Szabó Kornél- Létező halál

Életkortól függetlenül foglalkoztat mindenkit a halál kérdése. És valóban fontos kérdés, hiszen az ember korlátolt élőlény, biológiailag pusztulásra van kódolva a szervezetünk, nem sok kétséget hagy maga után a kijelentés, hogy előbb vagy utóbb mindenki meghal.

Mit látunk a halálról?

Egy beszélő, mozgó, halló, tapintó, érző, gondolkodó testből lassan vagy hirtelen olyan válik ami erre már képtelen és az is marad.
Megszokott hidegséggel viseltetünk a halál iránt, s féltően óvjuk azokat akik még nem láttak meghalni valakit. Mert ők, akik már látták, úgy ítélik, hogy a féltett személy nem képes elviselni azt a borzalmat.

Valóban? Tényleg olyan borzalmas? Nem kétlem, hogy egy agonizáló és kínok között vergődő, már-már félrebeszélő félhalott rémisztő, de nem minden halál ilyen. Szélsőséges esetekben elfogadható ha elrejtjük az éretlen tudat elől ezt a jelenséget, de egyébként nem. Viszont nekünk akik elbírják, ezt is látni kell ha ilyen nagy teher a szerettünk halála. Tagadom azt az idióta hozzáállást, hogy „úgy akarok emlékezni rá amikor még jól volt”. Mi ez, ha nem egy undorító önzőség? Ha igaz lenne ez, akkor később képes lenne rá emlékezni, mint szeretett emberre. De ha tudatosan cserbenhagyják az utolsó óráiban, az csak bűntudatot fog kelteni. Üldöző bűntudatot.
A halál nem prűd dolog. Pont annyira az élet része mint a születés, amelyet viszont jó esetben ünneplünk. Van ahol ünneplik a halált is.( Ezt a kultúránkból kifolyólag túlzásnak tartom, de egy békés megemlékezés éppúgy lehet boldog esemény, mint egy nagy zsivajos ünnep.
Az utolsó dolog amit megtehetünk a haldoklóért, hogy mellette vagyunk.)
S a haldoklónak is ez az utolsó esélye, hogy mondjon valamit. És bármennyire is fintorgunk, bizony az első alkalmak valóban ugyanannyira érdemesek és értékesek mint az utolsók.
Összefoglalva, a halálból egyre kevesebbet látunk, mert egyre kevesebbet akarunk. Ha valakit érdekel az elmúlás, akkor ő nem beteg, hanem meg akarja ismerni az élet ezen részét, hogy amikor ő jut oda akkor legyen mit felidéznie, úgymond legyen tapasztalata.
Utoljára pedig még egy példa ehhez a részhez:

Idős nő félrebeszélve és kiabálva, utolsó erejét kiszenvedve haldoklik a kórházi ágyon. Kitépi az infúziót, kísérletekről beszél és szarháziakról akik az ő testével nem csinálhatnak semmit. Felkelni már képtelen, a személyzet csak arra vár, hogy mikor ájul el az őrjöngése közben. A kórterem előtt vár a lánya is, a férjével és az általános iskolás fiával. A gyereket nem tudták hova elvinni, szinte rohantak a kórházba amikor telefonáltak a lányának és tájékoztatták az anyja állapotáról. A fiú hallja a nagymama hangját és rá is kérdez, hogy ő kiabál-e bennt.
A szülők nehéz döntés elé állnak, habár nyílvánvaló a helyzet. Még talán megpróbálhatnak hazudni a gyereküknek, hogy a szerintük helyes „maradjon meg békésen az emlékezetedben” érvényesüljön.
Ha így döntenek akkor a gyermek nem fogja látni a végórárákat, talán csak tudatalatt marad meg benne az esemény, és talán csak idősebben kérdez majd rá, hogy mi történt. Nem fogja tudni, hogy ilyen is lehet a halál, csak ha később valahogyan ehhez hasonló helyzetbe kerül.
De ha a válasz igen, akkor megindulhat a beszélgetés róla. Egyébként pedig a gyerek előtt nem beszélnének róla, az édesanya próbálná titkolni a fájdalmát, folyamatos stressz hatná át a családi légkört. A gyermek sokat el tud mondani arról amit lát. Esetleg ha már tudja, hogy ő is meg fog halni valamikor, akkor elmondhatja, hogy ő nem akar így. És előkerül a természetes félelem a haláltól. Megnyugtatható, kezelhető, komoly tapasztalatot adó akadályon léphet át ezzel. És a nagymamamának aki bent dühöng, is ez az utolsó tette amivel adhat valamit. Ha mást nem akkor egy tapasztalatot, érzést.




Mit érzünk a haláltól?

Változó. Legtöbbünk félelmet. Akármilyen szempontból is nézzük, az ismeretlenbe távozunk, amit még nem tapasztaltunk. Milyen lesz? Lesz egyáltalán?
Van aki beletörődik. Megjegyzem, nem belenyugszik. Aki úgy vélekedik, hogy a semmibe lép, megszűnik létezni, ezután csak a tökéletes üresség következik, talán neki van a legnehezebb dolga az élettel. Tökéletesen mindegy számára, hogy mikor hal meg, hiszen - mit ér az egész - ha nem valamiért csinálja. Profán, testi örömöknek él, vagy ha bele van nevelve valamilyen erkölcs akkor ahhoz tartja magát. De előbb utóbb szembekerül magával, és annak vagy önpusztítás a vége, vagy valamilyen értelemkeresés.
A legrosszabb amikor önmagát szemfelnyitó szuperhősként identizálva cirkál az emberek között és erőszakolja rájuk a nézetét, tulajdonképpen a saját keserűségét.
Öntelt és saját EGO-ját kényeztető dolog valakit úgy manipulálni, hogy elfogadja a manipulátor kijelentését, mégha az egyértelműen, minden szempontból rosszabb is lesz az illetőnek. Tulajdonképpen miközben a saját életét gyászolja, elveszíti az empátiáját és minél több embert próbál keresni magához, akikkel együtt szenvedhet a napjai nem is oly messzi végéig.

Ha továbbkövetjük azt a szálat amin értelmet keres, akkor több variáció van. Üdvözülés, Reinkarnáció, Vallhalla, szellemmé válás és az egészen elvetemült keresgélők még a halhatatlanságot is feszegetik, különféle hókuszpókuszokkal melyeket hatásosnak hisznek.
Sokan sokféleképpen gondolkodnak erről.
Ha már valami mellett elkötelezte magát az egyszeri ember, akkor a halállal kapcsolatos érzelmi lenyomata megváltozik. Függően a hitétől, várni fog, vagy próbálja elodázni, vagy felkészülni rá, érdemessé válni a kifejletre.

Ha abban a hitben van, hogy újjászületik miután meghal, akkor van egyfajta megnyugvása. Bárhogy is lesz, mindig van lehetősége, hogy újrakezdje és javítson. Fordíthatjuk úgy is, hogy most még nyugodtan hibázhat, majd valamikor kijavítja. A karma is ehhez a gondolatvilághoz tartozik.
Ok-okozati viszony amely áthatja összes akciót és reakciót, élettelen és élő létezőt, ez alapján származtatni a történések rendjét, felkutatni az eredetet és következtetni az összefüggések alapján.
A végső célja ennek, hogy az újjászülető ember végül megszabaduljon a karmájától és elérje a Nirvána állapotát. A Nirvána a negatív hiánya, a legfőbb boldogság ahol megszabadul az ember a szenvedéstől, kapzsiságtól, a gyűlölettől és az érzéki csalódástól. Nyugalom, és boldogság némi hiányérzettel.
Kik az aranyfényű Vallhallát igaz indíttatásból választják, ők valójában felkészülésben tölthetik életüket, hiszen csak az igazán derék hősi halált halt harcosok kerülnek oda, hogy az idők végén Odin seregében harcolhassanak. Egyfajta türelmetlen várakozással tudnám azonosítani érzésben, amely a folytonos készenlétet erősíti, a nagy tett végrehajtásáig. Mint egy harc előtti feszült várakozás az első pofon elcsattanásáig. Nem hiszem, hogy sokan lennének ezzel a felfogással még a világon, mindenesetre szimpátiámat nem tagadhatom, bár belőlük lenne több, mint a démonimádó, szektás, Wicca-s, New Age-es imposztorokból. Elismerési vágy, tesvériség-bajtársiasság, és egy kis keserűen cinikus halálvágy jellemzi.
Végül pedig aki az üdvözülést tartja szem előtt, ő Isten kegyelmére bízza magát, hisz abban, hogy bűnei megbocsájtattak Jézus Krisztus önfeláldozásával akit az Úr küldött el, hogy világosságot hozzon az embereknek. A főbb vonásai a hit, remény, irgalom, megszabadítás, szeretet. Ezekben elmerülve nyerhet nagyobb belátást a hit mélységeibe. Sokkal többet foglalkozik az érzelmekkel és a lélekkel mint a többi vallás, az említett jelzők hatásából kifolyólag. Az érzés ami a halállal kapcsolatban megfogalmazható az egy türelmes, fokozódó erősségű vágy az idő előrehaladtával, hogy megtérhessen Istenhez. Elég széles a spektruma ezen felül annak, amit a halálra gondoló érezhet ezzel a hittel. A nyugalom, bizonyosság és biztonság az ami gyakran előkerül még.

Természetesen bárhogy is hiszünk a félelem végül mégis utat talál a szívünkbe, s csak nagyon kevesek élhették át a teljes felszabadultság állapotát haláluk előtt. S ahogy a magunk halálát féljük, úgy féljük szeretteinkét is, aggódunk értük, hitünktől függően és függetlenül megtehetünk érte amit tudunk, hogy elkerülje vagy könnyűvé tegyük számára. Erősen tudunk kapaszkodni a maradék reménymorzsákba és a hiányt ami az elátvozással beáll csak nehezen lehet elfogadni.
Ha ismeretlenről van szó akkor könnyen befolyásolhat minket az illető életkora, foglalkozása, kinézete. A fontos az, hogy ne próbáljunk álságoskodni. Ha nem olyan a jellemünk, hogy sajnáljuk a télen megfagyott hajléktalant vagy a másokat meglopó politikust, esetleg valakit akit egyszerűen nem kedvelünk, akkor ne is mutassuk ezt a képet másoknak. Felesleges hazudni. Természetesen „ő is ugyanúgy emberből van”, de ennek mantrázásával nem érünk célt. Az, hogy kit vagyunk képesek siratni, hiányolni egy mély, személyes dolog. Annyit viszont hozzáteszek, hogy a „megérdemelte a szemétláda”, „pusztuljon is az ilyen” illetve hasonló jókívánságoktól tartózkodjunk, mivel abszolút felesleges és csak megvető prolizmusról árulkodik, másrészt azokat akiket nem fogunk hiányolni, valószínűleg azért nem fogjuk, mert semmit sem tudunk róluk. Az utak amikre az ember rálép, legtöbbször nem tudatosan választott utak, és azok helyességének megítélése nem ránk tartozik.
Szívünk halottait gyászoljuk el, s akik azon kívül haltak őket hagyjuk, mert ha még életükben nem vetettük szemükre hibáikat, úgy miután eltávoztak se akarjuk bepótolni.

Zárásképpen

Szabaduljunk meg a társadalmi prűdségtől, a betanult hibás dogmáktól, a halál létezik, beszélni kell róla, látni és szükségszerűen tapasztalni. Lehetetlen elmenekülni előle, de önmagunkat nyugalomra tudjuk inteni vele szemben. Szerintem egy olyan személy akinek céljai vannak, nem kerülheti ki a halál gondolatát. És egy olyan társadalom sem amely jobbra törekszik, önmaga tökéletesítésére. Engedelmeskedjünk a józan észnek.

„Mindenkitől azt kell követelni, amit az illető megtehet. A tekintély legelső alapja az értelem - mondta a király. - Ha népednek azt parancsolod, vesse magát a tengerbe: föllázad, forradalmat csinál. Azért van jogom engedelmességet követelni, mert ésszerűek a parancsaim.

Magunkon ítélkezni sokkal nehezebb, mint máson. Ha sikerül helyesen ítélkezned saját magad fölött, az annak a jele, hogy valódi bölcs vagy.”

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg


Szabó Kornél