A felvilágosodás alighanem a
történelem sarokköve. Egyértelműen meglehet különböztetni a felvilágosodás
előtti és utáni időszakot. A felvilágosodás egy olyan eszmei, szellemi,
politikai, filozófiai és ideológiai momentum, amely alapjaiban változtatta meg a
világot és tette olyanná, amilyennek napjainkban is ismerjük. Mi határozta meg
azonban a felvilágosodás előtti világot? Ha két szóba kell jellemezni akkor azt
mondhatjuk: egyház és feudalizmus.
A felvilágosodás alapvetően
szembefordult az azt megelőző rendszerrel. Az egyház uralmával, a
monarchiákkal, a feudális társadalmi berendezkedéssel. Ezt a korszakot a
sötétség korszakának tekinti és neve is ebből ered, hogy ebből a „sötét
középkorból” felvilágosodtak. Eljött az
idő mikor az ész dominál a vallás helyett, a szabadság a társadalmi rendben
való helyünk elfogadása helyett, és az egyenlőség a hierarchia helyett.
Szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezen szép szavakkal indult útjára a francia
forradalom, amely a felvilágosodás legátütőbb eseménye volt. Nos, ez az agyon
romantizált esemény azonban korántsem volt olyan dicsőséges, mint állítják.
Valójában nem történt más, mint egy romlott és alkalmatlan uralkodó hibás
döntései miatt éhező, nyomorgó, elégedetlen réteg fellázadt. Ezt olyanok, akiknek kész koncepciói voltak alternatívaként az állam
és egyház románca utáni világra, kihasználták. Ezt az elégedetlen tömeget pedig
habzó szájú, vérmes csürhévé hergelték, amelyek lándzsára szúrt, levágott
fejekkel vonulgattak, törtek zúztak, később pedig démoni gyűlölettel kívánták
és ontották is vérét mind a királynak,
mind annak környezetében élő ártatlan családtagjainak is. A vége pedig a
jakobinus terror lett, ahol ebben a vérmes felvilágosult proli dühöngésben
mindenki mindenki ellen volt. Nem véletlen származik ebből a korszakból a híres
elnevezés: „ a forradalom felfalja gyermekeit”.
Azonban nem lenne igazságos, ha a
felvilágosodás eszmeiségét a ezen gyakorlati események tükrében ítélnénk meg.
Sokkal fontosabbak azok az ideológiák, amelyek szárnyra keltek ekkor. Csak a
legfontosabbak: liberalizmus, szocializmus, nacionalizmus, individualizmus, materializmus.
Valamelyest a konzervativizmus is, amely elsősorban ragaszkodott a régi
rendszerhez, de később ez is csupán a „lassú átalakulás” híve lett. Aztán ezen
eszmék különböző keresztezéséből jöttek létre később az anarchisták,
kommunisták, fasiszták, nemzetiszocialisták stb. Kétségtelen, hogy a felvilágosodás volt az amely szembe szállt és győzött az
egyház politikai hatalmával szemben. Megdöntötte azt, hogy a keresztény
értékrendszer legyen az államban, a társadalomban a vezérelv és uralkodó
eszmeiség. Istent kivették a képletből és legfeljebb valamiféle nem beavatkozó „megfigyelő”
státuszú lény szerepét tartották racionálisnak neki. A keresztény Istenkép
eltűnt. Ahogy Nietzsche mondta: „Isten meghalt és mi öltük meg őt”. A valóságban azonban mennyire volt a
felvilágosodás előtti világrendnek köze Istenhez és a valódi Krisztusi
szellemiséghez?
A válasz az, hogy nem sok köze
akadt hozzá. A középkori intézményesített egyház, amelynek politikai befolyása
volt, valójában a kereszténységet valamiféle korcs formában tálalta,
eltorzítva, saját hatalmi és elvi érdekei szerint. Ami érdekes itt, hogy elvi
szempontokból is torzítottak a kereszténységen a korabeli egyházban. Valójában az egész odáig vezethető vissza, hogy létezik a jobboldali
és a baloldali világszemlélet. Bár ez is a francia forradalomban nevesítődött,
jóval megelőzi korát, szinte az emberiség kezdetéig. Legtömörebben: baloldali az
a világszemlélet, amely szerint az egyén abszolútum és a világ a szubjektum,
míg a jobboldali szerint a világ az abszolútum és az egyén a szubjektum.
Magyarán a baloldal szerint az egyén, az ember saját maga ura, ő egy adott
létező, és úgy ahogy van „kész van”, tökéletes. Amit alakítani kell az a világ
körülötte, hogy ezt az adott mivoltát minden egyén a lehető legjobban
megélhesse benne. Ezzel szemben a jobboldal szerint van a világnak egy rendje,
egy univerzális, abszolút törvény vagy igazság, amihez az egyéneknek, az
embereknek kell alkalmazkodni és igazodni és elfoglalni a világ rendjében a
helyüket. Utóbbi világszemlélet volt domináns a történelem nagy részében és bár
Krisztus mindkét elmélet felett áll jóval, mi emberek ösztönösen szeretnénk
bepasszírozni az egyikbe. Mindenki valamelyik nézőpont felé húz. Ahogy pedig a
korszellem adta, az egyház és a „keresztény” királyságok ezen jobboldali
világszemléletbe erőszakolták bele a keresztény tanokat. Így hát keresztény
jelzővel valósítottak meg egy olyan berendezkedést szerte az akkor ismert
világban, amelynek nem sok köze volt szavakon és kiollózott tanokon kívül a
valódi kereszténységhez. Egy jobboldali rendszert valósítottak meg, aminek
napjainkig egyik nagy brandje a kereszténység, még is kereszténység nélkül is
teljesen működő. Az isteni akaratból felruházott uralkodó, hierarchikus,
tekintélyelvű társadalmi rend már az ókori Egyiptomban is működött, ahogyan
Hitler Németországában is. A felvilágosodás előtti Európában azonban ez a
kereszténység címszóval párosult. Így hát a felvilágosodáskor, mikor a részben
teljesen jogos elégedetlenség új rendszert kívánt, a fürdőkádból nem csak a
vizet, a csecsemőt is kiborította. Hiszen a kereszténységgel azonosították a
fennálló műkeresztény jobboldali világrendszert.
Nem sok kellett hát hozzá, hogy a
kereszténység rohamosan gúny, megvetés, nevetség tárgya legyen. A legnagyobb hiba, hogy a
keresztények nagy része szintén elhitte, hogy a valódi kereszténység ez a
feudális, jobboldali keresztény maszlag. Így hát nem definiálták újra magukat,
nem késztette őket önvizsgálatra és arra a felismerésre, hogy Krisztus nem jobb
vagy baloldali, hanem ezek felett álló tökéletesség, mely mind a jobb, mind a
baloldal esszenciáját egységesen birtokolja magában, úgy, ahogy itt a világban
lehetetlen. Sokkal inkább dominált az ösztönös ellenállás az új, baloldali
gondolatoknak, amik a felvilágosodással jártak és nyíltan kérdőjelezték meg
vagy gyalázták a keresztény hit alapjait. Ebben a helyzetben reflexből
elutasítóak lettek a magukat kereszténynek vallók a liberalizmus, szocializmus
és az összes felvilágosult ideológiával szemben. Azok a főleg protestáns
szervezetek amelyek pedig nem így tettek, szintén csak a katolikus egyházzal
szembeni ellenszenv miatt csatlakoztak az új idők liberális, modern,
progresszív szellemiségéhez. Ez pedig egyenesen vezetett a baloldali kereszténység
kialakulásához, mely ugyanakkora tévút mint a jobboldali világszemléletbe
erőszakolt kereszténység. Ez a baloldali kereszténység, a
felvilágosodás materialista hullámának teljes mértékben lefeküdt és elfogadta a
társadalmat szociálisan gondozó, segélyszervezet szerepét egyház gyanánt. Míg a
katolicizmus is szépen lassan adja fel jobboldali nem keresztényi elveit, a
baloldali nem keresztényi elvekre, addig ez a régi, jobboldali keresztény
világkép egy-egy ultrajobboldali, szélsőjobboldali, populista jobboldali pártok
és mozgalmak körében maradt meg. Ők azok akik a „keresztény Európa” és „keresztény
civilizáció” védelmére, megőrzésére vagy éppen visszaállítására szólítanak fel.
Napjainkban leginkább az iszlámmal szemben. De ahogyan leszögeztük, se nem ez
az erős államot és kemény rendet preferáló jobboldali kereszténység, sem a
szociális segélyszervezet, melegeket összeadó baloldali kereszténység nem kereszténység!
A keresztény társadalom a felvilágosodásból kimaradt. Vagy a mai napig
ragaszkodik a felvilágosodás előtti teokráciák után, vagy totálisan feladta
elveit és a felvilágosodásban született eszmeiségeit is magáévá tette, Krisztus nélkül.
E két szélsőségben pedig a mai
napig szenvedünk. Alig van olyan hívő keresztény ember, akit ne fertőzött volna
meg sem a jobb sem a baloldali kereszténység valamely téves, torz üzenete.
Pedig igencsak nagy szükség volna arra, hogy a kereszténységet ne degradálják arra szintre, hogy azt várják el tőle, hogy
mindenkit szeressünk, olyan értelemben, ahogy a liberálisok. Ahogy arra is nagy
szükség lenne, hogy ne olyan embereket azonosítsunk keresztény jelzővel, mint
akik a szélső-radikális-ultrajobboldali pártokban és mozgalmakban vannak. A felvilágosodás eszmeiségei károsak jelen
formájukban. De ennek nem a liberalizmus az oka, nem is a szocializmus, nem az
individualizmus. Egyedül az a szemlélet amellyel társultak ezek az ideológiák.
Ez pedig a krisztusi erkölcsiség és világszemlélet hiánya. Azonban ha keresztény
alapokra építkeznénk ehelyett, mert nem torzította volna el a kereszténységről
alkotott képünk a középkor intézményesített egyháza, akkor ezek az eszmék
remekül tudnák Krisztus dicsőségét szolgálni. A liberalizmus, az, hogy az
emberek, csoportok szabadságára és önállóságára hangsúlyt fektetünk, a szabad
akarat legistenibb földi megnyilvánulása lehetne. A
baloldali ideológiákban melyek a felvilágosodáskor kaptak szárnyra, rengeteg
Krisztusi momentum van. Kiváltképpen az egymás iránti bizalom, megértés és
szeretet tekintetében. Míg a jobboldali ideológiák csak a "isteni törvényt", a rendet veszik figyelembe, hidegen, ridegen és elfelejtenek szeretni. Pedig a
legfőbb parancsolat ez: szeretni. Szeretni Istent és szeretni mindenki mást. A
jobboldal csak az előbbit, a baloldal csak az utóbbit veszi figyelembe. De
ne feledjünk, hogy Isten mindenható és mindent képes a legjobban felhasználni, ha ő maga, Krisztus esszenciája benne van, hisz általa lesz minden, ami van: jó. Nélküle bármilyen nemes is a szándék, csak
a sötétségbe vezet.
Horváth Martin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése