Átszőtte a gyerekkoromat az
Istennel való kapcsolatom vagy éppen a kapcsolatnélküliségem. Otthonról nem
kaptam gyakorlatilag semmiféle vallásosnak mondható dolgot, mégis egy időben
elkezdett érdekelni a kérdés. Sokáig vívódtam, rengeteg kérdésem volt melyek
azt hiszem a legtöbb emberben megfogannak. Szkeptikus voltam. Hosszú és mély
filozófiai fejtegetések vezettek oda, hogy egy csodaszép nyári napon a
lakótelepi padon ülve a fák susogása közepette azt mondtam: Rendben, lehet,
hogy van valami Isten. 15 éves voltam de 21 lettem mire megtértem és azt mertem
mondani, hogy Jézus Krisztus számomra valóság és igazság. A kettő között van
egy jelentős idő. De miért is telt el ennyi idő? Röviden és tömören az ok
amiért én nem lettem keresztény 6 évig azután sem, hogy Istent elképzelhetőnek
tartottam, sőt beszéltem néha napján hozzá, azok maguk a keresztények voltak.
Kifejezetten ellenszenves, bugyuta, gagyi, visszataszító társaság volt a
szememben. Ha most itt a kedves olvasó azt hiszi ez valamiféle sztenderd
keresztény megtérős kidumálás lesz, hogy ez a képem hogyan változott meg akkor
téved. Mert nem változott meg jelentősen. Jogosan gondoltam akkor is, amit
gondoltam. De mára árnyalódott a kép és tisztázódtak az okai ennek.
1. Együgyű, bugyuta magyarázatok
Világéletemben elég szkeptikusan
működtem, de nem a mostani Vágó István szerű Szkeptikus Társaság
tudomány-vallású racionalista értelmében. Nyitott voltam mindenre csak
egyszerűen érteni, tudni akartam. Válaszokra vártam a miértekre. A
kereszténység általában pedig képtelen volt válaszokat adni. Vagy ha adott, valami fertelmes dolgokat tudott. Totális ellentmondások ordítottak a hitükből
és a Bibliából. Miért jut valaki pokolra, ha Isten mindenkit szeret és
mindenható is? – tettem fel a kérdést. Roppant egyszerű felvetés ez. Ha
mindenre van hatalma, tényleg bármire képes és e mellé mindenkit szeret akkor
még is, hogy a fenébe hagyhatja, hogy egyesek örökkön örökké szenvedjenek?
Aztán erre olyan válaszokat kaptam hivatalos egyházi helyekről, mint, hogy „ne
firtassam az okokat, ugyan ki vagyok én, hogy felelősségre merem vonni, vagy
kérdőre a Teremtőt?”. A másik kedvencem pedig a „fordítsuk meg a logikát” nevű
kibúvó. Ne az érdekeljen, miért jut valaki pokolra, hanem, hogy miért
üdvözülhet bárki egyáltalán? Na ez a kegyelem, hogy egyáltalán valakinek meg
van engedve. Csak hát valahogy ha az ember szívében ott van a szeretet meg a
megértés, az igazságosság utáni vágy akkor ez egy nagy rakat maszlag és nagyon
is ellenszenves Istenképet lát ebben. Nem tudtam elképzelni, hogy ez valakinek
elég magyarázatnak. Vagy ha elég, akkor ez az ember érzi-e azt a szívében, hogy
mi a jóság, ha ezzel a tudattal együtt tud élni. Arról nem beszélve, hogy miért
érvényes rám az eredendő bűn amihez látszólag nekem semmi közöm, vagy mi
történik a halott csecsemőkkel. Mi szerint bíráltatnak el? Utóbbira általában
az egyszerű „nem tudhatjuk” volt a válasz. Nem is vártam, hogy biztosra
mondjanak valamit, csak hogy legalább egy koncepció, egy elmélet legyen ott,
hogy el tudjam képzelni, hogy ennek lehet valamiféle értelme, logikája, célja
vagy bármi. Persze még mindig jobb a nem tudom annál a szektás magyarázatnál
hogy „ a nem hívők gyerekei nem juthatnak a Mennybe mert már vannak ott elegen”.
Olyanokba, hogy Istennek a mi perspektívánkból
nézve mindent előre tudása, hogy egyeztethető össze a szabad akarattal már nem
is megyek bele. Ezek éppen elegek voltak ahhoz, hogy először az okkultizmussal szimpatizáljak, majd később a
hinduizmus nagy rajongója legyek. Ott tényleg mindenre kaptam választ. Ma már
nem értek természetesen egyet a nagy részével, de legalább adtak választ,
megpróbálták magyarázni mi a francért hiszik amit.
Talán a mai napig Visnuhoz
mantráznék szabadidőmbe ha nem találkozok underground keresztényekkel, akik
csodák csodájára képesek voltak válaszokat adni a felvetéseimre. Mikor már
eltemettem magamba a kereszténységet mind ellentmondásos teológiát valló
egybites emberek társasága elém jött az ókeresztény apologéták hellén
filozófiával folytatott vitáikból származó temérdek életműve. Órigenész,
Jusztinusz, Tertullianus, Jeromos és Augustinus munkássága egyszerre csak
mindent megvilágított másképp. Keresztény szemszögből, biblikusan adtak
magyarázatokat minden nyomorult kis kérdésemre és olyan hihetetlen mély
bölcsesség és tudás áradt belőlük, amivel az addig bálványozott hindu
filozófiám megingott. Majd a múlt szép emlékű porába veszett. Egyszersmind nem
volt több kérdésem, válaszokat kaptam. Magyarázatokat ha nem is biztosra,
sokszor egymást kizáró logikával, de elképzelhető elméleteket tártak elém,
amiben Jézus Krisztus igazsága nem holmi ellentmondásos bugyuta dolognak tűnt,
hanem a legmélyebb és fantasztikusabb tudásnak és igazságnak, amivel ember
találkozhat. Aztán ott és akkor, mikor elhárult minden intellektuális akadály
ezek révén, eltudtam képzelni, hogy Jézus Krisztus az volt aki, és ott be is költözött
a szívembe. Az ágyamon fekve egy vaisnava bölcsességeket tartalmazó könyvet
szorongatva, megtértem Jézus Krisztushoz. Már csak egy kérdésem maradt ezután.
Mi a búbánatos francért hallgattak egész életembe ezekről a fantasztikus
dolgokról maguk a keresztények?
2. Alkalmatlan, hiteltelen képviselet
Részben válaszolva az előbbi
kérdésemre, az intézményesedett egyházak és a még ismert kereszténynek magukat
valló szekták hihetetlen alkalmatlan és hiteltelen emberekből állnak nagyrészt.
Az intézményesedett egyházak zöme ezt sokszor nem is tagadja. Részben arra
hivatkozik, hogy az ember ilyen gyarló, sajnos a földi egyház ilyen ezzel
meg kell barátkozni. Másrészt sokszor próbálnak valamiféle tisztulási folyamatot
véghez vinni. Ez azonban legtöbb esetben csak szándék marad és szép szavak.
Mérhetetlen romlott bürokrácia és politikai szálak, gyarló emberi kicsinyesség
szövi át ezeket az egyházakat. Intézmény lévén nem is csoda. Az viszont már egy
hosszúra nyúló kérdés lenne, hogy egyáltalán kellett volna e intézményesedni
egy hiteles Krisztus-követő közösségnek. Bárhogy is ez magával vonta azt, hogy
a mindenkori hatalomnak ki legyen szolgáltatva és azzal kompromisszumokat
kössön akár csak fennmaradása érdekében, rosszabb esetben befolyása növekedése
érdekében. A világ azonban már Jézus szerint is megtagadandó és ellentétes az ő
Mennyei országának logikájával. Szóval ha az itteni országok és hatalmak
logikájának egy kis engedményt teszünk, akkor elveszítünk valamit Krisztus
igazságából. Jaj, de jön az önigazolás, hogy ezt az áldozatot néha meg kell
hozni, hogy tovább terjeszthessük bármilyen mértékben is de Jézust. Mert ha nem
ezt tették volna, már rég oroszlánok elé vetették volna az összes keresztényt
Rómában vagy valami hasonló vége lett volna a dolognak, máshogy és máskor. Nem
tudom ki, hogyan van vele de én úgy tudom, hogy egy olyan személyt követnek
elvileg, aki vállalt egy ostorozást, leköpést és keresztre feszítést azért
mert bizony egy rohadt kis kompromisszumot nem volt hajlandó kötni és engedni
egy szemérkényit sem a hitéből. És az apostolok pontosan ugyanezt tették, hiába
fejezték le vagy nyúzták meg, esetleg sütötték meg őket élve. Ennek okán az
ókeresztények is ott voltak a római stadionokba várva a halált és nem nyomorult
kiskapukon gondolkodtak. Pláne nem úgy, hogy még ők tűnjenek a tökös legénynek,
hogy ezt valami magasztos dologért, a hit tovább éleséért teszik. A hit talán
pont az lenne, hogy ha Isten elrendezte azt, hogy idáig is fennmaradjon az
igazsága, keresztre feszítéseken, lefejezéseken, nyúzásokon, széttépéseken át,
akkor ne már mi mártírkodjunk itt, hogy biztosítani kell az egyház befolyását
nekünk egy kis kompromisszummal. Ezért pedig még állami milliók is csilingelnek
az meg majd az Úr ajándéka a nemes áldozatért biztos. Ne vicceljünk. Azt
hiszem, ha az Úr megoldotta a vészterhes ókortól a hit tovább élését, nem a
bürokrácia meg a politika fog majd ki rajta. Az ilyen kompromisszumok árán
létrejött intézményék pedig szükségszerűen romlottak lesznek és rohadnak. Elég
csak a katolikus egyház ősi problémáját megnéznünk a molesztáló papok
problémáját. A helyzetet egy volt tanárom
fogalmazta lényegre törően. Változatlanul interpretálom a mondandóját: Itt bóklásznak szerencsétlen, pattanásos,
szociálisan visszamaradt, lelki sérült gyerekek, sose láttak p*nát se és
ezekből lesznek lelki vezetők, ezektől kell majd az ember elvileg tanácsot
várjon az élet nagy problémáira. Mit fog ez tudni mondani? Mit várjon ezektől, akik tele vannak frusztrációkkal és életében nem találkozotott még azokkal a problémákkal?
A felvetés drasztikus de valós. A
teológiai, papi, lelkészi pályát manapság sok esetben olyan emberek választják,
akik valamilyen módon kitaszítottak voltak a társadalmi fősodorból. Talán
szegényeknek így alakult az életük, a gyerekkoruk sajnos. Talán eleve
valamilyen fundamentalista családba születtek és beléjük verték, hogy mit kell
hinniük, gondolniuk. Mindkettő borzalmasan szomorú. Pedig lehet ha nem
zaklatják őket gyerekkorukban vagy nincsenek kitéve a „vallásoskodó” szülők
fekete pedagógiájának, akkor csajozógépek lennének, vagy az egyik kokóárus a
bulinegyedbe. Természetesen ez nem lenne jó, de ha a szabad akaratából a szíve
mélyén valójában ezt választaná, ha a szocializációja nem befolyásolta volna
hátrányosan a személyiségét, akkor jobb ha nem ilyen embertől várunk lelki
támaszt és vezetést. Az ilyen emberek tele vannak frusztrációkkal,
feszültségekkel, terhelt önképpel és belső ellentmondásokkal. Persze ismerek
fantasztikus lelkészeket, sőt szerzeteseket is, akikről biztosan tudom, hogy a
szabad akaratából erre hívta a lelkiismerete. De nem mehetünk el amellett, hogy
az egyházi képzésben, leendő vezetők között ez a frusztrált, sajnálatos
embertípus napjainkban szörnyen felülreprezentált. És hihetetlen káros és
veszélyes. És akkor nem is beszéltünk arról, hogy ez az egyszerű „mezei”
hívekre is roppantul igaz tud lenni. Nehezen várhatja az ember így, hogy a
keresztényeknek nevezett szubkultúra tagjai majd Órigenész preexisztencia
elméletéről és pokol magyarázatáról fognak neki beszélni. A többségük a
probléma felvetést sem érti miért érdekel valakit ilyen. Többségük sosem
kérdezett igazán. Ha volt kérdése is hamar beérte egy sablonnal is. Nem mernek
kérdezni, megkérdőjelezni mert számukra ez a közösség egy menedék. Menedék és
közösség a világ elől. Ha olyanon gondolkodnak, mint én tettem talán még a
végén kitagadják őket, vagy ne adj Isten annyira nem ért vele egyet önmagától,
hogy nem bírja elviselni. Jaj akkor mi lesz. Fájó önálló gondolatok és
szabadság. Egyszóval hihetetlen mértékben hiteltelen a Krisztus képviselete
magát Krisztus követőiként aposztrofáló közösségekben. Egyszerű, bugyuta
reakciókat és megnyilvánulásokat azért kapunk keresztényektől, mert nem
Krisztus válaszait és reakcióit adják, hanem a maguk szocializációs problémái
által termelt frusztrációt.
3. Pogányok és politikusok
Keresztény Európa meg keresztény
Magyarország. Hányszor halljuk ezeket a szlogeneket. Ezek a politikai szlogenek
pedig színtiszta hazugságok. Európa és vele együtt Magyarország sem keresztény
és sosem volt az. A helyzet az, hogy a kereszténység azzal áltatta magát mindig
is, hogy legyőzte a pogány hiedelmeket a kontinens népei körében. Azonban ez
semmi más nem volt mint erőszakos politikai-kulturális akció.
Látszatintézkedés. Olyan, mintha úgy takarítanánk fel koszt és a morzsákat az
asztalról, hogy rárakunk egy terítőt. Ettől még alatta ott marad, csak nem
látjuk. Így maradt a felszín alatt az európai néplélekben is a pogány
hitrendszerek megannyi eleme. Sőt a borfoltok olykor át is ütnek a terítőn,
amint a pogány mitológia számos eleme átszivárgott a keresztény kultúrkörbe. A
kereszténység címszó alatt hívott kulturális projekt nem más, mint egy Jézus
Krisztus nevével nyakon öntött pogány-hiedelem mix. Ennek beismerésétől persze
úgy félnek, mint Ördög a tömjéntől. Pedig legalább hiteles és őszinte lenne.
Apropó, mi ez a baromság is, hogy fél, mint Ördög a tömjéntől? Ez is egy babonás
bugyutaság, ami azon a pogány elképzelésen alapszik, hogy egy rituális tárgy és
cselekedet befolyásol valamiféle szellemi entitást. Tiszta ősi mágikus világelképzelés,
csak keresztény címszavakkal. De maga az Istenkép is ilyen pogánnyá vált. Zord,
rideg, uralkodó, büntető Isten képe alakult ki sokakban a keresztény Istenről.
Mindenki látott már ilyen gonoszan, szigorúan néző Jézus freskót, vagy ikont. A
személyes antropomorf elképzeléseinket vetítjük rá a mindenható Atyára. Ahogyan
kialakult Zeusz, Odin, meg az Öregisten képe is a pogány vallásokban. Egy ilyen
antropomorf szeszélyes öregembernek persze, hogy a számlájára írunk olyanokat,
mint a csecsemők előtt bezárt Mennyország kapu meg az egyesek örök kárhozaton
szenvedése közbeni boldog vigadás a Mennyben. Még az Ószövetség is így képzeli
el nagyrészt. De Jézus Krisztus pont azért jött, hogy megmutassa, hogy basszus
hát nagyon nem ez az Isten. Ez nem jelenti, hogy nem fegyelmez, nincs a
dolgoknak következménye, de nem egy nyomorult Zeusz. Nem egy szívtelen,
kivételező zsarnok. Elég csak arra gondolnunk, hogy a hittan könyvekben is ódákat zengenek arról a történetről, mikor Ábrahám képes lett volna feláldozni a fiát Istennek. Ódákat zengnek és példaértékűnek tekintik, hogy Ábrahámnak aztán micsoda hite volt. Persze megjegyzik, hogy azért amúgy Isten végül nem akarta, hogy megölje a fiát. De nem lehet, hogy ez a hangsúly elvan tolódva a történeten? Hogy igazi pogány értelmezés ez az egész, hogy magasztaljuk és példaértékűnek tartjuk ezt a vak hitet? Akkoriban minden pogány nép körében elterjedtek voltak az áldozatok, emberáldozatok sőt gyerekáldozatok. Ábrahám nem volt különb korának pogány felfogású embereinél. Bármelyik vakhitű pogány barbár feláldozta volna a saját fiát akármilyen istenségnek. Nem lehet, hogy Ábrahám története sokkal inkább arról szól, hogy Isten itt mutatta meg először az eltérést a pogány torz istenfelfogás és a valóságos isteni szellem között? Hogy nincs szükség ilyen elcseszett dolgokra, mint az emberáldozat. Ez volt a legelső kinyilvánítása Istennek arra, hogy az ő szellemiségéből megmutasson valamit a pogány felfogású embereknek. Ez a csodás benne, hogy itt mutat meg valamit elsőként úgy, hogy a barbár ember is értse, hogy menyire más az Isten, mint hiszi. De a többség Ábrahám vakhitén rugózik és ámuldozik mégis, ami bármelyik elvetemült pogánynak megvolt. Ebből a félreértelmezett képből (is) fakad, hogy a
keresztény egyházak főleg a jobboldali politika talpnyalásánál kötnek ki. A
jobboldali világfelfogás logikus, a világ rendjéhez igazodó, a természet és a világ logikája által diktált társadalmi rend
fenntartója. Ezek szegények a torz Istenképükkel meg így képzelik el, hogy
kormányoz az Isten is a Mennyben és úgy de úgy szeretné, hogy mi is
reprodukáljuk ezt a földön. Aztán könnyen kikötünk a protestáns értékeket
védelmező gátlástalan üzletember, a kereszténység utolsó bástyáját
liberálisoktól és migránsoktól védelmező pocakos neo-Hunyadi és az ortodox
világ maszkulin, félmeztelenül lovagló KGB-s csillagának bálványozásánál. Amint
ilyenekbe pedig belefolynak rögtön visszatetsző lesz sokak számára. Minimum
akiknek más az értékrendje és esetleg nem a konzervatív értékeket, a
nacionalizmust és hasonlókat tartják elsősorban szem előtt. Márpedig Jézus egy
szóval nem mondta, hogy melyik politikai bázishoz jött. Sőt sokkal inkább a „betegekhez
jött, mint orvos”. Kurvákhoz, narkósokhoz, lecsúszott semmire kellő
söpredékhez. Akikkel faramuci módon pont a világi, sokszor ateista körök
szolidárisabbak. Ami a keresztény újfarizeusokra nézve gyalázat. Ezért tűnik
úgy, hogy jobb mikor a Rage Against the Machine a Killing in the name of sorait énekli. Radikál-balos aktivistákba néha több Lélek nyilvánul meg, mint azokba, akik magukat
ennek a Léleknek a képviselőjének mondják.
Magyarul teljességgel megtudom
érteni, hogy valaki ódzkodik, undorodik, netalántán mély ellenszenvet és
megvetést érez a kereszténység iránt. Ha ez a kereszténység, amit itt
felvázoltunk akkor én is ezt érzem. Jézus Krisztussal a szívembe talán még
jobban dühít mint másokat. De nem szabad, hogy ezen dolgok végett magával Jézus
Krisztussal, az ő szellemiségével és Isten igazságával azonosítsuk azokat az
ellenszenves dolgokat, akik maguk is Jézus Krisztus és Isten igazságának
nevében lépnek fel. Tudnunk kell, hogy ez az igazság és szellemiség sokkal
mélyebb, varázslatosabb és csodálatosabb annál, mint hisszük és azok gondolják,
akik azt hiszik már ismerik. Mást nem tehetünk ezért pedig, hogy mi hitelesen próbáljuk képviselni, amit Jézus is tanított. Ebbe pedig beletartozik az azok
elleni fellépés is, akik magukat Isten követőjének mondják sőt talán tisztán
hiszik is, de az Istent olyannak láttatják sokszor, akinél a Sátán is jobb
alternatívának tűnik. Nincs recept, nincs képlet, egyszerű használati utasítás
arra miként lehet úgy képviselni ezt, hogy a keresztény jelző, vagy Krisztus ne
forrjon egybe ilyen tévesen értelmezett emberek tevékenységébe, de nincs is rá
szükség. Bíznunk kell Istenben, az Ő szellemiségét követve élni, úgy hogy ne
érdekeljen a pogányok általi oroszlán széttépés, vagy a farizeusok általi keresztre
feszítés sem. Nem érdekelhet, nem lehet kompromisszum és nem lehet kiskapu.
Minden másban pedig bízunk Krisztusban, hogy nem hiába mindez és hat ott és
akkor mikor kell és megtalál másokat is úgy, ahogy engem is megtalált és
magáévá vonzott, még a kereszténység felszínes, sekélyes, ellentmondásos és
ellenszenves felszínén keresztül is.
Horváth Martin
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése