Serfőző Dániel- Az idő válsága

A modern ember élete nagyon sok tekintetben válságos. Ezek a válságok itt a "fejlett nyugaton" már inkább szellemiek, mint sem anyagiak. Félreértés ne essék, a hiány és a válság az emberi lét sajátja, nincs egy olyan történelmi korszak, amiben ne lett volna jelen valamilyen módon. Ami speciálisabbá teszi a jelenkor emberét, a régi kor emberéhez képest, az a technikai fejlettségi fok, ami ezeket a válságokat felnagyítja. Az egyik ilyen válságos tényező az idő kérdése. Egy egészen váratlan és szokatlan változás lépett be e téren. Az idő felgyorsult mind, ha a közlekedést vizsgáljuk, mind, ha az emberi kapcsolatokat, de legfőképpen a saját magunk időfogalma bomlott meg. Hogy lássuk mennyire új keletű és radikális ez a változás csak gondoljunk bele, hogy az utóbbi mindössze 100 év technikai újítása milyen újdonságokat hozott az életünkbe: egy óra alatt megtehetünk egy olyan távot, amit régen fél nap alatt tehettünk volna meg, azonnali üzeneteket válthatunk egymással, időtől és távolságtól függetlenül, minden információt megkaphatunk másodpercek alatt a világhálóról. Kérdéses, hogy az ember mennyire tud erre a gyorsaságra berendezkedni. Szellemileg, lelkileg, kulturálisan, biológiailag.

 Mi a célunk az időben? Mekkora távlatokban tudunk gondolkodni? Mennyire vagyunk türelemmel? Mennyi időt vagyunk képesek egy döntés előtt mérlegelni? Az időelképzelésünk végtelenül lineáris lett. Kész tényként kezeljük azt, hogy a világ változik, halad valamerre. Pedig, ha belegondolunk ez a régi kor ciklikusságban gondolkozó természetközeli emberének egyáltalán nem volt ennyire egyértelmű. Neki nem voltak elképzelései a jövővel kapcsolatban, hogy az bármiképpen is más lenne, másnak kellene lennie, mint a ma. Egy évben gondolkozott. Ez alatt az év alatt ritmusosan lejátszódott újra az egész teremtés és megváltás, a vetés és az aratás, az öröm és a bánat, a szűkölködés és a bőség, a szent és a profán. Az egész kozmosz mondhatni a kor emberével lélegzett. Az egész világ évről évre újra indult. Számomra, aki már e kor szülötte mindig problémát okozott az, hogy ezek az emberek miért nem fásultak bele a mindennapokba, a "mókuskerékbe". Én szinte mindennap úgy kelek fel, hogy már megint ugyan ez, mikor lesz ennek már vége? Mikor érek célhoz? Meddig kell még ugyanazokat az örömöket és bánatokat kiszámíthatatlan időközönként elszenvednem? Mindig várok valami mást, valami egészen újat, ami eddig nem volt, egy megváltást. Pedig a megváltás már megtörtént. Vagy inkább folyamatosan történik! A személet a probléma. A modern ember úgymond, elúriasodott. Az egész világnak a terhét magunkon érezzük. Naponta böngésszük a hírfolyamot, és az egész világ bűne gyakorlatilag ránk nehezedik. Előbb kezd el motoszkálni bennünk az ISIS aktuális kiterjedése Szíriában, mint hogy vajon jól van e édesanyánk? Ezek a magasztos gondolatok régen az úri réteg kiváltságai voltak, ők rágódtak rajtuk a kastélyokba zárva, és ők is sokkal lassabb ütemben kapták meg ezeket a terheket. És ezek a nagy események azok, amik azt az illúziót táplálják bennünk, hogy valamiféle nagy cél felé tartana a világ. Ezzel párhuzamosan a mi életünkben is célokat állítunk, amikről azt hisszük, kötelező elemei egy értelmes életnek. Az álom és álmodozás nemzedéke vagyunk. Ha nem látjuk megvalósulni ezeket a célokat hamar letargiába esünk. Pedig nem feltétlenül kéne a világban elgondolnunk célokat, vagy bármilyen nagy tervet. Elérhetetlen álmok helyett, magát a jelent, az átlagost mindennapot kéne álommá szentelnünk. Sokkal nagyobb figyelmet kéne fordítsunk a mára, a pillanatra. „Élj a pillanatnak.” Mint egy elcsépelt idézet valami olcsó plázás pólón, de mégis hatalmas igazság. A pillanatnak, a mának élés összefonódott egyfajta élethabzsolással, testi gyönyörben való fürdéssel, pedig ennek nem feltétlenül kell így lennie. Maga Jézus mondja, hogy minden napnak megvan a maga gondja és dolga, és hogy ne tekintsünk állandóan a jövőbe, hanem itt és most figyeljünk sokkal jobban magunkra, cselekedeteinkre, gondolatainkra, és azok Istennel való kapcsolatára.

Gondoljunk Istenre. Ő maga az idő felett áll, leginkább úgy képzelhetjük ezt el, hogy egyfajta örök Isteni pillanatban lakozik. Számára kezdet és vég egy kör, vagyis inkább egy pont, amelynek kiindulása Önmaga, és vége is Önmaga, de mégsem ugyan olyan értelemben. A kezdet és a vég nem egyezik, nem ugyan az. A teremtés és a megváltás is kijelölhető, mint egyszer megtörtént, soha meg nem ismételhető origó. Valami olyasmi lehet, mind egy színváltó LED-pont. Mi a szélén menetelünk, és csak azt látjuk, hogy van előttünk egy számunkra egyenes út és miközben lépdelünk rajta, meg-meg változik az út színe. De valójában mi egy nagyon kicsike kis kör szélén haladunk körbe-körbe,és Isten az, aki a teremtett lét minőségét befolyásolja célszerűen, folyamatosan keveri a színeket. Van egy „világvége”, de az nem a LED eltűnése, csak a végső színének elnyerése. Gondoljunk bele abba, hogy minden nap halljuk, hogy bolygónk számára X év van hátra, amíg lakhatatlanná nem válik. Ez a folyamat, a mi művünk, és annyit kéne csak tennünk, hogy nem menetelünk sehova tovább, csak megállunk. Megállunk és élünk. Nem termelünk profitot, nem halmozunk vagyont, nem akarunk a világ királyai lenni. Csak élni akarunk, boldogan. A világ azért pusztul, mert valójában nem menetel sehova, mi vagyunk azok, akik masíroznak rajta. Isten a világot az ember kezébe adta a teremtés után az ember pedig saját bűnének rabszolgaságába hajtotta azt. Isten azt is mondja, hogy ne törődjünk, azzal mit veszünk fel holnap vagy mit eszünk, mert, ahogy az ég madarait is eltartja a természet, úgy minket is el fog.

Ez az egész gondolatmenet akkor fogalmazódott meg bennem, amikor ma egy gyönyörű szép, elő tavaszi, hűvös, de napos délutánon megcsodáltam az eget és a lassan visszatérő vadludakat. Elmerengtem azon a csodálatos ciklikusságon, amiben léteznek. Az évről évre megismétlődő vándorlásról, megérkezésről, megpihenésről, majd újra elindulásról, mindezt óramű pontossággal. A természet csodája. És volt egyfajta ellentét a ludak módszeres és szervezett vándorlásában és a kék ég végtelensége között. Valami olyan másság, ami Isten és ember között is fennáll. A végtelen Istenben mozgó ember. A fáradhatatlan újrakezdés. A látszólag soha célhoz nem érés, de valójában már a célnál levés. Mert igazából egy vadlúdnak nincsen célja emberi értelemben. Csak magáért az életért létezik. Sose lesz az, hogy úgy érkezik meg, hogy onnan többé soha nem kell tovább indulnia. Mégis teszi és él. A természet Isten órája. Az ember pedig valahol az iparosodás kezdeténél elcserélte ezt az órát, a vas, fogaskerék, és gőz ritmikus, monoton, hangos üzemére. Azáltal, hogy elszakította magát a természet ciklikus élettelisségétől, elszakította magát a szenttől is. Érdekes látni, hogy az iparosodással jelentek meg az embertelen munkaórák. A 16 órákat dolgozó munkások. Ugyanis a technikának nincs igazán élő ritmusa. Nincs benne árnyalat, hangulat, elkülönülés, változás. Csak ugyan az a ritmikus, életidegen zakatolás. Nincs ebben a zakatolásban semmiféle ciklikusság, ugyanis a ciklus különbségekre épül, változásokra, amik egy ritmus szerint épülnek egymásra, harmonikusan. Itt csak zakatolás van, és az egyetlen különbség az csupán annyi, hogy napról napra hangosabb ez a zakatolás. Addig az ember a szentek ünnepei között élt. Történészek megállapították, hogy egy középkori jobbágynak, akiről hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy szinte rabszolgaként létezett, több pihenőnapja volt, mint egy mai átlag dolgozónak. Társadalmi szinten úgy vélem már késő visszafordulni. Pesszimista vagyok a jövőnkkel kapcsolatban, az egyén itt már nem képes változtatni. Messzemenően túl nőtt a rendszer az emberen, hihetetlen bonyolult kapcsolatrendszerek tartják fenn, és mozgatják előre. Ez egy olyan vonat, ahol már leszakadt a fék. Az egyén viszont még leugorhat erről a halálvágányról és magával viheti közvetlenebb környezetét is. És így is kell tennie, mert már látszik, hogy a sínek nem tartanak örökre, ott a fal, aminek egyenesen a közepébe robog az emberiség mozdonya. De a jó hír, hogy nem a sín a világ egésze, mert a sín is fut valamin. A kozmosz még itt van körülöttünk, a vadludak még vándorolnak, a virágok hajtanak, a természet megújul. Isten haragjának még nem jött el az ideje, a tisztítótűz még nem emésztette fel világunkat, hogy aztán újjá szülje azt. Van még mibe kapaszkodnunk, van még időnk élni, igazán élni. De mindez csak rajtunk múlik. Próbáljunk lecsöndesedni, meglassulni. Felvenni magunkban egy kiegyensúlyozott ritmust. Arra szánjunk csak időt, ami valóban fontos. Éljünk úgy, mintha minden egyes nap végén eljönne az ítélő Krisztus, a másnapot pedig hálával kezdjük, amiért mégse tette és még létezhet ez a szedett-vedett, elfecsérelt, tákolt világunk. Legyünk vadludak, akik csak mennek tovább, mert az életben maradás van előttük, ez az ősi ösztön, ami kérdés nélkül nagyobb, mint a nemlét, Isten teremtő munkájának bizonyítéka. Mert az állat Istentisztelete az életben maradás ciklikussága, míg az emberé az örökkévaló megismerésének célhoz érése.

Serfőző Dániel