Horváth Martin- A kulturális befagyás elmélete

Nem rég jelent meg a Bomfunk Mc’s- Freestyler című eredetileg 1999-es számának új, 20 évvel későbbi, 2019-es klip rebootja. Élvezettel néztem végig, hogyan köszönnek vissza az eredeti klip elemei és megöregedett szereplői akár. Vagy hogy miképpen csempésznek bele valami újat, ami maivá teszi. Egy szó mint száz nosztalgikus volt. Nosztalgikus? Mi a franc az, hogy nekem nosztalgikus volt? Hiszen éppen csak iskolába mentem és elkezdtem tanulni olvasni mikor ezt a számot játszották a tv-ben. De nem „az ön készülékében van a hiba”. Nem vagyok ezzel egyedül és számtalan más területén az életnek vehetjük észre azt, hogy időhurokba keveredtünk. Mintha a ’90-es évek végétől kulturálisan megállt volna az élet.

A legtöbben már hallottak a Necc partykról. A 20-on éves generáció többsége is ezer szálék, hogy halott. Sőt annak fele járt is már ilyenen. De mi az a Necc party? A Necc party pontosan a befagyott kultúra jelképe és az időhurok körbe-körbe forgásának csodálatos szimbóluma. A ’90-es és 2000-es évek híresebb slágerei, zenéi pörögnek. Gyakorlatilag olyan, mintha 2003-ban buliznál az akkori új slágerekre, vagy akkor még pár éves híres dalokra. Csak itt olyanok buliznak Chertől a Believe-re, akik akkor születtek, mikor Cher ezt megcsinálta, vagy olyan homályos emlékeik vannak róla, mint mikor a Trabant hátsó ülésén ültem gyerekként és mentünk le a Balatonra, akkor szólt ez. Akik esetleg pedig nem jártak még ezen a necces „csodán”, azok mondjuk voltak mainstream discoba például. Sajnos nekem is volt részem ebben az élményben és ha nem számítom, hogy minden számnak ugyanaz a „refrénje”, amely egyenletes, dübörgő, elektronikus basszust jelent nagyjából, vagy a torzításokat, akkor ezek ugyanazok a 20-25 éves számok csak felmixelve. Vagy nézzük meg a híres slágereket, amik a rádióban mennek. Oké vannak új számok, vannak egyedi számok. De nem lehet elmenni olyanok mellett, amiken egyértelműen érződik, hogy egy újrafeldolgozás. A Bastille-tól ha valaki meghallgatja az Of the Night-ot, akkor tessék meghallgatni utána a Corona- Rhythm of the night-ot is. Igen ugyanaz lesz nagyjából, lelövöm a poént csak más a sebessége, az énekes és a hangzás. Ilyen „új” slágerekre pedig rengeteg példát lehetne mondani a rádiós top listákból. Apropó rádió. Nagyon nagyrészt játszák ők is ezeket a Necc partys zenéket. Simán felcsendül az autóba, a bevásárlóközpontba a Britney One More Time-ja, vagy a Butterfly a Crazy Town-tól. Ezeket a számokat korosztálytól függetlenül mindenki ismeri hallásból és nem egyszer csendül fel teljesen mainstream fiatalokból álló bulikon. Hogy érthetőbb legyen a dolog. 1999-ben mennyire volt elképzelhető, hogy bármilyen 1979-es slágert nyomjanak az akkori fiataloknak a bulikba, vagy maguknak a házibuliba, vagy úgy egyáltalán a rádiók? Ugye milyen abszurd gondolat.

Persze hagyjuk a zenét, ott vannak a filmek. Csak az elmúlt pár évet is elnézve. Volt itt Jurassic World, ami a ’90-es évek Jurassic Parkjának folytatása/újragondolása. Godzilla újra filmvásznon, ami első körben az 1950-es évek Japánjában futott fel majd tette populárissá az 1997-es amerikai verzió. A Star Wars, hogy nosztalgia és egy régi bevált világot dolgoz fel újra gondolom senkinek nem kell magyarázni. Ez pedig a Mad Max-re, a Rocky filmek új leágazásaira, vagy a Feláldozhatók nosztalgikus akciófilmjeire, a Terminátorokra, gyalázatos új Predator filmre és Alian univerzumban játszódó filmekre is igaz. De a szuperhős filmek sem találták fel a spanyolviaszt, hiszen mind már meglévő, évtizedek óta a kulturális térben lévő szereplőket dolgoztak fel újra, vagy raktak össze egymással. A sort pedig még hosszan lehetne sorolni. Persze mindig is része volt az újrafeldolgozás és az ihletmerítés a filmművészetben és a zenevilágban is, azonban lehetetlen nem megfigyelni az új ötletek eltűnésének tendenciáját és a nosztalgiavonat gyorsuló száguldását az utóbbi évtizedben.

Arra, hogy a politika és a közélet is abszolút megragadt a múlt század vitáiban és retorikájában, vagy, hogy mekkora mém ereje van egy 30 éves Szomszédok nevű sorozatnak is a neten már nem is beszélek. Kérdés miért van ez? Mi a jelenség oka? Erre kétféle opciót tudok, amelyek egyáltalán nem zárják ki egymást.

Első variáció szerint az ember egy szellemi csalódottság állapotában van. Ha végig nézzük a történelmünket azt látjuk, hogy az ember hosszú évszázadokon át élt a feudalizmus rothadó világában mindenféle kilátás és alternatíva nélkül. A felvilágosodás hatalmas reménysugárként hatott és az emberek megváltó ideológiák tucatjaival találták szembe magukat. Az ideológiák a 20. századra lecsaptak és mindenki világmegváltó eszmeisége összecsapott. A 20. század a maga két világháborújával, fanatizmusával, kegyetlenségével, hidegháborús feszültségével mondjuk úgy „túl tolta a biciklit” az ideológiák terén. Szenvedést és halált hoztak a világmegváltó próbálkozások. A 20. század végére nem maradt más ebből a 18. század végén indult nagy reményből, mint csalódottság, kiégés, apátia. Az emberek többé nem hisznek nagy eszmékben. Nem hisznek ideológiákban. Talán már úgy általában nem is hisznek. Semmiben, senkiben. Ami maradt, a boldog nosztalgia olyan korok után, mikor még az emberben volt remény és hit egy boldogabb élet felé. Ebből a pszichológiából fakadhat a hagyományőrzés. Ahogy a Harcosok Klubbjában mondja Tyler: „ Nekünk nincs háborúnk, nincs válságunk”. Ha van is háború, már nem olyan háború. Modern, kimért, kevés a valódi tét. Nem egy partraszállás, nem egy Barbarossa-hadművelet a tajgán. A válság sem olyan válság, mint egy 1929-es. Ma minden lassú, minden bürokratikus, minden olyan sunyi, olyan mű. Meghalni is silányabb érzés. Nyomorúságosabb a bukás is. Részben mondhatjuk, hogy ennek örülnünk kell. Így is van. De sokan szeretnék azért a tétet. A tétet, amitől érzik az élet súlyát. Mert nemesebb elképzelniük, hogy magyar bakaként harcolnak, mint a mindennapi céges előbbre jutásért harcolni. Ebben gyökeredzik a szélsőjobboldali szubkultúra de a szélsőbaloldali is. Eszmékben akarnak hinni az emberek úgy, ahogy régen. Az airsoft, a paintball, a hagyományőrzés de még a videojátékok harcai is nosztalgia. Utóbbival pedig el is érkeztünk a másik szemponthoz.

A ’90-es évek végén megjelent az internet. Az informatika világa robbanásszerűen tört be a mindennapokba. Szépen lassan, fokozatosan de az emberiség kultúrája a valós térből átköltözött a virtuális térbe. A virtuális tér pedig evidens, hogy abból tud dolgozni, ami már a valóságban megteremtődött érték. Csakhogy a virtuális térbe való kulturális költözés után, a valós térben egyre kevésbé alkottak értéket, majd végül mára szinte el is feledkeztünk erről. Ezért a társadalom kultúrája a ’90-es évek, kisebb részt a 2000-es évek közepéig alkotott tartalomból dolgozik tovább. Olyan ez mint a Mátrix. Emlékszünk, hogy a Mátrix alaptörténete az, hogy az emberek egy szimulációban élnek, ami szerint 1999 van. A valóságban odakint azonban egy elpusztult világot uralnak a gépek és száz évvel később van, mint 1999. Csak a szimulációt az embereknek abból a világból építették fel, ami a pusztulásuk előtt volt. De mi lesz ha elérkezik a szimuláció szerint is 2100? Lemodellezik a szimulációban az összeomlást újra vagy visszaugranak az elejére és mondjuk 1900-ban kezdődik újra  a szimuláció? A helyzet, hogy kicsit velünk is ez történt. Az internettel egy mátrixba kerültünk, egy virtuális térbe. Ez pedig csak abból tud modellezni, ami a valós térben és kultúrában már érték volt. A helyzet az, hogy kicsit tényleg ott ragadtunk 1999-ben. Kulturálisan biztosan. Csak a technológiánk változott, ami megjeleníti nekünk ezt a kultúrát. Ahogyan az internet egyre nagyobb teret hódított a 2000-es évek végére, úgy készült valódi kulturális tartalomból egyre kevesebb is. 2010 után pedig az internet totálisan átvette a kultúrát. 2010 után pedig úgy is érezzük, hogy kulturálisan megállt az idő. Egy végtelen időhurokba kerültünk, ami folyamatosan az utolsó internet előtti állapot kulturális termékeit játssza újra meg újra, vagy újra csomagolva.

A mátrixból azonban néha ki kéne nézni. Mert az internet adta lehetőségek hatalmasak. Soha nem juthatott el ennyi információ és kulturális termék ilyen széles tömegekhez, mint most általa. De meg kell tanulnunk ezzel együtt is alkotnunk valóságosan érvényes kulturális vívmányokat, emberi kapcsolatokat és minden más értéket. Mert egyértelmű, hogy az intellektuális, kulturális fejlődése az embernek megtorpant. Új művészeti ágak, zenei stílusok sincsenek. Maximum minden „poszt” vagy „neo” jelzővel van ellátva. A világ itt van körülöttünk és mind tényleges értelemben, mind pedig szellemi síkon omlik össze. De még állni látszék az idő, bár  a szekér szalad… Így pedig ki tudja hol áll meg…A labda a Z-generáció térfelén pattog és vannak ígéretes jelek a Spotify-on befutó zenei stílusok és előadók tekintetében. Ahogyan az internetes (pl.: Netflix) filmek vagy sorozatok is sok reménységgel kecsegtetnek, hogy képes lesz az emberiség kulturális értelemben felhasználni az internetet pozitív alkotásokra és a virtuális térrel szimbiózisban tovább gazdagítani az emberiség szellemi alkotásainak repertoárját. 

Horváth Martin