Horváth Martin- Frankfurti fekete leves

Sokan háborodnak fel azon, mikor azt mondom, hogy a Szovjetunió és az egész keleti blokk, melynek Magyarország is a szocialistának mondott időkben része volt, az nem is volt kommunista. S bizony, ha valaki egy Marx művet a kezébe vesz, nagyon hamar rájön arra, hogy vajnyi köze sem volt a megvalósulásnak hozzá, sokkalta inkább egy bolsevik mázzal nyakon öntött orosz imperializmus volt. Sokan persze ezzel mentegetik a valódi marxizmust. Én nem teszem, de ideje tiszta vizet önteni a pohárba és megnézni, kik is valójában a kommunisták és a kommunizmus áldozatainak emléknapján kikre érdemes (még) megemlékezni, akik ennek a valódi szélsőbalos mételynek estek és esnek mai napig áldozatául.

Marx és Engels 1848-as Kommunista kiáltványa után lefolyt jó pár víz a Dunán és mire gyakorlatba ültetésére került sor, már olyan emberek kezébe került, mint Lenin. Az, hogy Lenin mennyi minden változtatást végzett az eredeti marxizmushoz képest mely a marxizmus-leninizmus, vagy más néven bolsevizmus lényegét adta, már részleteztük. ( Ide kattintva elérhető). Legnagyobb különbség többek között mégis abból adódott, hogy Marx a kommunizmus megvalósulását a fejlett, nyugati, tőkésállamokban várta és ráadásul az egyszerű emberek alulról szerveződő spontán mechanizmusaként. Így a Szovjetunió irányát, annak vörös diktatúrává fajulását aggódva figyelték a marxizmus szülőhazájában élő német gondolkodók. Mindemellett törték a fejüket azon is, hogy miért nem valósult a fejlett, nyugati világban a spontán proletárforradalom, de nem kis gondot okozott nekik, hogy a fasizmus és a nemzetiszocializmus viszont miért tört ennyire előre. Ebből a körből alakult meg 1930-ban Max Horkheimer köré csoportosuló marxista társadalomkritikai iskola, a Frankfurti iskola.

Filozófusaink arra a következtetésre jutottak, hogy a marxizmus világforradalmának elmaradása, a bolsevik állam autoriter rendszerré fajulása és a fasizmus előretörése az ember korlátolt lényéből adódik, mely makacsul ragaszkodik olyan általuk primitívnek vélt konstrukciókhoz, mint a nemzethez, valláshoz, vagy bármely csoporthoz való tartozás. Így számukra a politikai tér helyett sokkal fontosabbá vált a kulturális tér, ahol az emberek gondolkodására alapvetően hatni lehet. Így született meg a kulturális marxizmus. Lényegében a frankfurti iskola gondolkodói ötvözték a marxista gazdasági elméleteket, Freud ösztönelméletével és pszichoanalízisével. Senkit nem ér meglepetés, hogy 1933-ban Hitler hatalomra jutása után tovább állni kényszerültek és az Egyesült Államokban találtak menedéket, ahol folytathatták szociológiai kutatásaikat. A frankfurti iskolának eléggé laza gondolkodói köréhez csatlakoztak olyan magyar kötődésű filozófusok is, mint az 1919-es Tanácsköztársaságban szerepet vállaló Lukács György, akit később a Rákosi és a korai Kádár-rendszer is indexre tett sajátos marxista nézeteiért. Ő megalakította a budapesti iskolát is, melynek talán leghíresebb tanítványa Heller Ágnes volt. A frankfurti iskola hatása igazán az 1968-as diáklázadások után lett érezhető. A ’68-as generáció alapvető eszmei élményét a frankfurti iskola szellemi táptalaja jelentette a maga antikapitalista, kultur marxista, freudi szexualitásra visszavezetett pszichológiai hozzáállásával. Az 1970-es évekre így Nyugat-Európában a diákmozgalmak körében a kommunizmus egy új reneszánszát élte. Lukács György 1971-es halála előtt is a „marxizmus reneszánszáról” beszélt. Ha végig nézzük, hogy az Európai Unió prominens tagjai közül, legfőképp a zöld frakciókban tevékenykedőknél hányuk múltja kötődik, valamilyen marxista ifjúsági mozgalomhoz igen érdekes képet kapunk. De az elméletileg konzervatív Európai Néppárt korábbi elnöke, José Manel Barosso is maoista ifjúsági vezető volt. A frankfurti iskolának köszönhetünk végső soron olyan jelenségeket, mint a genderizmus, a semleges nem körüli hisztéria, a 20. század végi harmadik világból érkező bevándorlási hullám Nyugat-Európába és az abból fakadó demográfiai problémák, szegénység és ezáltal frusztrált 2. és 3. generációs radikalizálódó iszlám fiatalok. Az ember önmagát szexualitásával való azonosítása, legyen az bármilyen irányultságú is, az, hogy az identitása alapját ezen ösztönös metódus adja, mely mára a társadalom keresztül-kasul szexualizált alapját adja, szintén ehhez köthető. Mind ezek a popkultúrába és a zenei életbe hamar átférkőzve hihetetlen hatékonyságot értek el a társadalom gondolkodásának formálásában. Napjaink PC-terrorja innen gyökeredzik. Az eredeti, magát valóban marxistának, kommunistának kikiáltó országokkal szemben, a frankfurti iskola kulturális marxizmusa hihetetlen mértékben alakította át a társadalmat. Gyakorlatilag az addig a nyugati közéletben uralkodó klasszikus liberalizmust beoltotta a maga marxista mérgével létrehozva a jelenlegi korcsliberális vagy szélsőliberális véleménydiktatúrát. A keleti blokk le is omlott, a maga hazug, vörös csillag mögé bújtatott fasizmusával, de a marxistáknak nem is volt rá szüksége, hiszen addigra nyugaton, a kapitalizmus szívében a társadalom jelentős részét átszocializálták és a közbeszédet a kulturális marxizmus uralma alá hajtották.

Amikor a kommunizmus áldozatairól beszélünk, nem szabad elfelejtenünk a valódi kommunista filozófia áldozatait. A nyugati világ kimondatlan kommunizmusának áldozatait, azokat a milliókat, akiket egy életre a toleranciadiktatúra beteg börtönébe zártak, azokat, akiknek lelkét megnyomorították, mert elhitették velük, hogy minden szexuális vágyuk kiélése boldogságot hoz el nekik. Azokat sem feledhetjük, akik ezen aljas propaganda miatt hormonkezeléseknek és nemváltó műtéteknek vetik magukat alá (rosszabb esetben gyermekeiket), Nem feledhetjük azokat a nőket sem, akik a feminizmus ezredik hulláma által frusztrációjuk abban élik meg, hogy gyakorlatilag férfivá akarnak válni és az egyenlőségük vad férfiutálatot jelent, de gyakorlatilag férfiként élve, férfi célokkal csak még szomorúbb és frusztráltabb életet élnek. Áldozata maga a liberalizmus is, - mely alapvetően oldalaktól független ideológia -, elkorcsosult és tolódott balra, hogy a szabadság eszmeisége egy újfajta balos vélemény terror segédjévé vált. S áldozat mindaz, akit a nevében elhallgattatnak, kirúgnak, letiltanak, blokkolnak és megbélyegeznek, mert másként mert gondolkodni, mert rosszkor és rossz helyen mondta ki véleményét, mely nem egyezett a frankfurti iskola eszmei gyökeréből fakadó torz szellemi bálvánnyal. Nem utolsó sorban pedig a zsidóság, melyet indirekt mód a kommunizmus is ellenségképpé tett. A 19. században gyökereit elvesztő, de teljesen nem asszimilálódó zsidóság kitaszított és gyökértelen helyzetében nagy arányban társult kommunista eszmékhez, mely sok helyütt az általa már elfeledett judaizmust váltotta fel tradíció és identitásként. Így lehetett, hogy mind a Tanácsköztársaság, mind az 1945 utáni kommunista rezsimek vezetősége zömében zsidó származású volt és erősítette máig azt a képzetet, hogy a kommunizmus egy zsidó világuralmi trükk és eredendően minden zsidó kommunista, vagy ahhoz hasonló, nemzetellenes veszélygóc. Ez nem volt külföldön sem másképp és ezen a sztereotípián a frankfurti iskola sem segített, hiszen annak is egy kivétellel minden tagja zsidó volt, ahogyan a budapesti iskola prominens tagjai is. Ezzel a frankfurti iskola is csak meghosszabbította a baloldali, materialista zsidó sztereotípiát és indirekt mód hozzájárult az általa pont, hogy megvetett szélsőjobboldali konteók tovább éléséhez vagy újak létrejöttéhez.  S nem utolsó sorban mi, mindnyájan az áldozatai vagyunk, mindazok, akik olyan populista jobboldali vezetés és általa dominált közéletben kell élnünk, amik ellenreakcióként jöttek létre a kulturális marxizmus ellen, hiszen nem hagyott más választást a világ, minthogy az oldalak felett álló, középre helyezkedő objektív szemléletet ’68 szellemisége megfojtotta. Áldozata az egész világ, mely újra a konszenzusok nélküli radikális bal és jobboldal megosztottságában és forrongó ideológiai háborújában kell, tengődjön.

A kommunizmus áldozatainak emléknapján így fontos megjegyeznünk, hogy nem csak a múltban vannak annak áldozatai a nyugati civilizációban, de a jelenben is. A kommunizmus nem veszett el, csak átalakult. S a sokszor idézett mondat, melyet sokaktól hallani „a kommunizmus elméletben nem rossz, csak megvalósíthatatlan” több szempontból is hamis. Mert bizony de, megvalósítható, s úgy tűnik álruhában, de valósul is. És rossz is, rosszabb már nagyon nem is lehetne.

Horváth Martin

Eurovízió és a kulturális marxizmus

Az Eurovíziós Dalfesztivál már hosszú ideje legalább akkora "humbuk"-verseny, mint az Oscar-díjért folytatott harc. Ha valami megfelelően egyenlőség-propaganda, elfogadáspárti, nemi identitással nem tisztában lévő, holokauszt témájú, feminista, akkor kellő esélyekkel indul a film és zeneipar díjátadóin. Megjegyezném, hogy ne örüljenek a szélsőjobberek, nem Izrael győzelme miatt háborgok, én még összeszorított foggal ugyan, de azt is eltudom fogadni, hogy kulturálisan Európa része a zsidóságot képviselő állam. A zsidóság ugyanúgy fel van használva a kulturális-marxizmus fegyvertárában a holokauszt révén, mint a homoszexuálisok vagy bármely kisebbség. A szélsőséges baloldali szellemiség nem tekint rájuk másképp, mint eszközre a jobboldal szellemiségével vívott harcban. Sőt, a baloldal eszmei alfajai váltakoznak időközben, tehát míg 30 éve komoly előnyt jelentett egy holokauszt tragédia témája, vagy holokauszt túlélőnek lenni a média világában, addigra ma már ezt a kártyát üti a genderizmus. Tehát ha egy holokauszttúlélő rendező vagy, de közbe a feministák rád szórják a #meetoo átkot, akkor a zsidóságod tragédiája már nem véd meg. Ennek ellenére még biztosan nagy felhajtást érő Oscar-díjat jelent a Saul fia napjainkban is. De az Eurovízión Conchita Wurstnak minden nemzetiségi történelmi tragédiával szemben már nagyobb esélye volt évekkel ezelőtt, csak mert "szakálla volt gender".

A lényeg, hogy a nyugati kulturális és szórakoztatóiparban egyértelműen ideológiai alapon történnek jutalmazások. Az már csak hab a tortán, ha művészileg és szakmailag is jó az alkotás. Sőt a kádárizmus öncenzúrájához hasonlóan, nyugaton a zeneszerzők és rendezők maguktól olyan témákat és karaktereket gyártanak, amelyekkel tudják, hogy befuthatnak a kulturális-baloldal terrorja alatt lévő nyugati világban. Valójában ez semmivel sem másabb, minthogy idehaza Mészáros Lőrinc hogyan nyer közbeszerzést, vagy Polt Péter mi alapján nézi a jogot és, hogy a NVI hogyan szelektál a népszavazási kérdések jóváhagyása körül. Mindenki az adott országban tudja, hogy honnan fúj a szél és a hatalmon lévő klikk/ ideológiai oldalnak akar megfelelni. Így azonban alkalmas, képzett, rátermett emberek nem nyernek projekteket a NER-ben, és tehetséges alkotók, művészek halhatnak éhen a Nyugaton, csupán mert nem megfelelően gondolkodtak az őket körülvevő viszonyokról.

Horváth Martin

Horváth Martin- Jobboldali kommunisták

Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, annak apropóján, hogy Karl Marx 200 éve született, annak, hogy a kommunista diktatúrákról- vagy amiket legalábbis annak neveznek-, kifejtsem a véleményem. Megszámlálhatatlan azon nézetek száma a baloldali, neomarxista részről, amelyek azt állítják, hogy a 20. században kommunista illetve szocialista  címszó alatt megvalósult rendszerek valójában nem voltak kommunisták. A nemzeti-konzervatív oldalon persze ilyenkor gúnyos reakciók vannak. Amolyan szerecsenmosdatásnak vélik ezt a véleményt. Azonban én úgy gondolom, igazat kell adjak ezeknek neomarxistáknak. Valóban nem voltak kommunisták a magukat kommunistának valló rendszerek a 20. században. Sőt, azt mondom még csak baloldaliak sem voltak. Rögvest kifejtem miért. Mielőtt azonban bárki megvádolna, hogy én is mosdatom a szerecsent, tisztáznám, hogy ezt a véleményemet úgy tartom fent, hogy bár nem tartom kommunistának és baloldalinak ezeket a rendszereket, vallom közben, hogy a valódi kommunizmus ha gyakorlatban megvalósulna még ezeknél a 20. századi kamukommunista diktatúráknál is szörnyűbb lenne.

Nem először írom le, de ismét kifejtem. Ha a gyökeréig ásunk a jobb és baloldali világszemléletnek, akkor egy minden különbség fő okát kiváltó különbséghez jutunk. A jobboldal számára a világ abszolútum, míg az ember relatívum. A baloldal számára pedig az ember abszolútum, míg a világ relatívum. Tehát a jobboldal számára léteznek abszolút igazságok, törvények, természeti rendszerek, bevett társadalmi szokások, hagyományok melyekhez az embernek igazodni kell. Míg a baloldal számára az ember egy önállóan teljes egész létező, mely képes a környezetét a önmagához igazítani. Ebből megérthető az összes különbség kisebb téren. Miért védi a jobboldal a nemzetet, a vallási tradíciókat, a társadalmi hierarchiát. A baloldal miért van ezek ellen és támogat olyan progresszív dolgokat mint az eltérő nemi identitásúak egyenjogúsága és a többi. A marxizmus ebből a szempontból teljességgel baloldali. Ebben vita nincs. A kommunizmus címszó alatt kifejtett nézetek zöme, velejéig baloldali ebben a filozófiai alap meghatározásban. A gyakorlat viszont messzemenően eltér.

Rögtön felmerül a gyanú, hogy azon elmélet, hogy a proletariátusnak van egy élcsapata amelyeknek a forradalmat és társadalmi átalakulásokat irányítani kell, már eleve egy kis jobboldali elhajlás. Egy aprócska alku vele, hiszen valamilyen hierarchia létét (ha ideiglenesen is) de feltételezi, hogy szükséges a társadalomban. Ettől eltekintve a kezdeti kommunista próbálkozások erősen fedték a baloldaliság fogalmát. Elég csak a Magyar Tanácsköztársaságra gondolnunk. Ott még őszinte hit volt a marxista ideológiában amelyet következetesen igyekeztek érvényesíteni is. Azonban ha megfigyeljük a folyamatokat sorra arra a felismerésre jutunk, hogy a kommunista rendszerek paradox módon de ugyanabba torkollanak, ami ellen küzdöttek. Elkezdtek sorra felvenni, valamiféle korcs-jobboldali vonásokat a társadalomszervezésben. Eltörlik a klérust, de a párt mindenható atyai figyelme és iránymutatása átveszi a helyét. Eltörlik az Atyát a Fiút és a Szentlelket is, de helyébe lép Marx, Engels és Lenin (vagy éppen aktuálisan a lokális diktátor). A Mária és Krisztus képeket és ikonokat felváltja a pártfőtitkár, vagy a „hallhatatlan” Lenin arcképe. A királyt vagy a cárt megbuktatták, de azért egy Sztálin mint „vörös cár”, Ceausescu, mint a román nép nagy ura csakúgy helyettesítik ezt, mint Pol Pot, Enver Hoxa, Mao Ce-tung. Ahogyan Kádár is remekül helyettesítette a Horthy képben megjelenő gondoskodó államapuka szerepét. Persze a hierarchia is eltörlődött és nincs többé ispán, meg grófok és bárók. Csak azért a Központi Bizottságtól kezdve még is megvolt a rangsor a pártban. Úgy vélem ennek oka, hogy a világban minden működőképes rendszer jobboldali. A világ egyszerűen jobboldali. Az univerzum és a természet rendje egyszerűen ilyen hierarchikus felépítmény, amelyben különböző szokások, hagyományok tartják egyben a társadalmat. Hogy ez így jó volna? Nem hiszem, én idealistább vagyok annál. De kétségtelen, hogy ha egy társadalmat, országot, sőt birodalmat egyben akarunk tartani, akkor amíg ebben a világban élünk, szükségszerűen jobboldali praktikákat kell bevetnünk az egyben tartására. Ez odáig jutott, hogy gyakorlatilag alig tudunk megemlíteni valóban baloldali diktatúrát. A Szovjetunió Sztálintól kezdve elindult egy klasszikus birodalom felépítménye felé, és a Hruscsovi kis kitérő után Brezsnyevvel már abszolút egy kifejezetten orosz imperialista képződménnyé változott a Szovjetunió. A Szovjetunió a 1960-as évektől nem volt más, mint egy orosz, nacionalista, a cári birodalom befolyását reprodukálni próbáló formáció, amely kommunista szlogeneket és jelképeket használt, de ő is tudta, hogy ez rég nem az. Ez az egész befolyási övezetükre igaz volt. Ugyan ki gondolja, hogy Magyarországon Kádár és köre komolyan hitt a kommunista világforradalomban. Kádár kizárólag abban hitt, hogy egy sötét kompromisszummal, amit kötött a magyar társadalommal, hitellel fenntartható az, hogy ne ismétlődjön meg 1956. Ennyi volt a kádárizmus „ideológiája”. Jugoszláviában az ideológia inkább pánszlávizmus volt, mint sem kommunizmus. Észak-Koreáról nem is beszélve. Amely sokkal inkább egy nemzetiszocializmusra emlékeztet, mint sem bármilyen baloldali diktatúrára. Kim-dinasztia uralkodik. Dinasztia egy kommunizmusban, eleve paradox. Vallásos jegyei vannak az ideológiának, erősen a koreai nacionalizmusra alapoz, abszolút a vezérkultusz, hierarchia. Észak-Korea sokkal inkább a legősibb jobboldali archetípusokra emlékeztet, mint az ókori Egyiptom vagy Babilónia vagy éppen Róma. Nem kell messzebb mennünk Romániánál egyébként, ahol Ceausescu ugyanúgy vallásos vezérkultuszt épített ki és a román nacionalizmusra alapozta az ideológiáját. De senki sem gondolja, hogy egy Etiópiában, vagy Kubában valóban valaha is kommunizmus volt, noha annak nevezték. A kommunizmus a 20. század második felétől nem volt más, mint  egy közös megnevezés, egy alibi, a nyugati, liberális demokráciával és szabad piaccal szemben önmagukat meghatározó rendszerek számára. Ha Putyin, Orbán, Duterte, Erdogan 30 évvel korábban vannak hatalmon, biztos, hogy a kommunista blokk részeként lennének számon tartva. Ezért is nem tudják sokan, hogy a NER például neokádárista, vagy szélsőjobboldali. Vagy hogyan lehetett egy szerb kommunista Milosevics a legnagyobb szerb soviniszta 10 év alatt. A magyarázat valójában, hogy nem a NER vagy nem Milosevics eldönthetetlen, hogy kommunista vagy jobboldali, hanem a kommunista címkével ellátott rendszerek voltak valójában mindig is jobboldaliak. Ezen vezetőknél az egyetlen különbség, hogy most mivel a marxizmusnak való látszatmegfelelés kényszere sem tartja vissza őket attól, hogy jobboldali módszerekkel irányítsák a társadalmukat, sokkal bátrabban és nyíltabban viszonyulnak a nemzetük vallásához, és hagyományos értékeihez. Valójában persze a „szocialista erkölcs” ha belegondolunk, nem volt tartalmában másabb, mint a keresztény erkölcs. Mélységesen konzervatív volt az öltözködés, szexualitás, drogfogyasztás terén. Ahogyan a pénz és a fogyasztói társadalom morálja ellen is ágált. Nem véletlen akadnak olyan nézetek, melyek a papíron leirt marxizmust egy „árnyék kereszténységnek” tartják. Marx nem is akart mást, mint Isten nélkül megvalósítani a Mennyországot itt a földön. Természetesen ez egy halott próbálkozás és katasztrofális eredményekkel jár ha megpróbáljuk. Még katasztrofálisabbal, mintha a névelegesen kommunista diktatúrák eljobboldaliasodnak módszereikben.

Mivel a marxizmust következetesen vallók is rájöttek a történelem során, hogy itt csak a kommunizmus csak díszlet ezekben a rendszerekben, új megoldások felé kezdtek kacsingatni, hogy valóban érvényesíthessék a baloldaliság győzelmét  a társadalomban. Ebből lett a Frankfurti iskola. Ő rólunk már korábban itt írtam. Azt látjuk, hogy míg a magát kommunistaként definiáló világrészt a jobboldaliság szelleme fokozatosan bevette, legyőzte és átformálta, addig az ezzel szemben álló Nyugatot a kulturális baloldaliság egy hátsó ajtón letarolta. A hátsó kiskapu pedig 1968 volt. Ez a szintén ünnepélyesen fél évszázada indult folyamat, az egyetlen baloldali diktatúra megjelenésének kezdete. A feminizmus, a politikai korrektség, a szexuális forradalom, a könnyű drog legalizáció és végül a genderizmus mind-mind egy egy csápja ennek a baloldali diktatúra polipjának, mellyel valóban felszámolja a jobboldali berendezkedést, értékeket és valóban a filozófiai meghatározás szerinti baloldali világot teremt. Ahol az ember abszolútum a világ pedig relatívum. Ha megnézzük a nyugatot, elmondhatjuk, hogy lassan az első hiteles baloldali diktatúra a világon megalakult. Elég csak látnunk Kanadában azokat az eseteket, mikor elvették a szülőktől a gyermeküket mert nem nevelték elég „nem semlegesen”. A gender ideológia erőszakos elfogadtatása, vagy éppen kegyetlen leszámolás az ez ellen felszólalókkal. Mind ennek a jelei. A baloldal számára a világ relatív, ahogyan írtam a legelején. Ez az első baloldali diktatúra. A relativizmus őrült szellemi terrorja. Megismétlem magam: a valódi kommunizmus a 20. században megvalósult névelegesen kommunista diktatúráknál is szörnyűbb lenne. És talán már most is az.

Horváth Martin