ha valaki a félelmetlenséget elérte, vagyis akit többé semmivel sem lehet megijeszteni, egymagában elég ahhoz, hogy boldog legyen. Micsoda szabadság! Micsoda gondtalanság! Nem reszketni és nem aggódni, nem vacogni sem az erőszaktól, sem a fegyvertől. Az ilyen ember a hatalmi őrület számára tökéletesen használhatatlan. Bármit mond és tesz, abból csak skandalum lesz. Mindenki kínos feszélyben van. Mit kezdjen vele? Megvesse? Nevet. Megverje? Nevet. Börtönbe zárja? Nevet. Nem fél. Nem tartja be a játékszabályokat. Hogy ilyenkor reszketni illik? Játékon kívül áll, sem betű, sem szám nem jelöli. Nem ingadozik, mert lába alól minden talajt elrúgott. Teljesen átadta magát a bizonytalannak, vagy ami a lét paradox logikája szerint ugyanaz, a sziklaszilárd fundamentumon áll. Az ember csak akkor hatalom, ha semmi. Ez a szellemben szegény. De mindig nevet és gondtalan és van valami legyőzhetetlen ereje. Hülye és mégsem az. Ő a szellemben szegény és az övé a mennyeknek országa."

Hamvas Béla

Assisi Szent Ferenc bölcsességei

"Ember, ébredj tudatára, milyen csodálatos a helyzeted, hiszen az Úr a teremtésedkor szeretett Fia képmására formálta testedet és lelkedet és hasonlatossá tette Hozzá. És mégis a mennyek alatti összes teremtmény saját természete szerint jobban szolgálja és ismeri a Teremtőt, és jobban engedelmeskedik Neki, mint te. De még a gonosz lelkek sem feszítették keresztre, te pedig megtetted velük együtt, és keresztre feszíted minden alkalommal, amikor örömödet leled a bűnökben és vétségekben. (...) Gyűlölnünk kelltestünket, annak minden hibáival és bűneivel együtt. hiszen az Úr is ezt mondja. Magából az emberből törnek elő a gonosz gondolatok. (...) Test a cella, és lelkünk a remete, aki benne imádkozik az Úrhoz és Őróla elmélkedik."

Assisi Szent Ferenc bölcsességei (részlet)

10 éves a Disszidens Blog

10 évvel ezelőtt, 2015 júliusában indult a Disszidens Blog. Ugyan már előtte is voltak a blogolásnak előzményei, mégis egy évtizeddel ezelőtt kezdte meg működését Magyarország első, vállaltan keresztény anarchista oldala. Bár sokminden változott az évek során, sok kérdésben változott, alakult, csiszolódott a világnézetünk, az alapok maradtak. Alapvetően konzervatívnak tulajdonított értékeket képviselünk, azokat kicsavarva a magukat konzervatívnak nevezők kezéből, és progresszív módszerekkel, megközelítéssel igyekszünk azokat érvényesíteni, meggátolva, hogy az ideologiailag is progresszívok kisajátítsák ezen társadalmi ügyeket. Szem előtt tartva G.K. Chesterton gondolatát, miszerint:

„A mai világ erről a két dologról szól: progresszivizmus és konzervativizmus. A haladó gondolkodásúak folyton hibákat követnek el. A konzervatívok pedig meggátolják e hibák kijavítását.”

Keresztények vagyunk, de nem tartozunk egyetlen felekezethez sem. Az intézményesült egyház kritikusai vagyunk. Szkeptikusak vagyunk mind a katolicizmussal, mind a protestántizmussal miközben elismerjük minden irányzat pozitívumait. A kereszténység belső ellenzéke vagyunk, amely hitelesen kívánja reprezentálni Jézus Krisztus szellemiségét mindennemű felekezeti korlát és ideológiai, politikai torzulástól mentesen. A szekularizáció hívei vagyunk a kereszténység hitelességének megőrzése érdekében és ellenségei a keresztény jelzőkkel agatott politizálásnak, pártoknak. Elenállva minden oldal és világnézet nyomásának, ahogyan C.S. Lewish mondta:

"Az ördög minden hibát párokban, ellentétpárokban helyez el a világban. S mindig arra biztat bennünket, hogy jó sokat törjük a fejünket, vajon melyik a rosszabb. Értik, hogy miért, ugye? Arra számít, hogy az egyiket különösképpen nem kedveljük majd, s ezáltal fokozatosan belekerget minket a másikba. De ne engedjük magunkat bolonddá tenni. Tartsuk a célt szemünk előtt, és haladjunk egyenesen át a két hiba között. Csak azzal kell törődnünk, hogy mindkettőt elkerüljük."

Minden követőnknek, olvasónknak köszönjük az elmúlt 10 évet!

Horvátországi háború (1991-1995) - Külföldi önkéntesek a fronton

Kapcsolódó
A Horvátországi-háborút bemutató négy részes cikksorozatunk: ITT

A 16 éves német Katharina az orašjei 101. HVO brigád tagjaként, szerb tüzérségi támadás közben, Vučilovca közelében.

A Horvátországi-háborúban (1991-1995) rengeteg külföldi önkéntes vett részt. " Számtalan kalandort és idealistát vonzott", ahogy angolnyelvű tudósításokban szerepelt. Bár a Nyugat leginkább felháborodással viseltetett a mainstream médiában főként neonáci önkéntesekként definiált jelentős számú katonához, mára bizonyított tény, hogy a neonáci meggyőződésből érkezők elenyésző részét alkották azon külföldiek csoportjának, akik önként hajlandóak voltak harcolni, s akár életüket is adni  egy számukra rokonszenves nép szabadságáért. Többségük akkor érkezett, mikor Horvátországnak még reguláris hadserege, felszerelése, légiereje, nehézfegyverzete, páncélosai nem voltak, könnyű fegyverzete is alig. A Jugoszláv Néphadsereg jól felfegyverzett, szakszerű, többszörös túlerőben lévő professzionális hadseregével néztek szembe, miközben azt kockáztatták, hogy a nemzetközi jog szerint terroristának minősülnek, amennyiben nemzetközi közösség nem ismeri el Horvátországot független államként, ami a háború elején nem tűnt reményteljesnek. Az horvátországi háború külföldi önkénteseinek veterán szervezete (Udruga stranih dragovoljaca Domovinskog rata) több, mint 2000 külföldi önkéntest azonosított, köztük legnagyobb számban britek (203 fő) németek (132) franciák (90) magyarok (42) képviseltették magukat legnagyobb arányban.

Miután sikerült felvennem a kapcsolatot Tomislav Šulj, zágrábi történésszel, akinek szakterülete a horvátországi háború külföldi önkénteseinek története, engedélyt adott, hogy megosszam a birtokában álló fotókat és történeteket. Mivel ez az anyag igen tetemes, így a teljesség igénye nélkül csak néhány rövid történetet osztok meg ezekről a férfiakról és nőkről, akik különböző okokból, de fegyvert ragadtak a horvát szabadságért. ( Az említett veteránok közül sokan a mai napig élnek, de történetük megosztásán kívül jelen esetben, egyéb nyilvános szerepléstől tartózkodnak, így a közösségi médiában illetve más módon ne keressék őket. Az alábbi fotók, nevek és más információk felhasználása egyéb felületen nem engedélyezett!)

Számos külföldön élő horvát érkezett önkéntesként megvédeni anyaországát. Azonban a jamaikai  születésű, kanadai Dr. Elizabeth Ninčević követte férjét, hogy az megvédje eredeti hazáját. A házaspár közösen harcolt Horvátország függetlenségéért 1991-től. Sajnos ezután nem áll rendelkezésére információ a sorsukról. 

A Honvédő háborű Külföldi Önkénteseinek Veteránszervezete több, mint 40 magyart azonosított, akik Horvátország szabadságának megvédésére siettek. A fotón Horváth László szerepel a 104. HVO dandár tagjaként, Grebnice közelében. László sikeresen túlélte a háborút és ma is köztünk van. 

Colton Perry az USA-ból érkezett.  Korábban a Francia Idegenlégió tagja volt. 1991-ben a HOS-hoz csatlakozott, majd annak hadseregbe való integrálása után a 109. HV brigád tagja Vinkovcinál. Később a 131. HV dandár tagjaként esett szerb fogsába egy felderítő akciója közben 1992 májusában. Dragan Vasiljković a hírhedt "Dragan kapitány" személyesen vett részt Perry brutális kínzásában, amiket csodával határos módon túlélt. A háború után befejezte tanulmányait és sikeres karriert futott be egy informatikai cégnél. A háború és a kínzások hatásai azonban nem kerülték el, több agyvérzést is elszenvedett. Az utolsót azonban nem élte túl. 2024-ig élt. 


 

A holland Johannes Tilder egy humanitárius szervezeten keresztül érkezett Horvátországba 1991 novemberében. Rövid ideig a Francia Idegenlégió tagja, majd 1990-ig Németországban szolgált a NATO-erőknél. Gospicban megalakította az első holland önkéntes egységet a 118. ZNG brigádon belül. Hadnagyi rangig jutott később a HV-ben, és a gospici mélységi felderítők kiképzésének főfelügyelőjeként szolgált. 1994 áprilisában a szerb erők fogjul ejtették, kegyetlenül megkínozták, majd kamera előtt kényszerítették, hogy vallja be a 1993-as Medak-hadműveletben elkövetett bűncselekményeit, végül agyonlőtték. 

Keith Philips korábban tengerészgyalogosként szolgált a brit hadseregben, ahol kétszer is megsebesült. Erzsébet királynő kétszer is kitüntette. 1991 vészterhes évében érkezett a legkaotikusabb frontra, Vukovár-Vinkovci térségébe. Saját pénzén vásárolt fegyvereket és felszerelést. Később a zadari "Pókok" speciális rendőri egység kiképzőjének és oktatójának kérték fel, amit elfogadott. Zadar ostroma alatt egy óvóhelyen ismerkedett meg későbbi feleségével. A háborút túlélte, azóta is kerüli a nyilvános szerepléseket, csak ritkán nyilatkozik. Ma is Zadarban él feleségével. 

A német Peter Dlaka a Villám-hadművelet után készült fotón, miután a HV visszafoglalta Nyugat-Szlavóniát a szerbektől. 1991-ben ugyanitt kezdte  katonai pályafutását a Novo Gradiska fronton. Öt évet szolgált a HV és a HVO egységeiben. A háborút ugyanott fejezte be, ahol kezdte a 121. HV dandár tagjaként a Villám-hadműveletben. "Egyetlen napot sem bánok az életemből, nemhogy a horvát hadseregben töltött időt. Ha kellene, újra megtenném! Természetesen nekem is voltak nehéz időszakaim. Kétszer is komolyan elgondolkodtam azon, hogy abbahagyjam-e a harcot, de semmi ilyesmit nem tettem. Állom a szavam, nem változtatok a döntéseimen. Ha céllal érkeztem, akkor ki is kellett tartanom és a végéig maradnom, megtapasztaltam a győzelmet és a háború végét." - nyilatkozta később. Ma is Nyugat-Szlavóniában él és egy Tomislav nevű fiú büszke édesapja. 

A bolíviai-magyar Rózsa Flores Eduardo és a magyar Dér Zsolt (aki később a boszniai fronton is szolgált, ma is Magyarországon él) egy haditudósítóval beszélgetnek 1991 október 6.-án a zömében magyarok lakta Szentlászló (Laslovo) falu védelme alatt. 1991 nyarán egy spanyol lap tudósítójaként érkezett Horvátországba, majd szeptemberben csatlakozott a ZNG-hez, ahol az Eszék mellett állomásozó dandár részeként megalakította az Első Nemzetközi Brigádot kb.100 fővel. Elsősorban magyarok, franciák, britek, svájciak, kanadaiak, portugálok, ausztrálok és amerikaiak védték Kelet-Szlavónia horvát és magyar lakta településeit. A háború után egy magyar film is készült Chicho címmel háborús élményeiről. Feltételezett, hogy szerepe volt a 2006-os öszödi beszéd kiszivárogtatásában is, majd 2009-ben ölték meg Bolíviában, miután Morales bolíviai elnök elleni merényletkísérlettel vádolták. Az egész világsajtóban, kiemelten a magyar és horvát médiában felkapott hír volt. 2020-ban végül Bolívia utólag ejtette a merénylekísérlet minden vádját. 

Az Első Nemzetközi Brigád tagjai Laslovo(Szentlászló) falu védelmének utolsó napjaiban. 1991. november 24.-én foglalta el a rettegett Zejko Raznatovic hírhedt szabadcsapata, azaz Arkan Tigrisei. A faluba érkezéskor rögötön lemészárolták a faluban maradt idős, magatehetetlen civileket. Szentlászló védelmében összesen 48-an haltak meg. Az ostrom utolsó napjaiban 6 védő halt meg, akik közül kettő magyar, egy bosnyák, egy ír, egy szerb és egy horvát volt. 

Az ír származású Thomas Crowley 1967 és 1991 között a Brit Hadseregben szolgált. 1991-ben érkezett Horvátországba és a HOS kötelekébén kezdte meg szolgálatát elsőként a Dubrovniki csatában. Később 1992-től harcolt a livnoi csatában, Mostrarnál, Popovo poljenél. A spliti 9. Rafael vitez Boban zászlóalj tagja volt, mely a HV-ba integrálás után is az utolsó HOS egységként funkcionált. Majd részt vett a nagyszabású Maslenica hadműveletben 1993-ban és Skabrnje felszabadításában, ahol a szerbek a a háború alatti második legnagyobb népírtást végezték a vukovári mészárlás után. 1994-től a 114. dandár kiképzőtáborát vezette és több, mint 2000 horvát katonát készített fel a harcokra. „Azért jöttem Horvátországba, hogy harcoljak a szabadságáért. Szeretnék itt maradni a háború után, és itt élni, ha túlélem. Szeretem Horvátországot és a horvát embereket. Ez az otthonom.” - nyilatkozta nem sokkal azelőtt, hogy 1995. június 10.-én Dubrovnik mellett egy akna megölte. Posztomusz őrnagyi rangot és Petar Zrinski és Fran Krsto Frankopan horvát rendet kapott 2012-ben. Mai napig az egyik leghíresebb és legnagyobb tiszteletnek örvendő hősnek számít Horvátországban, ahol Split utcáit több helyen is emlékére álított falfestmények borítják. Életéről 2025-ben mutattak be dokumentumfilmet is. 

A 25 éves francia Jean-Michel Nicolier interjút ad a már szerbek áltla elfoglalt Vukovár kórházából, ahol sérülései miatt lábadozott. A francia hírekben látta Horvátország függetlenségi háborúját, majd egyedül vonatra szállt és jelentkezett Zágrábban önkéntesnek. A HOS tagjaként Kelet-Szlavóniába került, először a Banovinai frontra, majd 1991 szeptemberében az utolsó önkéntesek egyikeként érkezett az ostromlott Vukovárra védőnek. A három hónapos kegyetlen harcok alatt kétszer is megsebesült. Második sérüléséből lábadozott, mialatt 1991. november 18.-án a Jugoszláv Néphadsereg és a szerb szabadcsapatok elfoglalták a várost. Egy francia televíziónak ekkor adta híres interjúját. „Túl sok barátot vesztettem el, túl sok embert láttam sírni, túl sok szenvedést. Többször is azt javasolták, hogy hagyjam el Vukovárt és menjek vissza Franciaországba, de én maradtam. Vesztettünk. Tudtam, hogy nehéz lesz, de nem gondoltam, hogy ilyen szörnyű lesz, különösen a civilek számára. Önkéntesként jöttem Vukovárba. Ez az én döntésem..." - nyilatkozta, majd többször is a "vágóhíd" kifejezéssel jellemezte Vukovár ostromát. Nem sokkal később a csetnik csapatok kiürítették a kórházat és több, mint 200 sebesülttel és civillel együtt az Ovcarai disznófarmon hosszan verések és kínzások után, kegyetlenül kivégezték, a II. világháború utáni Európa első népírtásában. Holtteste a mai napig nem került elő. 2012-bem posztomusz Petar Zrinski renddel tüntették ki, majd 2013-ban Vukovár lakosainak döntő többsége rá szavazott Vukovár új hídjának nevéről szóló szavazáson. 2015-től a Jean-Michel-Nicolier- híd mellett áll szobra is. Thomas Crowley-val együtt az egyik leghíresebb és leginkább tisztelt külföldi önkéntes Horvátországban. Arcával díszített festmények tarkítják Vukovár és más horvát városok utcáit. Életéről több dokumentumfilmet is bemutattak. 

Michael Misch Németországból érkezett Karlovacba 1991-ben. A ZNG önkéntesei közé lépett, akik nem is sejtették, hogy az alig 30 éves fiatalember már megjárta az libanoni háborút, Latin-Amerikában a brit hadsereg oktató-kiképzője volt és Kambodzsa és Burma dzsungeleiben harcolt, valamint ejtőernyős szabotázsakciókat hajtott végre az Idegenlégió kötelékében. A tankokkal és nehézfegyverzettel nem rendelkező karolvaci védők Misch leleményessége okán többször késztették megtorpanásra a Jugoszláv Néphadsereg páncélosait. Egyik esetnél Misch ötletére jól megkoreagrafált módon vágott kipufogós személygépkocsikkal köröztek a házak között úgy, hogy a füst és a hangok hatására a szerbek inkább visszavonulút fújtak, azt gondolván, szintén tankokkal állnak majd szemben. 1992 júniusában sérült meg először, ekkor egy társa aknára lépett, ő pedig több repeszt és a bajtársa csontszilánkjait kapta a a lábába. Bosanska Posavinánál a kezét amputálták majdnem, de a torkába is kapott repeszeket, aminek kvöetkeztében a tüdőkapacitásának 40%-át elvesztette. 1992 után 101. HVO brigádhoz került, ahol 1996 májusáig szolgált. Azt mondja sok egykori bajtársa harcol az orosz-ukrán háborúban mindkét oldalon. Nem régiben kapcsolatai révén sikerült egy elkeseredett ukrán édesanya kérésére megtalálnia eltűntnek hitt fiát. Ma is Horvátországban, Dramaljban él. 

Michael Misch nem csak katonaként volt aktív a fronton, de fotósként is. Sokan mások is így tettek, így rengeteg kép maradt fennt ránk a horvát háborúról, többek között külföldi önkéntesekről is. A teljesség igénye nélkül néhány:

A brit Paul Ogilviea az 5. HV brigád tagjaként ellátást kap harcétri sebesülés közben, valahol a Velebit-hegységben. 

A francia Jacques Nicolai Sisak közelében 1991 novemberének végén. Három hónapnyi  frontszolgálat után visszakellett térnia Franciaországba sérülései kezelésére, majd visszatért és folytatta a harcokat. Ma is Sisakban él. 

Az egyik leghíresebb fénykép külföldi önkéntesekről. A HV és a HOS Vinkovci 109. Dandárjának tagjai, Steve Gaunt és Rodney Morgan. A bunker felirata: Ezt a bunkert a horvát szabadságért harcoló brit önkéntesek építették 1991 decemberében.” Mindkettejük végigharcolta a háborút 1995 végéig, és ma is a külföldi veteránszövetség aktív tagjai.

A brit Mark Tibble és Martin Cruickshank Vinkovci utcáján a frontvonal mellett, 1992. január 15.-én, miután az Európai közösség, köztük Nagy-Britania is elismerte Horvátországot független országként.

Ismeretlen kanadai katona a ZNG tagjaként

Andreas Buder német önkéntes a 101. HVO dandár tagjaként élvezi a napsütést a harcok rövid szünetében Vučilovban, Brcko megyében 1993 tavaszán. Michael Misch fotógyüjteményéből. 

Az Irán gyűlöletről és Izrael imádatról

 Két szempont az Irán-Izrael konfliktushoz

1. Irán a nyugati médiában az 1979-es iszlám forradalom óta úgy van beállítva, mintha maga lenne a patás ördög, ahol velejéig romlott, gonosz emberek zsarnokoskodnak őrült törvényekkel. Ezzel szemben Irán nem csak perzsa-indoárja etnikai és kulturális hátterével lóg ki az arab országok tengeréből, hanem síta iszlám kulturájával is, mely jelentősen megkülönbözteti a szunnita muszlim országoktól. Mindez azért fontos, mert ezen tényezők együttesen játszottak szerepet abban, hogy Irán az egyik lehető legkulturáltabb ország a régióban. Míg Szaúd-Arábiában és az Egyesült Emírségekben és a többi öböl-menti USA-csatlós országban abszolút monarchiák vannak, családtagoknak kiszervezett minisztériumokkal, betiltott pártokkal és választások nélkül. Sőt legutóbbi időkig a nőknek még állampolgárság sem jutott. Azzal szemben Irán - noha kétségtelenül a vallási fanatizmus egy vállfaját képviseli-, korlátozott, szabályzott keretek között, de többpártrendszerrel rendelkezik, léteznek ellenzéki pártok és nem feltétlen az ajatollah (legfelsőbb vezető) által pártolt elnökjelölt nyer a választásokon. Amely választásokon nőknek ugyanúgy szavazati joga van. Mindezt a Koránból levezetve, a síta iszlám sajátos perzsa értelmezéseként. Ha a Nyugatnak valóban fontosak lennének a liberális értékek, szabadságjokon, akkor egy ilyen önerejéből kinőtt muszlim modellt támogatna, segítene és terelgetné emberséges irányba, a szunnita arab országok kőkorszaki primitiv vallás és társdadalomfelfogásához képest ahonnan önmagától elmozdult. De a szép szavak mögött a geopolitka nyers, minden nemes ideát földbegyalázó realitása áll.

2. Keresztény szempontból természetesen az iráni rezsim működése is vállalhatatlan minden szempontból. Azonban iszonyatosan hatalmas szerepet játszik Izrael feltétlen támogatásában a Nyugat számára, elsősorban a nyugati jobboldal számára a 19. században létrejött teológiai irányzat, a diszpenzácionalizmus. Ez az amerikai protestantizmusból kinőtt értelmezés többek között azt vallja, hogy Isten kettős üdvösségi tervvel rendelkezik, s a zsidó népre külön megváltási terv vonatkozik, s rájuk nem érvényesek az Újszövetségben foglaltak. Ez az irányzat felrúgta az ókereszténység óta meglévő szellemi alapot, mely a keresztények közösségét és az egyházat az ószövetségi zsidó nép és Izrael szellemi örökösének tekintette. Vagyis a Jézus utáni keresztény közösség, a Jézus előtti kiválasztott nép analógiája, ezen hívők közössége, az egyház pedig Izrael szimbolikájának folytatása. Hiszen Jézus maga is "mennyei Jeruzsálemről" beszél és többször is használja ugyanazokat a helyszíneket szimbolikusan a keresztény végső üdvösség szempontjából, amik az Ószövetségben konkrét, történelmi zsidó helyszínek voltak. A zsidók külön irányú üdvössége nem csak teljes Zsidókhoz írt levél tartalmával összeegyeztethetetlen, amely az Újszövetségben a zsidó teológia szempontjából magyarázza el miért veszíti érvényét a korábbi judaista hozzáállás, s tölti be helyesen a korábbi jövendöléseket Jézus, de olyan cselekedetekre is rávehet keresztényeket, amikkel lehetetlen lenne azonsulni helyes krisztusi lelkülettel. Mint olyan modern államok, mint a jelenlegi Izrael teljeskörű támogatása, aminek működését, tetteit ugyanúgy nem lehet összeegyeztetni a keresztény értékekkel, ahogy Irán rendszerét sem.