Horvátországi-háború(1991-1995) IV.- Újjáéledő horvát hadszíntér és a horvát-bosnyák vérfürdő

Előző: Vance-terv és eszkalálódás Boszniában

  IV.- Újjáéledő horvát hadszíntér és a horvát-bosnyák vérfürdő

A Maslenica-hadművelet és a bosnyák pokol

Horvát katonák a Maslenica-hadművelet alatt

Miközben az egész világ a kibontakozó horvát-bosnyák konfliktusra figyel, s legfőkébb a szerbek

röhögnek a markukba, addig Tudman és a HV új tervet sző a Horvátországi hadszíntéren. Az RSK-erőinek nem sok komoly dolga akadt egy ideje és úgy gondolta Szerb Krajna vezetősége is, hogy a horvátok most a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság gondjaival és a bosnyákokkal vannak elfoglalva. Ennek megfelelően hatalmas meglepetésként érte őket 1993 januárjában, mikor Zadar mellett hatalmas erőkkel, a tűzszünetet megsértve megindul a Maslenica-hadművelet. Ez volt a Horvát Hadsereg első, rendes katonai akciója, rendes hadtestekkel, megfelelő (Nyugatról beszerzett) fegyverekkel és felszereléssel. Az RSK erőinek nem sok esélyük volt felucsodni a hirtelen támadástól és a HV kilóméterekkel tolta vissza Zadar mellől az RSK erőit és Szerb Krajna határát. A horvát erők elérik a stratégiailag fontos Maslenica-hidat és rögtönzött pontonhíddal visszaállítják az összeköttetés az eddig elvágott déli országrész és Közép-Horvátország között. Ez nem csak a Dalmáciában lévő egységeiknek és úgy általában a civileknek jelentett nagy fellélegzést (akiknek szigetről szigetre kellett hajókon ellátmányt szállítani addig nagyon macerás módon), hanem a közelgő boszniai hadműveletekhez is elengedhetetlen volt az ellátás biztosítása ezen az útvonalon. Bár Milosevic megígérte Szerb Krajnának, hogy ha nagyobb támadás éri őket azonnal csapatokat csoportosít át hozzájuk, ezt a Krajna és Szerbia közötti boszniai káosz miatt nem engedhette meg magának. Ismét az önkéntesekhez folyamodik és Arkan több száz "tigrise" érkezik Horvátországba az RSK megsegítésére. Az ENSZ békefentartói tiltakoznak és nemzetközileg is elítélik Horvátország tűzszüneti megsértését, azonban ez csak a felszín. A Nyugati hatalmak minden bizalma ekkor Horvátországban van, mely az egyetlen potenciális erőnek tűnik, hogy véget vessen a Balkánon kialakult káosznak, ezért hallgatólagosan szemethunynak a hadművelet felett, ami akár a boszniai hadszínteret is lezárhatja. Arkan Tigrisei és az RSK-sok ellen a hírhedt spliti Rafael Vitez Boban zászlóalj érkezik ( a kvázi HOS-ként működő HV egység) és Marko Skejo legelszántabb usztasa szimpatizáns katonái néznek farkasszemet a legszélsőségesebb szerb paramilitárisokkal. A Maslenica-hadművelet eredményeit hónapokon át, egészen 1993 végéig igyekeznek védeni Skejo "HOS-osai", amely végül is sikerrel jár. Ez időszak alatt az utánpótlás zavartalanul tud eljutni Dalmácián keresztül Herceg-Boszniába a HVO-hoz, ahol épp a pokol alakul ki. A Vance-Owen terv, ami a bosnyák kantonokat lakosságuk etnikai többsége szerint igyekezett besorolni vagy a Boszniai Szerb Köztársasághoz, vagy a Herceg-Boszniai Horvát Köztársasághoz (ami ekkorra bejelenti de facto független állammá válását Bosznia-Hercegovinától) vagy a maradék bosnyák Boszniához, csúfos véget ér. A Vance-Owen terv hagy egy engedményes kiskaput, amit a felek lecsillapítására szán, mégpedig, hogy a kantonok hovatartozása nem végleges, amennyiben a kanton etnikai arányai megváltoznak. Ez pedig a balkáni logikában kinyitja Pandora-szelencéjét és mindenki etnikai tisztogatással, népírtással igyekszik elérni a számára fontos kanton entikai arányainak megváltozását. A vegyes horvát-bosnyák kantonok sorsa itt megpecsételődik és mind az Arbih igyekszik kiírtani vagy elűzni a horvát lakosságot, miközben a HVO ugyanezen ügyködik a bosnyákok ellenében. A horvát-bosnyák háború a tetőfokára hág. Boszniába a muszlim testvériség jegyében pakisztáni, afgán és arab dzsihadista önkéntesek érkeznek az Arbih megsegítésére. A horvát lakosságot a korábbinál is elképzelhetetlenebb kínok várják. A dzsihadista önkéntesek nem válogatnak a taktikáikban és olyan módszerekkel tisztítják meg a horvátoktól a kantonokat, mint az élve elégetés, karóba húzás, kerékbetörés. A középkori barbarizmus az amúgy sem szofisztikáltságáról ismert HVO-sokat is radikalizálja. Megjelennek a bosnyákokat foglyul ejtő koncentrációs táborok és a muszlimgyűlölet az egekbe szökik. A helyzeten nem segít, hogy a neonáci önkéntesek közül többen élvezik a helyzetet és olyan emberek, mint az egyébként néger(!) svéd Jackie Arklöv brutális kínzásoknak teszi ki a foglyokat. Az identitásválsággal küzdő Arklöv horogkeresztes övcsatjával veri véresre az ártatlan bosnyák nőket, kényszeríti Allah-hoz imára a civileket, mielőtt agyonlőnő őket, miközben az éppen felvirágzó skandináv black betal dalait bömbölteti kazettás magnóján. A HVO-sok később elhatárolódnak tőle és ő maguk is őrültnek titulálják, azonban annak semmi nyoma, hogy komolyan tettek volna ellene a '93-as vérfürdő idején. (Arklöv később hazamegy Svédországba és megússza tetteit, csak később 1999-ben tartóztatják le két svéd rendőr megöléséért, s azóta is börtönben van. Egy 2004-es interjúban úgy nyilatkozik, a horvátok oldalán való vérengzés "maga volt a megtestesült fasiszta álom számára".) Eközben a HVO jelentős területeket szerez Közép-Boszniában és a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság nagysága eléri csúcspontját. Horvátországi HV csapatokat is egyre többször csoportosítanak át a dzsihádisták elleni harchoz Bosznia területére. Josic Julien a magyar ex-légiós is ezen harcok közben veszíti el egyik lábát aknára lépve. ( Érdekesség, hogy Bihácsi régióban, Szarajevóban és az Észak-Nyugat Boszniai régióban a HVO és az Arbih szövetségben marad és nyoma sincs konfliktusnak).  Azonban az amerikai tisztviselők mélységesen csalódnak a zágrábi vezetésben, hogy így járnak el az új béketervükkel kapcsolatban, a Nyugat ismét hátat fordít Zágrábnak és komoly retorziókat helyez kilátásba.

A horvátok által szétlőtt Mostari Öreg-híd

Medak-zseb hadművelet és a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság kifulladása

Erről mit sem sejtve a Tudman, és a HV újabb hadműveletet tervez Horvátország területén. A korábbi tűzszüneti megsértésüknek miután nem volt semmi következménye a Nyugat részéről, most úgy döntenek újra próbálkoznak. Ennek oka, hogy a Maslenica-hadművelet után az Szerb Krajna hatalmas bosszú ágyúzásba és bombázásokba kezd. A frontvonalon lévő Gospic brutális károkat szenved de a főváros Zágráb sem marad ki a rakétaesőből több alkalomal sem. Miután a HV beazonosítja, hogy a rakétatámadások kiindulópontja egy Gospictól délre található RSK-támaszpont Medak falu mellett, annak elfoglalására törekszik. 1993 szeptemberében a HV ismét megindul Gospic irányából délre és behatol újra Szerb Krajna területére. Az RSK visszaszorul, de a HV katonák brutális pusztítást végeznek. Sokuk éppen a szerbek által elfoglalt szülőfalujukat foglalja vissza és amit ott látnak, megvadítja őket. Saját szüleik, testvéreik, barátaik oszladozó tetemeit találják otthonuk kertjében fákon lógva és kegyetlen mészárlást végeznek a faluban lakó szerb civilek ellen. Medakot és a rakétatámadások gócpontját elfoglalja a HV, de ezt már a békefenntartó UNPROFOR nem nézi tétlenül. Csorba esett a becsületükön a Maslenica alatt, így most a francia és kanadai békefenntartók ellentámadást intéznek a Szerb Krajnába vonuló horvátok ellen. Kaotikus állapotok alakulnak ki, ahol az UNPROFOR egységei megindulnak a HV ellen, miközben a békefenntartó erők mögött az RSK csapatai foglalják vissza a területeket. Ez nehéz helyzet elé állítja a horvát vezetést, akik ugyan nem akarnak a békefenntartókkal összetűzésbe kerülni, de látva, hogy az RSK visszanyomul mögöttük, sőt szintén támadni kezdni hátulról a horvát egységeket, úgy döntenek mégis tűzpárbajban vesznek részt, nemhagyva elveszni a katonai sikert. A kanadai és francia békefenntartók egy darálóban találják magukat, ahol egyik oldalról a horvátok, hátulról az RSK lő, s végül senki nem tudja ki kicsoda a káoszban. Mire híre jut Zágrábba ennek, Tudman azonnal leállítja a hadműveletet és visszavonulót fúj a HV-nak. Szerencsére komolyabb UNPROFOR veszteségek nélkül ér véget a csata. Az elfoglalt területet nem adják oda Horvátországnak, sem Szerb Krajnának, egy speciális ENSZ-által igazgatott demilitarizált zóna lesz. Ezzel az akcióval azonban Horvátország végleg elveszíti a Nyugat kegyeit és az nem tűri tovább boszniai terjeszkedését.

James Calvin kanadai ezredes, aki két tűz közé szorult az ENSZ-csapatokkal

Az, hogy a horvát vezetés ismét nagyobb erőket vet be hazai területen nem segíti a HVO ellátásának növelését Heceg-Boszniában, ahogy az sem, hogy a közvélemény szemében ugyanolyan barbároknak tűnnek már, mint a szerbek, s ugyanúgy szatelitállamon és eltartott külföldi hadseregen keresztül végez brutális dolgokat a bosnyákok ellen. A HV tisztek egy jelentős része Boszniában van, és nem hivatalos HV egységek is a HVO mellett, de ha Horvátország nem akar ugyanolyan nemzetközi megítélés alá esni, mint Jugoszlávia, akkor ezt bekell fejeznie. Továbbá Törökország és megannyi arab állam jelentős támogatásokról biztosítja a muszlim bosnyákokat, ezzel pedig az Arbih már nem egy szervezetlen pár AK-val a kezében rohangáló hülyegyerek szintjén van. 1993 legvégére hatalmas veszteségeket szenvednek el a horvátok a bosnyákoktól. A Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság területe nem csak vissza esik a horvát-bosnyák konfliktus előtti szintre, de valamivel még kevesebb is annál. Ez és a az USA nyomása elkerülhetetlenné teszi, hogy Tudman letegyen Nagy-Horvátország, minden horvátot egy államban tömörítő víziójáról és 1994 februárjában a Washingtoni-egyezmény keretében Tudman és Izetbegovic békét köt. A horvát-bosnyák háború véget ér. A feladat ezután közös erővel a szerbek visszaszorítására törekedni. Későbbi években a Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi törvényszék elítéli a horvát kormányt, hogy a HV-t idegen ország területére vezényelte, a HVO-t irányította és több horvát tisztet is elítélnek a bosnyákok elleni atrocításokért. Leghíresebb Slobodan Praljak, aki a hágai bíróságon, mikor bűnösnek nyílvánították, kamerák keresztüzében látványos öngyilkosságot követ el tiltakozásul az ítéletért, 2017-ben)

A '94-es pangás és Bihács lehetetlen helyzete

1994 fordulópont a háború szempontjából minden fél számára. Horvátországnak összekell szedni az erejét, új fegyverzettel és a modern hadviselés szabályai közé szabott HV-val megkell erősödnie. Minden erejével Szerb Krajna elfoglalására készül, toborzásba kezd és rengeteg gyakorlatot hajt végre. A bosnyákok most fejlődnek rendes haderővé és mind a horvátok, mind a bosnyákok a sebeiket nyalogatják véres konfliktusuk után. Nem egyszerű az együttműködés karóbahúzások és kegyetlen mészárlások után. Jugoszlávia szintén kifullad. Az országot az ENSZ kizárta soraiból, megannyi Nyugati szankciót nyög, az infláció az egekben. Belgrád és a többi szerb nagyváros utcáit rendszeres háborúellenes tüntetések rázzák meg. A szerb karhatalomnak rengeteg erejét emészti fel a pacifista fiatalok leverése. A Nagy-Szerbia álmát dédelgető Belgrád felismeri, hogy a villámháborúnak szánt konfliktus kicsúszott a kezei közül és a továbbiakban képtelen menedzselni már mind a boszniai VRS-t, mind a horvátországi RSK-t. Ezeket javarészt a szerb alvilág látja már csak el. Amely természetesen a politikai vezetés felső szintjeivel is összefonódott. Milosevic két tűz közé kerül. Olyan radikálisoknak engedte át az állam irányítását, akiknek nem mondhat hirtelen nemet, ráadásul ő szította a tüzet. Azonban ha tovább folytatja a háborúskodást egész Jugoszlávia belerokkan, a lakosság pedig erőszakkal dönti meg lassan hatalmát az elégedetlenségében. A Boszniai Szerb Köztársaság még csak-csak erőben van, de Szerbiától és a boszniai hadszíntéren minden ellátmányt felélő VRS-től jóval messzebb lévő Szerb Krajnai Köztársaság viszont lassan az összeomlás szélén áll. Ezt a bábállamot nem évekre tervezték és nem arra, hogy valóban államként funkcionáljon, ráadásul ilyen kevés ellátmánnyal háborút vívjon. 1994-re Szerb Krajna 430 000 lakosából mindösszesen 36 000 volt nem munkanélküli vagy nyugdíjas. Fizetésüket és nyugdíjukat sem Szerbia állja már az elértéktelenedett dínárral, hanem az ENSZ békefenntartói etetik és látják el őket dollárral. (Ezt később elég nehéz lenne elképzelni Ukrajnában a Donbass esetében). Az RSK haderő átlagéletkora az 50 év felé közelít. A fiatalok vagy meghaltak már, vagy elmenekültek Szerbiába. Milosevic jól tudja, hogy még pár jelentős horvát offenzívát jelen állapotában Szerb Krajna nem él túl, ezért az egyeszségre törekszik. Knin, Szerb Krajna vezetése azonban elárulva érzi magát, nem ezért harcoltak eddig és a békéről hallani sem akarnak. Szerb Krajna Nyugat-Szlavóniai része (melyet félig elfoglaltak a horvátok 1991 végén) viszont külön egyezséget próbál kötni a horvát kormánnyal arról, hogy átengedi fizetség fejében a stratégiailag fontos A3-as autópályát nekik. Kninből azonnal leszámolnak a Nyugat-Szlavóniai vezetéssel. Miközben Kelet-Szlavónia még mindig a romokban hever, Vukovár és a többi település felújítására nem jutott pénz, azonban ők vannak szomszédságban közvetlen Szerbiával, ezért külön szeretnének ahhoz csatlakozni. A belső konfliktusok nem javítják Szerb Krajna helyzetét (a miniszterelnök Hadzic és az elnök Babic között folytonos a konfrontáció) magát a Knini vezetést is végül megpuccsolják és új elnöke lesz az országnak 1994-ben. Az új vezetés vészmegoldásokat keres, ennek egyik eszköze pedig, hogy Szerb Krajna egyesüljön a Boszniai Szerb Köztársasággal, aminek jobban állnak mind katonai, mind egyéb anyagi dolgai. A tárgyalásokat megkezdik, de ez jelenleg a Boszniai Szerb Köztársaságnak inkább teher. A koncepció szerint Szerb Krajna egyesül a Boszniai Szerbekkel, majd azok politikai úton végül Szerbiával. Így létrehozva egy eredeti tervhez képest sokkal kisebb, ám mégis a balkán szerbeiben többségét magában foglaló Nagy-Szerbiát.

Nagy-Szerbia "B-terve" Szerb Krajnával és a Boszniai Szerb Köztársasággal

Boszniában az Arbih ugyan megerősödött, de továbbra is tudja a Szarajevói vezetés, hogy a horvátok nélkül ők ezt a háborút nem nyerhetik meg a szerbek ellen. Ahhoz viszont, hogy a horvátok segítsenek nekik, felkell mutatni valami önálló, jelentősebb katonai sikert. Ezzel nem csak valóban fontos szövetségesnek tűnnek, akiket nem csak megmenteni kell a horvátoknak, de azt is jelzi, hogy nem éri meg úgy besegíteni, ahogy a horvátok korábban a saját érdekükben területfoglalással tették, mert komoly erőt képviselnek a bosnyákok is. A realitást nézve nem sok olyan terület van, ahol a bosnyákok sikert érhetnének el a szerbek ellen, de a fő Boszniától elzárt Bihácsi Köztársaság helyzete már igencsak égető. Ha Bihácsból a bosnyákok képesek eredményeket elérni, az azt is jelentheti a horvátoknak, hogy a Szerb Krajnai köztársaság és a Boszniai Szerbek közé zárt Bihács az ő első számú ellenségük ellen is ér valamit, Szerb Krajna ellen. Erre a legjobb megoldás, ha a Szerb

A Bihácsi Bosznia helyzete

Krajna által eltartott, a Bihácsi Köztársaságon belül sokadik fraktálként megjelenő Nyugat-Boszniai Szerb Köztársaságot megszűntetik a területükön. A két szerb bábállam közá zárt bihácsi bosnyákok váratlan támadást intéznek a Nyugat-Boszniai Köztársaság ellen 1994 augusztusában. Az offenzíva sikeres, Nyugat-Bosznia szerb vezetői Szerb Krajnába menekülnek és a miniállam megszűnik létezni. Nem sokkal később a horvát és bosnyák tárgyalások megkezdődnek egy közös hadműveletről. A horvát vezetés bízik a bihácsiak elszántságában, és ha képesek kitörni onnan délre, vagy csak lekötni a szerb erőket, akkor a horvátok délről, észak felé haladva a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság területéről indulva képesek lehetnek Boszniában Knin mögé kerülni, elérve és elvágva a Szerbiából érkező utánpótlási útvonalát a bábállamnak. 1994 őszén azonban Szerb Krajna hatalmas rakétazáport zúdít Bihácsra, a boszniai VRS-el első közösen összehangolt katonai akcióval az "országban", visszaállítja a Nyugat-Boszniai Szerb Köztársaságot, melyet nem sokkal korábban a bihácsiak megszűntettek. Ez azonban már nem töri meg a közös szándékot és 1994 novemberében kezdetét veszi a HV-HVO-Arbih közös hadművelete, a '94 Tél akció. A cél Bihács felszabadítása a szerb gyűrűből, másodlagos cél (ez a horvátoknak elsődleges) Knin mögé kerülni és elvágni az utánpótlási útvonalát a Szerb Krajnai Köztársaságnak. A közös horvát és bosnyák erők jelentős sikereket érnek és bár Bihács egy tapottat sem mozdul ki a gyűrűből, a horvátok jelentős területeket foglalnak el a szerbektől, megközelítve a Knini ellátási útvonalat, azonban el nem érik azt. Az eredmény reménytkeltő, bár elsődleges céljait nem éri el, a haderők kifulladnak, a front befagy. Josic Julien a magyar ex-légiós utolsó harca a horvátok oldalán, ahol elege lesz az évek óta tartó, politikai intrikák által átszőtt kegyetlen vérfürdőből, miután észreveszi, hogy egykori légiós barátját ölte meg, aki a szerb önkéntesek oldalál harcolt. Így ír erről: 

"Légiós barátom feküdt elöttem. A seb, ami az arcán végighúzódott tőlem származott. Éreztem arcomon végigfolyó keserű könnyeim ízét... Ez volt életem legutolsó és legmegrázóbb harca, amit ugyan megnyertünk, de én vesztettem. Elég volt!"

Mindenki vár, erőt gyűjt, miközben a Vance-terv tűzszüneti egyezménye Horvátország területén is hamarosan lejár. (Folytatása következik)

Horváth Martin

Következő: Vihar-hadművelet és a háború vége

Horvátországi-háború (1991-1995) III. - Vance-terv és eszkalálódás Boszniában

Előző: II. Dicsőséges védekezés a túlerővel szemben

 III. - Tűzszünet és eszkalálódás Boszniában

A Vance-terv és a boszniai horvátok helyzete

A Szerb Krajnai Köztársaság területe

Za dom Spermni! - kezdődik Thompson legendás háborús dala, melynek címe Bojna Cavoglave. Marko Perkovic a Thompson nevet arról az antik fegyverről kapta, amivel harcolt és védte faluját Dalmáciában, Cavoglavét. A korabeli VHS felvétel hatalmas lelket öntött a horvátokba, mikor megjelent 1992 januárjában, erre pedig szükségük is volt az reménytelennek tűnő nemztetközi helyzetben. Az USA-ban azonban új elnöki kabinet került hatalomra, a demokrata Bill Clinton, akik előző, republikánus vezetésükkel ellentétben már sokkal nagyobb külpolitikai lehetőségeket láttak egy szétesző, s egyre inkább ortodox történelmi testvériségen alapuló oroszbaráttá váló Jugoszlávia ellenében. Noha az USA el nem ismeri Horvátországot, a nemzetközi mozgolódás megindul és Cyrus Vance ( ő volt a küldöttség vezetője is, aki a magyar Szent Koronát visszahozta 1978-ban) amerikai diplomata az ENSZ-en keresztül benyújt egy tűzszüneti, ideiglenes rendezési tervet. Ez a Vance-terv. Lényege, hogy a harcokat befagyasztják, a JNA kivonul az elfoglalt területekről, melyek már Szerb Krajnai Köztársaság névre hallgatnak és oda ENSZ békefenntartók érkeznek. Horvátország erre várt, s beleegyezik a tervbe. A helyzet pikantériája, hogy mire ez a megállapodás létrejön, már a JNA volt kiffuladóban és a horvátok hajtottak végre sikeres ellenoffenzívákat, amiket így Nyugat és Kelet- Szlavóniában leállítanak. A HOS vezetése őrjöng, de nekik is megvannak számlálva a napjaik. Sem Tudman, sem a nemzetközi közösségneknek nem érdeke, hogy szélsőjobboldali paramilitáris egységek flangáljanak a fronton tovább. Vinkovciban a helyi HOS bázisául szolgáló ház, a benne tartózkodókkal együtt tisztázatlan körülmények között felrobban 1992 márciusában. Ez sok összeesküvés-elméletet szül és tovább nő a bizonytalanság a zágrábi vezetés és a HOS között. Egy új törvénytervezettel 1992 közepéig a HOS egységek vagy beolvadnak a HV-be, vagy leszerelnek. Akkor még nem tudták, de egy harmadik út is állt, előttük, erre később visszatérünk. 

A Szerb Krajnai Köztársaság etnikai viszonyának változása másfél év alatt az etnikai tisztogatások következtében

A britek még mindig figyelembe veszik Belgrád helyzetét és sokuk szerint Jugoszláviának nagyobb szüksége volt erre a fegyverszünetre, mint Horvátországnak. Az EU elismeri Horvátország függetlenségét. A Vance-terv életbe lép 1992 januárjában, de gyakorlatban természetesen nem úgy zajlik, ahogyan elképzelték. A JNA ugyan kivonul Szerb Krajnából, azonban minden fegyverzetüket és felszerelésüket hátrahagyják, amit birtokba vesz a frissen megalakuló Szerb Krajnai Hadsereg (RSK-erők). Innen lehet tippelni, hogy a fegyverropogások a határmenti zónákban egyáltalán nem szűntek meg. Hiába érkeznek az ENSZ békefenntartói (UNPROFOR), semmiféle gátját nem képzik az RSK-sok tömeges népirtásainak az elfoglalt területeken. 1992 elején a Zadar melletti Skabrinjában, majd több helyütt Gospic mellett és Kelet-Szlavóniában is tömeges népírtást követnek el az RSK erői horvát civilek ellen. Szerb Krajna egy folyamatosan fenyegető góc marad Horvátország testén, ami annak 1/3-át birtokolja. A horvát alkotmányt módosítják és jelentősen növelik a kisebbségi jogokat, részleges autonómiát biztosítva a horvátországi szerb többségű területeknek (Krajnai és Glini autonóm körzet) de ez a szerbeket már nem hatja meg. Szerb Krajna természetesen egy önállóan létezésre alkalmatlan bábállam, amelyet az Észak-Boszniai főutvonalon ( és Kelet-Szlavóniát közvetlen a Vajdaság felől) látják el Szerbia felől utánpótlássa, élelmiszerrel és mindennel, ami egy ország működéséhez szükséges. Szerb Krajna Jugoszlávia nem hivatalos tagállamaként funkcionál, és Belgrád túlnyújtott keze horvát területeken, ami csak erőt akart gyűjteni a fegyverszünettel, hogy újra lecsapjon és továbbnyúljon. Viszont a Belgrád és Knin közötti utánpótlási útvonal biztonságába a történelem közbeszólt. 

Bosznia etnikai térképe: kék-szerb, zöld-bosnyák-narancs-horvát

Az 1991-es év során a legtöbb hadműveletet a JNA erői, az akkor Jugoszlávia tagállamát képező Bosznia területéről indította. A friss bosnyák öntudattal rendelkező muszlimok szintén a függetlenné válással kacérkodtak, de látva Horvátország helyzetét, nem akartak szembeszegülni Belgráddal. Sokkal nagyobb probléma, hogy Bosznia majdnem fele szerb etnikumú, míg a nyugati, Hercegovinai területet horvátok lakják. Ezek a horvátok pedig 1991 végén nem igazán örültek annak, hogy a JNA végiggaloppozik a területükön, hogy az anyaországukat megszállják. Sokan közülök barikádokat állítottak a JNA erői ellen, akik nem egy esetben már hercegovinai területen megölték a horvátokat. Tömegesen menekültek a hercegovinai horvátok a háború súlytotta Horvátországba, ami nem volt képes ellátni őket, a jelentős belső emigráció mellett. Zágráb azonban úgy döntött inkább katonai kiképzésben részesíti őket és létrehozza belőlük a  Horvát Hadsereg, a HV boszniai ágát, így született meg a HVO. Már 1991 végén a boszniai horvátok elégedetlenek voltak a Szarajevói vezetéssel, amely nem védi meg őket a szerb agresszióval szemben, így kikiáltották a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaságot, amely úgy funkcionált, mint Horvátországban a szerb SAO-k, még de facto állammá válásuk előtt. Ennek az entitásnak lett a hivatalos hadereje a Zágrábból irányított HVO. Erre válaszul a boszniai szerbek is megalakítják a Boszniai Szerb Köztársaságot. Boszniában csak a bosnyák lakta területek maradnak teljes mértékben, ami a középső (az is sok esetben vegyes horvát-bosnyák) részeket jelenti. Illetve fontos megemlíteni az Észak-Nyugati részen a Szerb Krajna és Boszniai Szerb Köztársaság közé szorult bosnyák entitást, ami Bihácsi Köztársaság néven önállósul elvágva a fő Boszniától. Hogy még balkánibb legyen a helyzet, a Bihácsi Köztársaságon belül a szerbek még létrehoznak egy de facto államot, ami nem a Bihácsi Köztársaság része, Nyugat-Boszniai Köztársaság néven. Ezt egy szerb autókereskedő vezeti. Emellett jelentős horvát népesség él még Szlavónia alatt, Észak-Kelet Boszniában, ami szintén Herceg-Bosznia része lesz és megjelenik a HVO. Herceg-Bosznia de facto Horvátország része, Zágrábból kap utasításokat, fegyvereket, ellátmányt és a hadseregét is onnan irányítják. A Mostar székhelyű Herceg-Bosznia és Zágráb pedig igencsak szeretne egyesülni. Ennek oka nem csak az a sérelem, hogy a szavakban a horvátokat támogató bosnyák elnök, Izetbegovic nem védte meg saját boszniai területén a horvát lakosságot a JNA agressziójától. Az 1992 márciusában asztalra tett Carrington-Cutileirov tervet, mind a horvát, mind a szerb, mind a bosnyák fél elfogadta. Ez jelentős jogokat biztosított a horvát kisebbségnek is Hercegovinában és Bosznia más területein, valamint a horvát többségű kantonokat is a Herceg-Boszniai Horvát Köztársaságnak ítélte. Ezt azonban Izetbegovic váratlanul felrúgta az amerikai külügyminiszterrel való találkozása után. (Az USA már ekkor is inkább a bosnyákokat igyekezett támogatni a horvátok helyett.) Miután Izetbegovic váratlanul megszegte az egyezményt és elvetette a horvát kisebbség jogainak lehetőségét Boszniában, Tudman és Izetbegovic között teljesen elmélyült a bizalmatlanság. 

Boszniai offenzívák

A Vance-egyezmény alól csak a Dubrovniki Köztársaság képzett kivételt, mivel itt nem volt őshonos a szerb kisebbség, ezért a HV azonnal megkezdni a szerb erők kiszorítását onnan 1992 tavaszán. 1992 áprilisában Bosznia is kikiáltja a függetlenségét, lesz, ami lesz alapon. Ebben a pillanatban a Jugoszláviából felfegyverzett Boszniai Szerb Köztársaság erői (VRS) megtámadja a bosnyák területeket. Miután a Horvátországi területről kiszorítják a szerb erőket Dubrovnik mellől a horvátok, azzal a lendülettel át is ugranak Boszniába ( Herceg-Boszniai rész) és a HVO-val közösen megtámadják a VRS erőit, akiket jelentősen hátrébb szórítanak, nagyobb területet adva a Herceg-Boszniai Horvát entitásnak. Mivel Bosznia területe jogilag nem Horvátország, így a HOS jelentős egységekkel költözik át ide, ahol nem tiltották be őket, hogy folytassák saját usztasa-szellemiségük szerint a szerbek elleni harcot. (Más egységek, mint a legnagyobb spliti Vitez Rafael Boban HOS hadtest, gond nélkül lép át a HV-be, de zászlóikat, egyenruhájukat megtarthatják. Ahogyan a neonáci önkéntesek is csak egy uniformist cserélnek és tovább folytatják a harcot, immár hivatalos HV színekben). Zágráb úgy dönt, hogy számára mégis a legfontosabb, hogy elvágja Szerb Krajna utánpótlási útvonalát, így a HV és a HVO erőkkel Észak-Kelet Boszniában nagyszabású hadműveletet indít délre, hogy elfoglalják a fő útvonalat. Így nem csak Szerb Krajnát vágnál el Szerbiától és tudnák megsemmisíteni, hanem a Boszniai Szerb Köztársaság tetemes részét is. A bosnyákok abban a helyzetben találják magukat, hogy az alig felszerelt muszlim katonaságukkal (Arbih) csak nézik, ahogy a szerbek és a horvátok területeket foglalnak el Boszniában. A HV és a HVO veszélyesen közel kerül a Banja Luka-Knin ellátási vonalhoz, ezt pedig a szerbek nem hagyhatják, így a VRS óriási erőket mozgosít meg és a horvátok egész háború alatti legcsúfosabb vereségét okozzáka  Koridor-hadművelettel, amivel visszaszorítják a HV-t és a HVO-t, borzalmas károkat okozva nekik 1992 nyarán. A bukás akkora, hogy ebben a régióban Tudman nem is próbálkozik többet és inkább Nyugat-Boszniára helyezi a támogatás hangsúlyát. Eközben újabb választásokat tartanak Horvátországban az új alkotmány értelmében, melyet ismét Tudman és a HDZ nyer meg fölényesen, s várakozásokon alul teljesít a HOS-t létrehozó HSP. De a HSP-re még nagyobb kihívások várnak.

A Koridor-hadművelet dicsíretére az egyik első "turbofolk" számot írják a szerbek

HOS és HVO ellentét

Blaz Krajlevic boszniai HOS-osokkal

A HOS már korábban is összetűzésben állt a Zágrábi vezetéssel, ez az ellentét pedig a Tudman túlnyújtott kezeként szolgáló boszniai HVO esetében ismét egyre inkább előkerül. A HOS az Usztasa ideológia értelmében a bosnyákokat muszlim horvátnak tartja, akikkel szorosan együttműködne egy horvát-bosnyák konföderáció létrehozásában. Ez a szövetség olyan szoros, hogy a boszniai HOS vezetője, Blaz Krajlevic külön bejáratú vendég Izetbegovic bosnyák elnök hivatalába. Ebben az időben a rosszul felszerelt Arbih helyett, gyakorlatilah a HOS látja el Bosznia hivatalos haderejének szerepét. Izetbegoviccal egyeztetve hozza meg a döntéseket egy-egy hadművelet előtt. Ezzel szemben Tudman nem bízik Izetbegovicban és egy etnikailag tiszta Nagy-Horvátországot szeretne megteremteni, amelyhez a horvátok lakta boszniai részeket elakarja csatolni a HVO-val Boszniától. Akár a bosnyákokkal való összetűzés árán is. A HVO inkább védekező hadműveleteket folytat, melyben a horvátok lakta Herceg-Boszniai Horvát régiót védik a szerb VRS erőivel szemben. Míg a HOS a bosnyák igényeket is figyelembe véve támadó jellegű csapásokat indít szerb területeken ellen. 

"Mi vagyunk Bosznia-Hercegovina hadserege. Én személy szerint szeretném látni Horvátországot a Drináig, de ki fogja ezt eldönteni, az itt élő emberek, Bosznia népe, amikor a háború véget ér. A HSP és a HOS tekintetében mindazok, akik nem szélsőségesek és nem véres a kezük, itt maradhatnak és élhetnek, mi megvédjük őket. Megvédjük a szerbeket, bosnyákokat és horvátokat minden külső ellenségtől, mert a nép mögött állunk." (Blaz Krajlevic)

A két horvát egység különbsége a horvátországi szakasznál is jobban kirajzolódik és 1992 végére olyan szinten okoz problémát Zágráb terveinek, hogy ismét a jól bevált recepthez nyúlnak. A HOS-t megkell szüntetni Boszniában is. Krajevic hiába bizonyította Kelet-Szlavónia védelménél kiváló katonai tudását, Izetbegoviccal való szoros szövetsége a központi horvát érdekeket sértik, ezért 1992 augusztusában máig tisztázatlan körülmények között tűzpárbaj tör ki a HVO és a HOS egységei között, amelynek végén Krajlevicet a HVO-sok megölik. Bár Tudman hagyta jóvá Kraljevic meggyilkolásának parancsát, bizarr módon, később 1996-ban posztomusz Petar Zrinski renddel tünteti ki harci vitézségért. Krajlevic hiányát nem tudja a HOS pótolni, és az indulatok is egyre inkább elszabadulnak, hiszen '92 őszétől kezdve egyre többször alakul ki harc a vegyes horvát-bosnyák területeken a HVO és a bosnyák Arbih között. A HOS tagok képtelenek ebben a helyzetben, főleg vezetés nélkül mit tenni ezért szépen lassan oldalt választanak. A muszlim HOS tagok az Arbihkba, míg a horvátok zömével a HVO-ba kezdenek átszivárogni. 1993 elejére az utolsó hivatalosan önálló HOS egység is megszűnik. S miközben a bosnyákok külön harcolnak a szerbekkel, a horvátok a szerbekkel, Közép-Bosznia vegyes régióiban kirajzolódik pluszban a horvát-bosnyák háború is. 1993 januárjában Cyrus Vance ismét úgy dönt, hogy megpróbálkozik azzal, ami egyszer már működött. A horvátországi etnikai régiókhoz hasonlóan leteszi az asztalra a Vance-Owen tervet, amely Bosznia háromosztatú etnikai régiói szerint igyekszik besorolni a bosnyák, a horvát, vagy a szerb területeket. Vance szándéka itt is a tűzszünet elérése volt, de nem tudta, hogy ezzel a pokol legsötétebb bugyrainak nyit utat, miközben Horvátországban is rombadőlni látszik hamarosan a több-kevesebb sikerrel fenntartott tűzszünet. (Folytatása következik)

Horváth Martin

Következő: IV.- Újjáéledő horvát hadszíntér és a bosnyák vérfürdő

Horvátországi-háború (1991-1995) II.- Dicsőséges védekezés a túlerővel szemben

 Az előző rész: Előzmények: Usztasáktól Jugoszláviáig

II. Disőcséges védekezés a túlerővel szemben

Az új horvát identitás és a rönkforradalom

Franjo Tudman (1990)

Tudman nacionalista HDZ-je fölényesen nyert az 1990-es választásokon, a szerbeket és horvátokat is soraiban tömörítő kommunista utódpárttal szemben. Utóbbiak programja Jugoszlávia lazább, konföderációvá tétele volt. A HDZ nyitott volt erre, de nem bátortalankodott hangsúlyozni, hogy a teljes függetlenség is benne lehetne a pakliban. A jugoszláv-szerb média a HDZ-t az Usztasák utódjainak állította be, akik vissza akarják állítani az NDH-t és a szerbek tömeges mészárlása következik be a jövőben. Noha ezek propagandisztikus túlzások voltak és jelentősen felhergelték a Horvát Szocialista Köztársaság területén élő több százezer szerbet, a HDZ is adott alapot az analógiáért. Többek között Tudman kijelentette, hogy az NDH is a történelmi horvát függetlenség vágyának egyik manifesztációja volt. Majd a saját magában lévő konfliktust igyekezett a nemzetre is kiterjeszteni és az usztasák és a partizánok szellemiségét megbékéltetni egymással, mondván, mindkettő a horvát szabadságát vágyát szolgálta, csak más elképzelések szerint. Tudman nem csak saját múltjával való megbírkózási kísérletként mondta mindezt, hanem nagyon is reálpolitikai szándékai voltak, ha egyszer függetleníteni akarja ezt az országot. A posztkommunista SDP soraiból rengeteg horvát áramlott át a HDZ győzelme után, annak soraiba, miközben a külföldön élő, javarészt usztasa emigráció tagjait is megakarta nyerni, elsősorban anyagilag. Zágrábnak ugyanis minden apró segítségre szüksége volt, mert nem álltak rózsásan az erőviszonyok. Mivel Horvátország ekkor Jugoszlávia egyik tagállama, így önálló hadsereggel nem rendelkezik. Ellenben a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) ekkor Európa 3.-4. legnagyobb és legjobban felszerelt hadereje, melynek tagjai immár szinte kizárólag szerbek. Egyetlen lehetőségük a Területvédelmi pontok (TO), amelyek Horvátország területén lévő lokális védelmi egységek. Azonban ezeket a HDZ győzelme után a JNA nagyon hamar elfoglalja és fegyvereit elkobozza, leszámítva a szerbek által lakott részeket, ahová a JNA még több fegyvert szállít. S miközben a szocialista jelző eltűnik a Horvát Köztársaság nevéből, és címere és zászlaja is megváltozik, a horvátországi szerbek nem hajlandóak elfogadni ezt. A legnagyobb szerbek által lakott terület a történelmi Krajina, Dalmácia közepén, megkezdi megszervezni önmagát és úgy nevezett SAO-t hoz kétre, azaz Szerb Autonóm Körzetet, aminek vezetője Knini székhellyen Milan Babic lesz. Ezt Zágráb nem fogadja el és rendőröket ( az egyetlen kezében lévő fegyveres testület) küld a SAO területére. Azonban Milan Babic felszólítja a szerbeket és farönköket emelnek az utakra meggátolva a horvát rendőrök bejutását, majd végül a JNA légiereje is csatlakozik a horvátok ellen, amitől már az egyszeri rendőrök visszavonulót fújnak. Ez volt az úgynevezett rönkforradalom. 

Szerbek aránya Horvátországban (1991)

Te hol voltál '91-ben?

HOS egység

Ez egy nagyon gyakran idézett kérdés horvát veteránok és sokszor civilek között is, akik ebbe a generációba esnek. 1991-re teljesen egyértelművé válik, hogy Jugoszlávia megreformálása lehetetlenné válik. Szlovénia és Horvátországgal nagy erőkkel kezdi meg a függetlenség kinyilvánításának előkészületeit, miközben a Krajnai SAO mellett a Nyugat-Szlavóniai SAO is létrejön még több ellenőrzést gyakorolva szerbek által horvát területek felett. A legnehezebb helyzetben Kelet-Szlavónia van, ahol az etnikai arányok rettentően vegyesek a horvátok, szerbek és magyarok között, így egy egységes SAO területi kikiáltása nem lehetséges, ellenben az etnikailag kevert falvak és városok között és bennük a feszültség egyre inkább nagyobb, főleg miután a JNA csapatai is rendfenntartó erőként bevonulnak a területre. A JNA inkább katalizátora a konfliktusnak, amely a horvátokat teszi felelőssé a feszültségért, olyan területeken is, ahol kisebbségben vannak. A JNA a horvát rendőröket nem engedi be a területekre, vagy elfogja őket, miközben szerb civileket fegyverez fel. 1991 márciusában a Krajnai SAO északi részén, a festői Plitvicei-tavaknál megtörténik az első fegyveres összetűzés a horvát rendőrség és felfegyverkezett szerbek között. Megvannak az első halottak. Tudman a Nyugat szimpátiájában bízik, sok mást nem is tehet, tudja, hogy gyakorlatilag letolt gatyával várják a JNA erőit.

Eközben az usztasa emigráció tagjai tetemes összegeket küldenek a HDZ-nél radikálisabb, usztasa-szimpatizáns HSP-nek, amely megkezdi szervezni az első paramilitáris egységet a Horvát Védelmi Erőket, vagyis a Hrvatska Obrambene Snage-t vagyis a HOS-t. Nem véletlen a betűszó azonosság az egykori Usztasa hadsereggel.  Josic Julien a magyar származású ex-francia légiós is ennek a tagja, s maga is Hrvatske Oruzane Snage néven említi visszaemlékezéseiben ( A horvát háború hősei és én), ami arra utal, hogy maguk a tagok is az Usztasa haderővel azonosították magukat. A HOS fekete egyenruhás, Usztasa köszöntést használó (Za Dom Spremni) első egységei 1991 elején díszmenetben mutatkoznak be a zágrábi Jelasics téren, horvát civilek nagy ovációja közepette. Tudman nem engedheti meg magának, hogy egy szélsőségesebb ellenzéki párt profitáljon ebből, ezért hamar nekilát a hivatalos önkéntes csapatok létrehozásának, főleg miután már vér is folyt. Ez lesz a ZNG, amely hivatalosan a Belügyminisztérium alá tartozik, elvégre

ZNG-sek 1991-ben

továbbra is hivatalos hadsereg nélkül létezik az ország. A fegyvereket nagyrészt fű alatt szerzik be a horvátok németektől, magyaroktól és még pár, velük szimpatizáló országtól, amelyek nem hivatalosan teszik mindezt. A HOS az usztasa emigráción keresztül és a feketepiacról jut fegyverhez. 1991 közepére Horvátország egy szélsőjobboldali ellenzéki párt által irányított HOS-sal és a Belügy alá sorolt önkéntes gárdával, a ZNG-vel várja a létszámfölényben lévő, nehézfegyverekkel, légierővel, haditengerészettel felszerelt JNA-t. Szlovénia és Horvátország 1991. június 25.-én kikiáltja függetlenségét. A JNA csapatai megindulnak, első körben Szlovéniába, amely szerencsésen védte meg a TO-kat, a területén és elegendő fegyver állt rendelkezésükre. Sem Szlovénia nagysága, sem a szerb kisebbség hiánya nem indokolta Milosevicnek, hogy ott pazarolja az erőit, ezért 10 nap után visszavonulnak onnan. Az a bizarr helyzet áll elő, hogy a Szlovéniából visszavonuló JNA erőknek Horvátországon keresztül kell hazajutniuk. Tudman miniszterei közül követelik azok megállítását a ZNG-s erőkkel, valamint a területükön lévő elfoglalt TO laktanyák megtámadását, hogy fegyvereket szerezzenek. Tudman vonakodik. Ennek oka, hogy pár elcsent AK-vel rendelkező önkéntes nem biztos, hogy a legjobb tankok ellen, valamint még mindig a Nyugat szimpátiájára épít, akiknek a szemében nem akar agresszornak feltűnni. Már csak azért sem mert az európai vezetők ekkor Jugoszlávia pártján állnak, az ország szétesését meggátolnák és a szeparatista törekvések elfolytásában zöld utat adnak gyakorlatilag a belgrádi vezetésnek. A JNA csapatok melyek pár hét múlva horvátokat fognak lőni, gondttalanul vonulnak végig a Horvát Köztársaság területén. Leghíresebb atrocitás Eszéken történik, ahol horvát civilek próbálják autókkal és buszokkal elállni a JNA tankjainak az útját. Erről készült az ominózus jelenet, ahol egy kis piros Fiáton átgázol a JNA tankja, kilapítva azt. Közben Belgrádban már tervezőasztalon van Horvátország inváziójának katonai terve. 

A Nagy-Szerb invázió

A JNA offenzívájának terve

A terv egyszerű volt. A JNA a szerbek által birtokolt SAO-k felől és Kelet-Szlavóniából megkezdi az
inváziót Horvátország középső területei felé, ahol az elfoglalt TO laktanyák közelébe érve, elvtársaik onnan kitörnek és besegítenek, csatlakozva az invázióhoz. Zágrábot és Horvátország minimális észak-nyugati részét meghagyják, de az ugynevezett Virovitica- Ogulin-Karlovac-Karlobag tengely mentén létrehozzák Nagy-Szerbiát. A támadás 1991 augusztus folyamán nagy erőkkel indul meg és nem meglepő módon a Krajnai, Nyugat-Szlavóniai SAO-k területén, mint kés a vajon halad át a Jugoszláv Néphadsereg. Másik frontvonal Horvátország déli csücskén zajlik Dubrovnik környékén, ahol a szerb-montenegrói erőkkel támogatva foglalják el a Dubrovnik környéki területeket és kezdik meg a történelmi város ostromát. Dalmácia közepén a Krajnai SAO-ból kijőve területeket foglalnak el a JNA erői egészen Zadar határáig, beleértve a stratégiai fontosságú Maslenica-hidat is, ezzel elvágva az összeköttetést Dalmácia, Dél-Horvátország és a központi Zágrábi vezetés között. Északabbra Gospicnál viszont nem várt ellenállásba ütköznek a helyi ZNG és HOS önkénteseitől, ahogy Karlovac határában is hasonló módon a ZNG-sek megtorpantják a Nagy-Szerb gőzhengert. Nyugat-Szlavóniában elvágják a kulcsfontosságú A-3-as autópályát, ami Kelet-Szlavónia felé juttatna erősítést, márpedig a helyzet itt a legkegyetlenebb. A JNA sorra foglalja el a horvát és magyar falvakat, amelyek hősiesen tartóztatják fel a hatalmas túlerőt, holott önkénteseken, helyi civileken és rendőrökön kívül nincs, aki szembeszálljon az iszonyatos túlerővel és tankok hadával. A HSP és a HDZ-ben is teljes országos mozgosítást követelnek Tudmantól, aki azonban még mindig politikusként vonakodik és az Európai Közösség előtt akar jószínben feltűnni és kivívni azt, hogy ismerjék el a világ országai Horvátországot független államnak. Erre azonban nem hajlandóak és a konfliktus lecsendesítése érdekében fegyverembargót vezetnek be Jugoszlávia területére. Ez azonban a horvátokat hátrányosan érinti, míg a jól felszerelt JNA-nak előnyt ad. A világot megmozgatja a horvátok elkeseredett harca és a földgolyó minden tájáról harci tapasztalattal rendelkező, vagy arra vágyó civilek ezrei özönlenek a HOS és ZNG soraiba önkéntesnek, hogy egy nemes ügyben segítsenek. A világsajtó híreibe mégis leginkább a nemzetközi neonáci önkéntesek okán kerül be a hírekbe a háború, ahol a HOS soraiban vígan masírozhatnak SS egyenruhában, horogkereszes zászlókkal és felvarrókkal a soraikba áramlók. Többségében azonban mégsem ez a jellemző. A közel 3000 fős külföldi önkéntesek közül, becslések szerint mindössze 200-300 ember érkezett neonáci meggyőződésből. A ZNG sorait is gyarapítják a világ önkéntesei, jópár magyar származású is, ahogyan a HOS-ra is igaz. Főleg miután Kórógy és Szentlászló magyar lakta településeinél is ádáz etnikai tisztogatás és brutális harcok kezdődnek. Itt harcol Rózsa-Flores Eduardó és Dér Zsolt is magyar részről, megalapítva az első nemzetközi brigádot. Mivel Horvátország hivatalosan nem elismert ország, így minden önkéntes, aki harcol, a nemzetközi jog szerint terroristának minősülnek, így ha Horvátországot nem sikerül nemzetközileg elismertetni, mindannyiójukra börtön vár. Ezzel a tudattal vállalják sok ezren a harcot és sokszor a halált a reménytelen szerb hadigépezet ellen. 

Nagy-Szerbia terve az invázió után

A laktanyacsata és Vukovár eleste

Vukovárban alakul ki a legnagyobb vérfürdő, aminek 1991 augusztusa óta tart az ostroma. Ez az egyetlen jelentősebb város Eszék előtt, amelyet szintén jelentős támadások és bombázások érnek már. Vukovár kicsi városa mérhetetlen mennyiségű szerb erőt köt le, miközben a védők száma elenyésző, és még mindig csupán könnyü fegyverzettel rendelkező HOS-osok, ZNG-sek, rendőrök és civilek védik a légierő, haditengerészet, ágyúk és tankok ellen. Az inzáviónak jugoszláv részről már rég Horvátország közepén kellett volna zajlania, de a TO laktanyákat birtokló JNA csapatoknak még esélyem sem volt onnan kitörni és becsatlakozni a messze háborúzó fő hadtestekhez. Egy jelentősebb nagyvárost sem sikerült elfoglalni a JNA-nak. Eszék és Gospic kitartott iszonyatos pusztítás és áldozatok árán, ahogy Zadart sem sikerült elfoglalni sem a légierő sem a haditengerészet támogatásával és Dubrovnik is hasonló helyzetben volt. Vinkovcit körülölelő falvakat és Eszék alatti falvakat sikerült csak elfoglalni, hogy egyáltalán az alakuló ostromgyűrű részben formát öltsön és Észak-Krajnában lévő horvát gócot tudták csak felszámolni. A JNA besorozott szerb katonáinak többsége a háta közepére sem kívánta a háborút. A golyófogónak használt magyar kisebbség sokszor dezertált és állt át a horvátokhoz. Milosevic úgy döntött sokkal nagyobb szerepet ad az önkénteseknek, hogy pótolja a demotivált sorkatonaságot. Ezek volt elsőként a Szerb Önkéntes Gárda, másnéven Arkan Tigrisei, amit az Interpol által körözött Zejko Raznatovic Crvna Zvezda szurkólókból verbuvált, majd további kétes hátterű emberek érkeztet hozzájuk. Másik brigád Sesej vajda csetnikjei, a Fehér Sasok voltak, akik a legelvakultabb szélsőjobboldaliak közül származtak. Míg Arkan Tigrisei fegyelmezett, alkoholizálást nem tűrő katonás ám annál kegyetlenebb rendben tevékenykedtek, a csetnikek se Istent sem embert nem tisztelő, alkoholmámorban élték ki emberalatti brutalitásukat a civilek ellen. Mindkét egység támogató feladatokat látott el ekkor, ami tömören azt jelentette, hogy, amit a JNA elfoglalt, oda bevonultak és brutális kegyetlenséggel írtották ki vagy űzték el a nem szerb lakosságot. Az invázió megakadásának jele volt 1991 októberében már, hogy új, politikai taktikákat szőttek a szerbek, így a Dubrovnik körüli elfoglalt területeken kikiáltották a Dubrovniki Köztársaságot, mint de facto szerb államot. Ez arra az esetre szolgált ha az akció nem sikerül, akkor külön független bábállamokként funkciónálnak az elfoglalt területek, amik majd később politikai úton csatlakoznak a Nagy-Szerbiát jelentő Jugoszláviához. Ezt a példát követi az év végére a legnagyobb, Krajnai SAO is, mely kikáltja függetlenségét Szerb Krajnai Köztársaság néven. Mindennek ellenére a helyzet tarthatatlan volt horvát oldalon is, Tudmanra egyre nagyobb felelősség nehezedett. Belátta, hogy a Nyugati hatalmak magasról tesznek a horvát függetlenségre és segítséget nem várhat, ezért végül beadja a derekát és elrendeli az országos sorozást, a ZNG-t átszervezik 1991 novemberében hivatalos Horvát Hadseregre (HV) és megkezdődik a TO-k, vagyis a laktanyák csatája. 

Arkan Tigrisei 

Miközben a HV és a HOS ádáz csatákat vív a laktanyákban lévő felszerelésekért, Vukovár helyzete tarthatatlanná válik. Több, mint három hónapnyi kegyetlen harcok után november 18.-án elesik. A helyzet pikantériája, hogy a HOS sokadszorra kerül összetűzésbe Zágrábbal és azt állítja, hogy Tudman szándékosan hagyta Vukovárt elveszni, mikor a HV megakadályozta az új HOS önkénesek bejutását a városba. A várost szándékosan engedte át a pusztításnak, hogy a világsajtóban lévő brutális felvételek megfordítsák a közvéleményt a horvátok oldalára. Tudman és a paramilitáris HOS feszültsége a kezdetektől fennált. Logikus, hogy egy ilyen kiélezett helyzetben egy kétfejű katonai irányítás problémás, sok esetben a HOS-osok csak a helyi HSP vezetőknek engedelmeskedtek és a hivatalos HV parancsnokoknak nem. Az pedig háborús időben mégsem tűnik üdvösnek, hogy a harcoló egységek tetemes része egy ellenzéki pártnak hajlandó csak engedelmeskedni. Már 1991 szeptemberében a horvát titkosszolgálat felrobbantja a HSP és a HOS vezetőit autójában, amit Dobroslav Paraga a HSP elnöke túlél, de a HOS vezetője odavész. Később Tudman ezt tévedésnek minősíti és a HOS-osok elleni pert is ejti a bíróság, amire jelentős hatást gyakorolt a közvélemény felháborodása, akik a HOS-osokban a legelszántabb harcosokat tisztelték. A vukovári csatáról is már úgy tudósít a leghíresebb horvát újságíró (akit szintén a szerbek végeznek ki): Ha nincs a HOS, Vukovár már szeptemberben elesik. Hogy Tudman szándékosan hagyja veszni Vukovárt politikai céllal, nincs bizonyíték, de hogy a közvéleményre gyakorolt hatása úgy működik, ahogy állították az bizonyos. Vukovárba bevonulnak az elfoglalást után a csetnikek. Ominózus képsorokon vonulnak halálfejes zászlóval, miközben azt éneklik, hogy "levágunk, minden horvátot". A paramilitáris egységek embertelen brutalitásba csapnak a porig rombolt városban. Találomra lőnek le civileket, gyerekeket mészárolnak le, csecsemőket vernek falhoz vagy tapossák ki tehres asszonyokból. Tömegesen követnek el nemi erőszakokat, s az utcán megjelennek a sokkos állapotban lévő nők, nyakukban táblákkal " szerb gyermeket hordok", jelezve, hogy nem kell megölni. Az önkéntes csetnikek brutalitása még a JNA katonáit is elborzasztja. Egyik jugoszláv katona később így nyilatkozik az arab sajtónak: 

" Vukovár inkább mészárlás volt, mint csata. Rengeteg nőt és gyereket is megöltek. Sokat... A vukovári mészárlás a mai napig kísért. Éjszakáként arra riadok fel, hogy azt álmodom a mészárlás az otthonomban zajlik, és a saját gyermekeimet is megölik"

A vukovári kórház védett területnek számított, ide menekült több száz civil és sebesült katona is. A szerbek a sajtó figyelmét elterelték, miközben a hátsó kapukon buszokra rakták a sebesülteket és a Vukovár melletti Ovcara disznótelepére szállították, ahol brutálisan kivégezték őket. Sokukat, köztük Jean-Michele Nicolier francia HOS-önkéntes holttestét a mai napig nem találták meg. Ez volt a II. világháború utáni Európa első, szisztematikus népírtása. 

Csetnikek Vukovárban

A világ közvéleményének fordulata és a remény

A vukovári képsorok, beszámolók elözönlik a külföldi TV-ket, újságokat. Dubrovnik történelmi belvárosának romhalmaz látképével kiegészülve, egyre inkább embertelen bestiákat lát a szerbekben a nyugati közvélemény, sem, mint rendcsinálókat. A szalagcímeken a Jugoszláv polgárháború kifejezést lassan felváltja a Horvát szabadságharc. Mindez Zágrábnak reményt ad és a Vukovári csata után kifáradt, újraszerveződő JNA ellen, támadást tervez. A HV jelentős offenzívát indít el decemberben a Nyugat-Szlavóniai SAO ellen, amelyet lassan visszaszorít területének felére. Stratégiai cél az A-3-as autópálya elérése, ezt azonban nem sikerül teljesíteni, de a horvátok úgy érezhetik képesek voltak területvisszaszerzésre még úgy is, hogy könnyű fegyverzetük van, bár sikerült már több nehéztüzérséget is zsákmányolni a laktanyákból és pár tankot is elorozni, és kezdetleges, permetezőgépekből átalakított "légierővel". Megkezdődik Eszéknél is a Kelet-Szlavóniai ellentámadás tervezete. Ennek hatására a maradék Nyugat-Szlavóniai SAO és az elfoglalt Kelet-Szlavóniai területek bejelentik csatlakozásukat a Szerb Krajnai Köztársaság de facto államához, felkészülve a politikai "B" terv lehetségére. A gyors invázió terve egyértelműen elbukott. Nagy várakozással telik 1991 decembere, ahol felröppennek a hírek, hogy Németország, mint az alakuló EU legerősebb hatalma, karácsonyra elismeri végre Horvátországot független államnak. Ezzel hatalmas remény csillana fel, nem csak az eddig nemzetközi jog szerint terroristának minősülő védekezők ezreinek, de a háború folytatására is, új fegyverekkel és segítséggel. 1991 karácsonyán azonban Németország meginog és végül mégsem ismeri el egyetlen szuverén ország sem, hogy Horvátország nem Jugoszlávia része. Josic Julien a magyar származású ex-francia légiós is ekkor egy zágrábi kórházban lábadozik Vinkovci védelmében szerzett sérüléseiből. Beszámolói szerint a csalódott katonák közül egymás után többen ugrottak ki az ablakon, folytották meg magukat infúziós csővel, és a fronton is sokan emelték halántékukhoz a fegyverüket. A remény csalfának tűnt és a sok áldozat, kiöntött vér mind hiába volt... (Folytatása következik)

Horváth Martin

Következő: Horvátországi-háború III.- Tűzszünet és eszkalálódás Boszniában

Horvátországi háború (1991-1995) I. - Előzmények: Usztasáktól Jugoszláviáig

Nagy szenvedélyem a Délszláv háború, amint azt a huzamosabb ideje meglévő olvasók tudhatják is. A horvátországi háború lezárásának 30. évfordulója alkalmából ezért úgy döntöttem - Magyarországon hiánypótló jelleggel-, hogy az egész konfliktust bemutatom több fejezetben, a kezdetektől az utóhatásokig. A horvátországi háború volt Európa második világháború utáni leghosszabb ideig fennálló konfliktusa és az 2022-es ukrajnai orosz invázióig az 1945 utáni leghosszabb hadszíntérrel is büszkélkedhetett. A népírtás, etnikai tisztogatás és civilek elleni kegyetlen mészárlások ismét az öreg kontinensre költöztek, melyet már mindenki úgy hitt, a II. világégés után maga mögött hagyott. A II. világháború harcmodora, kegyetlensége, habitusa visszaköszönt a VHS kazetták és az első internetes oldalak világában, ezzel pedig egy semmihez sem hasonlítható bizarr korszakot hozott el a 21. század nyitányára. 

I. Előzmények

Első Jugoszlávia és az Usztasák

A horvát nacionalizmus kezdeteit nem kell bemutatni a magyar közönségnek, mindenki emlékszik Jelasics tábornokra az 1848-as forradalom kezdetén. Jelasics azzal a reménnyel támadta meg a Magyar Királyságot, kisegítve a Bécsi udvart, mert az Magyar Királysághoz hasonló függetlenséget ígért, az addig Budapest alá besorolt Horvátországnak. S bár forradalmunk elbukott, a horvátok végül ezt a függetlenséget nem kapták meg a császári udvartól, így a horvát nacionalizmus tovább fortyoghatott magában. Az 1867-es kiegyezés utáni békeidőben szabadon alakulhattak a horvát pártok, amik a zágrábi Száborban (parlament) minnél nagyobb önállóságot követelhettek Horvátországnak. A 20. század elejére ennek legnagyobb szószólói a HSS (Horvát Parasztpárt) és a HSP (Horvát Jogok Pártja) lett. A csúfos végű I. világháború területi veszteségeit sem kell ecsetelni a közönségnek, így tudjuk, hogy a Magyar Királyság egykori része, Horvátország, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság néven egyesülő, délszláv államban kapott helyet. Ezt az országot szintén a 19. században a horvát nacionalizmussal - mostanból visszanézve paradox módon-, egyszerre fejlődő pánszlávizmus eszméje hozta létre. Ennek az eszmének a lényege az volt, hogy a szlávok azonosságai nagyobbak és fontosabbak, mint különbözőségeik, s egy közös államban van a helyük. Mind a horvát, mind a szlovén, mind a szerb nép között nagy támogatottságnak örvendezett ez a koncepció és bizarr módon egy új birodalmi vággyal töltötte meg saját nacionalizmusukat, ahol végre önálló szláv birodalom lehettek az osztrák, a magyar vagy épp a török elnyomás történelmi sérelmeit hátrahagyva. Mindazonáltal nagyonhamar kiderült, hogy a horvátok többsége mégsem ilyen lovat akart. 

Ante Pavelic Usztasa vezető

Belgrád központtal az irányítás jelentős részben a szerbek kezében öszpontosult. I. Sándor király elvileg minden nép uralkodója volt, de azért a valóságban mindenki úgy érezte, hogy ő a szerbek királya. A szerbek pedig a politikában, bürokráciában, hadseregben és gazdaságban is jelentős túlsúllyal rendelkeztek. A horvátok jelentős részében aztán megérett a gondolat, hogy ezek a délszláv hasonlóságok nem biztos, hogy felülírjáka  különbségeket és a HSS és a HSP is egyre nagyobb függetlenséget követelt a Horvát Királyság számára. De az 1920-as évek korszellemének megfelelően, voltak olyanok, akik töketlennek tartották ezen pártok kackiásbajszú, szmokingos képviselőit, akiket Belgrád amúgy is, hol betiltott, hol figyelmen kívül hagyott. 1929-ben aztán I. Sándor megelégelte a tarthatatlan társadalmi instabilitást és egész egyszerűen betiltott mindent, ami nem tetszett és bevezette a királyi diktatúrát. Egyben az országot átnevezve: Jugoszláviára. Ebben az évben Ante Pavelic, aki töketlennek tartotta a HSS-t és a HSP-t, megalakítja az illegális Usztasa mozgalmat. Maga az Ustase szó annyit jelent: felkelni. Ezen felkelők pedig nem maradhattak ki a '20-as és '30-as évek korszelleméből és nacionalizmusuk elsősorban az addigra virágzó olasz fasizmusból és szárnyait bontogató német nemzetiszocializmusból vett át elemeket. Ezzel ellentétben valójában az Usztasáknak sohasem volt olyan koherens világnézete vagy ideológiája, mint a nácizmus, vagy a magyar hungarizmus. Egy független Horvátországot akartak, amely etnikailag tiszta az általuk mérhetetlenül gyűlölt szerbektől. Pavelic aztán mindenfélét hallott az évek során hatalomra jutó német elvbarátaitól, és szépen belekeverte az Usztasa repertoárba a fajilag tiszta, árja (és nem szláv) horvát nép felsőbbrendűségét a szerbek felett, és természetesen a kommunistákat és a zsidókat is megvetette, de tulajdonképpen ez Horvátországban igazán nem érdekelt senkit, mindenki a szerbeket utálta és ezzel is voltak elfoglalva. Illegális tevékenységükben nem válogattak a módszerük között és a '30-as évek elején több terrortámadást is végrehajtottak jugoszláv intézmények ellen. Legnagyobb cselekedetük pedig 1934-ben, magának I. Sándornak, a jugoszláv királynak a meggyilkolása volt. Habár Pavelic maga Olaszországból irányította a mozgalmat, a '30-as évek végére Jugoszláviát sikerült meglehetősen instabillá tenni, amiben a nagyhatalmi körülmények is közrejátszottak. Ennek fináléja 1941-ben érkezett el, Jugoszlávia német, olasz és magyar megszállásával. És akkor jött el az Usztasák ideje.

NDH- vagyis a Független Horvát Állam

Hitler és a nácik megvetették Pavelicot és az usztasákat, azonban a németeknek 1941-ben a keleti front megindulásával kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, minthogy a Balkánon is erőket tartsanak fenn, ezért kapóra jött egy brigád, ami magát árjának hiszi, szeret karlendíteni és kiirtaná azokat a potenciális ellenségeket, akiket a nácik sem szeretnének Európa alsó fertáján tudni a totális háború közepette. Ezért megadták az Usztasának azt, amire vágyott, a Független Horvát Államot. Ez volt a Nezavisna Drzava Hrvatske, röviden NDH. Ez megfelelt Nagy-Horvátország vágyálmának területileg, ami magában foglalta egész Boszniát, a mai Vajdaság nyugati részét, de a legtöbb fontos partmenti vidéket az olaszoknak kellett adniuk. Ezt a területet az usztasák aztán egy percig sem tartották valójában ellenőrzésük alatt. Noha a nácik úgy gondolták a rendfenntartást majd Pavelicék (aki eddigra Povlavnik néven Fhürer lett) elvégzik. Azonban nagyon hamar kiderült, hogy ez a bagázs bármiféle komoly, fegyelmezett katonai cselekményre alkalmatlan. Elvégre terroristákról volt szó gyakorlatilag. A partizánok Bosznia, Szlavónia és Dalmácia jelentős részét tartották fennhatóságuk alatt a háború végéig. Az SS egységei nélkül valószínűleg még azokat a részsikereket sem érték volna el az Usztasák az izolálásukban, amiket néha elértek. Az Usztasák egyvalamiben voltak jók, a kegyetlenségben. Azonnal nekiláttak a csekély létszámú zsidóság kivégzésének, ami nagyon hamar teljesen sikerült, majd a szerbek szisztematikus kiirtásának. A szerbek több százezres lélekszáma már komolyabb feladatnak bizonyult, és szinte döbbenetesen ördögi, hogy képesek voltak közel a felüket kiirtani az Usztasák. Mindezt úgy, hogy a nácik démonikus precizitású haláltáborai nem álltak rendelkezésükre, hanem csupán a golyó, a kasza, a lánc és a kés és az élve égetések brutalitása. Itt volt Európa egyetlen koncentrációs tábora, amit nem a németek üzemeltettek. Erről bővebben már itt írtam: Jasenovac

Az Usztasák olyan gyomorforgató kegyetlenséggel ölték meg a civileket, nőket, csecsemőket, hogy maga a helyi SS küldött felháborító jelentést Himmlernek arról, hogy milyen méltatlanul emberalatti módon viselkednek a horvátok és hoznak szégyent a nemzetiszocializmusra. Az Usztasa mindent megtett, hogy professzinális hadsereggé fejlődjön a háború végére, ezért 1944-re megalakították az ország hivatalos hadseregét a HOS-t ( Hrvatske Oruzane Snage- Horvát Fegyveres Erők). Azonban addigra ez is kevésnek bizonyult. A főként szerbekből, de jelentősen horvátokból is álló partizánok aztán az évek során egyre nagyobb területekre tettek szert, míg végül Tito partizáncsapatai a szovjetek segítsége nélkül szabadították fel a Balkán-félsziget nagyrészét a nácik és az usztasák rémuralma alól. 

Második Jugoszlávia és a horvát tavasz

1945-ben Jugoszlávia ismét ujjáalakul a régi tagállamaiból új tagállami határorokkal és szocialista alkotmánnyal. Tekintettel arra, hogy a szovjet csapatok mindennemű segítsége nélkül vívták ki Titoék a függetlenségüket, Sztálinnak csak atyai jótanács szinten volt joga beleszólni a jugoszláv belügyekbe. Ezeket a jótanácsokat nem igazán fogadta meg Tito végül és hamar egy különutas szocialista irányt vitt, ami nem tartozott sem a Kelethez sem a Nyugathoz. Témánkat tekintve annyit azért átvette a szovjet modellből, hogy a Jugoszláv Népköztársaság igen rövid pórázon tartotta a tagállamait és a központi vezetésnek pedig szinte korlátlan befolyása volt mindenre. A kommunizmus egyenlőségének eszméjével és a véres világháborúval a hátuk mögött, a jugoszláv vezetés úgy döntött, még nagyobb hangsúlyt fektet az egység gondolatára és a nemzetiségek közötti különbségek elmismásolására. Ezért bevezették, hogy a népszámláláson jugoszlávnak is vallhatja magát az ember, erre azonban a lakosság mindössze 5-7%-a volt hajlandó mindig is. A jugoszláv történetírás inkább kulturális-vallási diverzitásként azonosította a sokszínűséget, sem mint önálló nemzetalkotásra alkalmas külön nációkkal. Így inkább szerették a katolikus, muszlim és ortodox megjlelöléseket alkalmazni. Azonban mindenki tudta, hogy a katolikus leginkább horvátot, a muszlim bosnyákot, az ortodox pedig szerbet fed. Az is nagyon hamar kiderült, hogy a második Jugoszlávia problémái éppen ugyanazok, mint az első Jugoszláviáé. Ez ismét a szerb dominancia. Mivel a zsíros párt és állami pozíciókat a partizánmozgalomban bizonyított hű elvtársak kapták, a partizánok többsége pedig szerb volt, nagyonhamar etnikai túlsúly alakult ki befolyásos területeken. És az is mindig kiderül, hogy nem annyira a kommunizmus volt a felhajtó erő a partizánok között sokszor, hanem a szerb identitás is bőven ott motoszkált. Például a Jugoszláv Néphadsereg tisztikarának 70%-a szerb volt. Ezért a '60-as évekre már nagyon jól látszott, hogy a többi népcsoport ismét elégedetlen. Leginkább pedig a horvátok. Franjo Tudman ( horvátország későbbi elnöke) szintén partizánként harcolt a II. világháború alatt, s horvát származása sem jelentett akadályt, hogy zsíros egyetemi és katonai pozíciókat zsebeljen be Jugoszláviában. Azonban ez sem jelentett akadályt, hogy Tudman egyre inkább úgy érezze a partizán múltjával kapcsolatban, hogy ő bizony, nem ezt a lovat akarta. Ezzel pedig a horvátok körében nem volt egyedül.

Franjo Tudman (1960)

Tudman történészként eljut odáig, hogy egy disszertációt ír arról, hogy a Jasenovaci haláltábor szerb áldozatainak száma túlzó és csupán a horvátok nemzeti büszkeségének szerb soviniszta sértegetése okán nagyítják fel az Usztasa bűnöket. Ez nem csak azért pikáns, mert Tudman partizánként az Usztasa ellen harcolt, hanem azért is alakulhatott ki ez az Usztasákkal való földalatti szimpátia és mentegetés a horvátok körében Jugoszláviában, mert a jugoszláv történetírás kényesen figyelt arra, hogy ne emeljen ki bűnösnek egy népcsoportot sem. A kommunista egyenlőség nevében a hivatalos jugoszláv álláspont igyekezett szőnyeg alá söpörni minden olyan véleményt, amely akár a szerb csetnikek, akár a horvátok bűnösségét nagyították volna fel. Ennek okán az Usztasa bűnök feldolgozatlanok maradtak a horvát társadalom számára és részben a mai napig azok is. Azt azonban nem tudta elkerülni a jugoszláv történetírás, hogy ne nevezzen meg bűnöst az első Jugoszlávia összeomlásáért. Önmaga kvázi jogelődjét nem tarthatta hibásnak, hiszen a jelenlegi koncepció is hibás volna, ezért az Usztasa mozgalom volt fő okként számontartva. S miközben kínosan figyeltek arra, hogy az Usztasa ne a horvátokkal legyen azonosítva a népek egységének jegyében, a horvátok jelentős részének hiába mondták, mindenki tudta, hogy az Usztasa az bizony horvát függetlenségi mozgalom volt. Azt is tudták, hogy nem mástól akartak függetlenedni, mint az első Jugoszlávia szerb dominanciájától. Ez pedig a második Jugoszláviában éppenúgy fennált. A horvát nacionalizmus az 1968-as diáklázadásokkal megtoldva ismét szárnyait bontogatta. Tito ezt még rábízta a zágrábi horvát elvtársakra, hogy kezeljék, azonban 1971-re bebizonyosodott, hogy erre képtelenek. Nemhogy képtelenek, maguk is részt vesznek benne. Az űgynevezett horvát tavaszt a Horvát Kommunista Párton belül is lekellett verni. S bár első körben a tagállami hatásköröket tovább szűkítették, Titonak a háta közepére sem hiányzott egy belső konfliktus, mikor olyan harmadik utas, Kelet-Nyugat híd pozíciót vívott ki országának, amiről Orbán csak álmodni tudna. Ezért 1974-ben Jugoszlávia alkotmányát módosítják és sokkal több tagállami hatáskörhöz jutnak mind a horvátok, mind a többi entitás. Ez a problémát ideig-óráig jegelte, de meg nem oldotta.

Tito halála és a sovinizmus fellángolása

Milosevic Koszovóban (1987)

Tito, mint a jugoszláv egység egyszemélyes szimbóluma 1980-ban meghal. Jugoszlávia az űrt, amit hagyott nem tudja bepótolni. Jugoszlávia elnöksége egy fél évente, mindig másik tagállam által delegált elnökből áll. Ez minden józanul gondolkodó ember számára kaotikus és tarthatatlannak tűnik, s az is volt. A jugoszláv központi vezetés súlya és tekintélye az 1980-as évek közepére teljesen leértékelődik, gyakorlatilag semmissé, szimbolikussá válik. Ezzel párhuzamosan a tagállami vezetők szerepe pedig felértékelődik, akiknek nincsen féléves kifutási ideje, ezért sokkal karakteresebben tudnak megjelenni. Azt pedig nem nehéz kitalálni, hogy egy tagállam vezetője, nem egész Jugoszlávia érdekét nézi. Ezért a szerbiai Slobodan Milosevic hatalmas népszerűségre és befolyásra tesz szert. Befolyását egyértelműen növeli, hogy a szerb politikai, katonai és gazdasági dominancia nyomán, a szerb vezetés a legfajsúlyosabb. Milosevic pedig az egész szocialista tömb recsegése és ropogása közepette a '80-as évek második felétől, meg sem próbál kommunistának tűnni és kertelés nélkül a szerb nacionalizmus érdekét nézi.Az albán többségű Koszovó ( ami Szerbia autonóm területe volt) autonómiáját megvonja 1987-ben. Beszédeiben egyre hangosabban és nyíltabban utal a szerbek sérelmeire és felsőbbrendűségére Jugoszlávián belül. Ami a többi nép gyanúja és félelme volt, most valósággá válik, a lepel lehull. 1989-re sorra alakulnak meg soviniszta szerb pártok, új-csetnik szervezetek, ahogyan Horvátországban is színre lép ismét a HSP, HSS és Franjo Tudman új HDZ-je. Miközben a tagállamok kommunista pártjai is a belgrádi irányvonaltól függetlenítik magukat. Tudmanék egyre hangosabban követelik a függetlenséget, mert Jugoszlávia immár kérlelhetetlenül Nagy-Szerbia víziójának megvalósulását szolgálja. Jugoszláviát ebben a formában egyben tartani már senkinek sem érdeke. 1990-re megtörténnek az első szabad választások minden tagállamban. Szerbiában Milosevic szociáldemokratákra átkeresztelt egykori kommunista pártja nyer, Horvátországban pedig Tudman nacionalista HDZ-je, Boszniában a muszlim függetlenséggel kacérkodó Izetbegovic. Mindenki menne, amerre látna, Milosevic pedig a Szerbiává váló Jugoszláviában tartana annyi területet, amennyit lehet. Horvátország és Szlovénia megkezdi a függetlenné válásról szóló tárgyalásokat, miközben a Nagy-Szerb álomból kiszakadni kívánó horvát tagállam területén több százezer szerb él. Az 1990-es év egész hangulata feszült. Mindenki érzi, a pokol hamarosan elszabadul.  ( Folytatása következik)

Horváth Martin

Keresztény anarchizmus I. - Ószövetség

A keresztény anarchizmus a mainstream kereszténység számára legtöbb esetben eretnekségnek  hat, azonban ez a Lev Tolsztojtól, a híres orosz írótól induló - inkább teológiai, mintsem politikai-, irányzat számos jeles, nagyszerű hívővel büszkélkedhet ( mint Jacque Ellul francia teológus-filozófus), akik a Szentírás és az Isten szerinti társadalmi ideát, de legalábbis a hívőkre vonatkozó magatartást és társadalomhoz való viszonyulást ebben látta és látja. A félreértések elkerülése végett a legelején tisztázni kell az anarchizmus jelentését, hiszen mára mindenki saját kénye és kedve szerint használja a kifejezést, többnyire negatív előjellel, amelyeknek nem sok köze van a valódi anarchista alapgondolathoz.

Az anarchizmus - a köznyelvi formájától eltérően-, nem a káosz szinonímája, hanem alapdefinícója szerint: decentralizált rend. Ahogy József Attila fogalmazta meg " nem a rend szüli a szabadságot, hanem a szabadság szüli a rendet". Az anarchizmus alapkoncepciója, hogy az emberek közössége saját magától, organikusan és spontán képes kiépíteni alulról szervezve a megfelelő társadalmi rendszert, nem szükséges ennek rendjéhez felülről jövő, központi hatalom, mesterséges hierarchia intézmény. Sőt, az csak meggátolja és romba dönti az lokális közösségektől induló és természetesen módon kialakuló társadalmi rendet, ahogyan a ketrec is megfojtja az állatkertben a vadon élő állatok természetes életrendjét. Ez olyan emberképet feltételez, melyet Lev Tolsztoj is megtalált a keresztény emberben, amely belső, megújult lelkéből fakadóan képes a jóra. Tolsztoj fektette le azt a keresztény anarchista alapot, amely a hitmegélést önkéntes kis közösségekben megélt hit formájában képzeli el az intézményesedett egyházakkal szemben és amely megveti az állam, mint romlott emberek hierarchiáját Isten hierarchiájával szemben, s minden azzal járó negatívumot, mint a katonaság, így a keresztény anarchizmus mélységesen pacifista. Mindent a belső lelki és szellemi megújulással kíván elérni. Ennek legtöbb alapja az Újszövetségből fakad, azonban megannyi példa utal már az Ószövetségben is arra, hogy ez az ember és ember közötti, közösségi viszonyulási forma, amelyet Isten is ideának beállít. 

Ahogyan a Magyar Fejedelemség is több törzs szövetsége volt, s mindig váltották, hogy mely törzs viszi a vezető szerepet, s annak feje irányítja az egész törzsszövetséget, úgy a korai zsidó társadalom is hasonlóan működött. Ahogyan a Magyar Fejedelemség is anarchisztikusabban működött a Magyar Királyság, az Istváni államalapítás előtt, úgy Izrael is eredendően hasonló modellben élte életét Isten akaratából a 12 törzssel, mielőtt királysággá vált és centralizált állammá szerveződött, Isten eredeti akarata ellenében.

Az Ószövetség jelentős része a Bírák kora, melyről a Bírák könyve részletesen beszámol. Ekkor Izraelnek, a zsidók 12 törzsének nem volt konkrétan egy vezetője és központi hatalom, hanem a bírák, több fajta funkcióval látták el lokálisan, olykor az egész zsidóságra kiterjedően azokat a feladatokat, amelyek igazságot tettek, társadalmi problémákat orvosoltak. A bíráknak több fajtája is volt, egy-egy területre specializálódva és nem volt a rátermettségen, Istenhez való kapcsolaton kívül semmiféle központi, felülről jövő emberi kitétel, így például nők is lehettek bírák, mint Debóra. Esetünkben a Bírák könyvének mégis az a része érdekes, mikor a bírák korát a zsidók, a néptömeg lekívánja zárni. 

"Adj nekünk királyt, hogy kormányozzon minket, amint ez minden népnél szokásban van.” Sámuelnek azonban nem tetszett, amivel előálltak: „Adj nekünk királyt, hogy kormányozzon minket.” Ezért az Úrhoz fordult. De az Úr azt mondta Sámuelnek: „Tégy meg mindent, amit csak kér tőled a nép, hisz nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogy ne uralkodjam többé fölöttük. Amint velem bántak attól az időtől fogva, hogy kivezettem őket Egyiptomból mind a mai napig: elhagytak és idegen isteneknek szolgáltak, most veled is úgy bánnak. Nos hát, teljesítsd kérésüket. De figyelmeztesd őket, és ünnepélyesen mutass rá a király jogára, aki majd uralkodik fölöttük.” (1Sám 8: 4-9)

Világosan kitűnik, hogy a tömeg nyomására kell fontolóra venni a centralizációt és a hierarchikus vezetést, s maga Isten sem hagy kétséget affelől, hogy ez ellenkezik azzal, amit Ő jónak lát. Egész pontosan a szervezett állammá válást szembe állítja önmagával, vagyis azt mondja, hogy, aki hierarchikus, emberi, törvényi vezetést kíván maga fölé, az ellentétben áll azzal, hogy maga az Isten uralkodjon kizárólag az emberek felett. A történet így folytatódik:

"Erre Sámuel kihirdette a népnek, amely királyt kívánt tőle, mind, amit az Úr mondott: „Ez lesz a királynak a joga, aki majd uralkodik fölöttetek: Elveszi fiaitokat, s szekerei és lovai mellé rendeli őket – a szekerei előtt kell majd futniuk; megteszi őket az ezres és ötvenes csoportok parancsnokainak; felszántatja velük a földet és betakaríttatja a termést, hadi fölszerelést csináltat velük és szerszámot a szekereire. Elveszi lányaitokat, illatszert készíteni, főzni és sütni. Elveszi szántóföldeitekről, szőleitekből, az olajligeteitekből a legjava termést, és odaadja a tisztjeinek. Tizedet vet ki szántóitokra, szőleitekre, és azt udvari embereinek meg a tisztségviselőinek adja fizetségül. Elszedi legjobb szolgáitokat és szolgálóitokat, ökreiteket és szamaraitokat, és a maga javára dolgoztatja őket. Tizedet szed nyájaitokból, s ti magatok is a szolgái lesztek. S ha majd egyszer királyotok miatt, akit választottatok magatoknak, könyörögni fogtok, az Úr nem hallgat meg benneteket azon a napon.” De a nép nem hallgatott Sámuel szavára, hanem kijelentette: „Nem, király uralkodjék fölöttünk. Legyünk mi is olyanok, mint a többi nép: a királyunk ítélkezzék fölöttünk, ő álljon az élünkön és vezesse harcainkat.” Sámuel meghallgatta a népet, aztán az Úrhoz fordult. Az Úr azonban ezt mondta Sámuelnek: „Teljesítsd kérésüket és adj nekik királyt!”  (1 Sám 8:10-22)

Nagyon hangsúlyos, hogy semmiféle pozitívum nem hangzik el az új államformával kapcsolatban Istentől, az ő prófétáján keresztül. Kizárólag negatívumként említi mind a hadsereg és értelmetlen hatalmi harcok megjelenését, mind az igazságtalan adóztatást és az emberek által szabott törvények általi szabadságtól való megfosztást és megbéklyózást. A néptől hangzik el, hogy " legyünk mi is olyanok, mint a többi nép". Az Isten népe itt szándékosan a pogányokhoz akar hasonlítani, és Istent nem ismerő rendszereket átvenni, holott Isten célja egyértelműen a kiválasztást, elválasztás a pogány világtól. Isten végül fájdalmasan beletörődve engedélyezi - utólagos tanító célzattal, előre látva a jövőt-, a királyság bevezetését. A történet egyértelmű, ha más uralkodik rajtunk, más törvényei és szabályai alá vagyunk vetve, mint kizárólag Isten, az szembemegy Isten ideájával és akaratával. Az Ószövetség további részében aztán egyértelművé is válik, hogy milyen negatívumokkal, háborúkkal, pártoskodással, szenvedéssel és bűnnel teli következményekkel járt ez a rendszer, még akkor is, ha ideig-óráig néha egy-egy jó uralkodó is került a trónra. Az Ószövetség által is egyértelmű: kizárólag az Isten joga uralkodni felettünk a gondviselése és a szívünkbe írt törvénye által. 

Később is megjelenik ez a motívum, mikor Jeremiásnak hirdeti meg az akkor még jövőben lévő, Jézus Krisztus által, a benne hívők számára elhozott új, lelki szövetséget. 

"Eljön az az idő – így szól az ÚR –, amikor új szövetséget kötök Izráel és Júda házával. Nem olyan szövetséget, amilyet őseikkel kötöttem, amikor kézen fogva vezettem ki őket Egyiptom földjéről; mert ezt a szövetséget megszegték, pedig én voltam az Uruk – így szól az ÚR. 33Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje – így szól az ÚR –: Törvényemet beléjük helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek. Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az URat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok – így szól az ÚR –, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre." (Jer 31-34)

Ebben a gyönyörűszép ígéretben, melynek végén a megváltás lényege is szerepel, Isten ismét egy anarchisztikus társadalmat fest le ideaként, amelyben közösségben van Ő maga és benne hívők. A törvénye nem paragrafusokban, hanem a szívekben van, s nincsen hiearchia és rangok emberek között, nincs, aki többet tud, nincs aki tanítja a másikat, mert Istenben mindenki decentralizáltan egyenlőként van jelen. Az Ószövetségben is egyértelművé teszi az Úr, hogy vagy kizárólag Ő uralkodik felettünk, spontán, lelki kapcsolat révén, vagy ellentétes vele az a rendszer, mely közbeiktat más feljebbvalókat és hierarchiákat. Az Újszövetség aztán később méginkább részletezi ezt, de már Jézus előtt is világossá vált, hogy hívő ember az államot, mesterséges emberi intézményeket nem helyeselhet. 

 
       Saul, Izrael első királyának halála, mikor is öngyilkos lett egy véres és kegyetlen csata után

A magyar társadalom gyermeki állapota

Havas Henrik szerint Magyar Péter egy új Nagy Imre, aki a gonosz diktatúra pártjának része volt, a gépezetet ő is jóidejig hajtotta, majd eljött a történelmi pont, a forradalom, mikor a lelkiismeretére hallgatott és a forradalom sodrásával ment, majd mártírhalált halt azok által, akik közé tartozott. Kövér László ezzel szemben Károlyi Mihályt látja benne, aki a konzervatív urak közé tartozott, a fennálló rendszer oszlopos része és haszonélvezője volt, majd meggondolatlanul a forradalom élére állt és tönkretette az ezeréves Magyar Királyságot, rövid káoszos uralma után aztán véres terror és országcsonkítás következett.

Mindkét nézet más kiindulópontból indul ki, Kövér a helyes rend árulóját látja, Havas a gonosz rendszer megtért mártírját. Az egyetlen, ami közös a két analógiában az, hogy mindkettő feltételez a társadalomban egy forradalmat. Csak az ehhez való viszony más. Azonban sokkal közelebbi példaképek is vannak a Tisza jelenségre, mint a pátoszos őszirózsás, vagy '56-is forradalmaink. Ez pedig nem más, mint a fülkeforradalom 2010-ben. Magyar Péter nem Nagy Imre, Magyar Péter nem Károlyi Mihály. Magyar Péter a magyar társadalom jelentős részének a kétségbeesett reménysugár képe. Borzalmasan keserű remény ez, a kilátástalanság, a kiégés és a nihilizmus reménye. A " bármi jobb, mint ami most van" életérzés manifesztációja a Tisza. Régóta halljuk megannyi embertől, hogy "bármi csak ne az Orbán". 2010 előtt - sokszor ugyanezek az emberek által- volt híres a " bá
rmi csak ne a Gyurcsány". A bármi jobb, mint aki/ami van egy hihetetlenül veszélyes, traumatizált lelkület segélykiáltása, amely nélkülöz mindenfajta racionalitást, mérlegelést, objektív érvek és ellenérvek mentén való gondolkodást, amely a demokrácia velejárója lenne.

A "bármi jobb, mint xy" hullám hozta el a NER-t, s lássanak csodát, a legtöbb emberben nem szilárdult meg évek után az a gondolata, hogy, nos hát valóban jobb lett, mint a Gyurcsány alatt. Erős szkepszissel fogadom egy új "bármi jobb, mint Orbán" mentalitásból jövő rendszerváltással kapcsolatban azt, hogy végül másképp alakulna. Amennyiben nem nézzük a racionalitást, mérlegelünk és objektíven végignézzük az érveket, ellenérveket a vágyvezérelt reményképek ellénben. Magyar Péterből lehet Nagy Imre, vagy Károlyi Mihály is még. A közös azonban marad, a forradalom, ami csúfosan elbukott. És el is fog bukni, amíg a társadalom nem kezd önállóan gondolkodni, tenni, akarni, kiállni és elhinni azt, hogy saját magától képes nyomást gyakorolni és eredményt elérni a hatalommal szemben, és ezt nem egy hőn vágyott, ikonizált személytől várja el. A magyar társadalom még apakomplexusban él, lelkileg gyermek, amely a megoldást szinte mindenre a szülőtől várja. Személyektől, kormánytól, államtól. Amíg a társadalom nem lesz felnőtt, addig ez a három dolog mindig, óhatatlanul visszafog élni a hatalmával. Mert semmilyen politikus, sem kormány, sem állam, nem az apánk és nem az anyánk. Ők nem a gyereküket látják bennünk és nem is szeretnek. Szintén gyakran hallott mondtat, hogy "velünk bármit megtehetnek mert hagyjuk". A helyzet az, hogy a fő probléma még nem ez, hanem, hogy a magyar társadalommal bármit megtehetnek, mert erre is vágyik.