Isten, mint apa

A magyar Bibliafordítások kivétel nélkül megmaradtak a mára avittas "Atya" megnevezésnél, amely roppant rideg, távolságtartó külsőt kölcsönöz a megnevezettnek. Az Újszövetségi ógörögben, Jézus által beszélt arámiban, de más nyelvekben - például angol Bibliában-, is a "apa" kifejezés szerepel. Isten azt várja, hogy így hívjuk: apa. Ez az elsőre talán bizarr, mégis elképesztő misztérium teljesen egyedülálló, és a kereszténység sajátja. A jelentősebb világvallások hatalmas energiát fektetnek abba, hogy az ember képes legyen eljutni a szakralitás magjához, valamiféle valós kapcsolatba, élménybe kerülni az abszolútummal, különböző testi, lelki, tudati, meditációs technikákon, ceremóniákon, rítusokon stb. keresztül. Jézus Krisztus azt üzeni, ezek a taktikák, praktikák mind feleslegesek és pusztán a hit által, olyan közel kerülhetünk Istenhez, hogy az, mint egy szerető, gondoskodó, megértő szülő jelenik meg.

A kereszténység azt állítja, hogy Isten manifesztálódott a világban, emberként, emberi testben és személysiégben, és a benne való hit, tanításainak követése, mély lelki átélése majd a számunkra logikailag felfoghatatlan megváltó váltsághalálában való hit által a szakralitás centrumába, a szentek szentjébe juttat be és Isten, szerető édasapánk közelségében és képében lesz ott nekünk. Azzal, hogy Isten fiában hiszünk, mi magunk is Isten fiaivá, lányaivá, gyermekeivé válunk. Az Ószövetség istenképe nem más Istenről ír, mint az Újszövetségé, csak még nem tört át a gát, ami Jézus által történik, még nem ismerhették meg Istent személyesen a maga valójában, ezért messzi, érthetetlen, zord kép rajzolódik ki. Jézussal ez a gát áttörik és mindenki a hit által Istent szerető apjaként kaphatja meg. Ezért van, hogy mikor Jézus halálakor a templom kettéhasad, a "szentek szentjének" nevezett szentély, mely addig szimbolikusan elvolt takarva, leszakad és mindenki számára láthatóvá válik, nem csupán a beavatottak részére. Nincsenek többé beavatottak, mindenki beavatott, aki nyitott szívvel, lélekkel, elmével közelít Isten felé. Szegény megboldogult László András filozófus sem értette ezt a misztériumot és értetlenül állt a buddhista filozófiából merített tengernyi tudásával az előtt, hogy miképpen lehet a kereszténységben bárki beavatott. Rítusok, tűzpróbák és évtizedek technikák elsajátítása nélkül. S valóban, minden más világvallásban ez blaszfémia, mégis ez a kereszténység ereje és csodája. Nincsen más vallás, amely eljuttatna arra mélységesen személyes, lelkileg intim viszonyba a teremtő abszolútummal magvával, mint a kereszténység. S miközben ilyen közelségbe kerülünk a Teremtővel, megérezzük annak lényét és esszenciáját, így semmijen más vallásban nem is érezhetjük egyszerre ilyen távolinak, gyarlónak és kicsinynek magunkat ehhez a megismert igazsághoz képest. A keresztény hit egyszerre végtelenül személyes, intim, borzasztóan közeli, apai viszony Istennel, miközben őt ismerve, sosem látott perspektívából döbbenhetünk rá önön kicsinyes, romlott természetünkre.

Ez a kettőség harcol szüntelen a hívőben az óember és újember harcaként. Ez a varázslatos dinamika, mely magaslatokat és mélységeket ad nap, mint nap. Ami csodálatos átszellemülések és hihetetlen bukások hosszú spiráljaként halad a megszentelődés útján, mely kettőség és dilamma meg nem szűnik e világ végén, mikor " az Isten eltöröl minden könyet az szemekről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak" (Jel. 21:4). Addig is Isten közeli, szerető apaként terelget bennünket ezen az úton legbensőbb bizalmasunként, mely a teremtés egyik legnagyobb csodája, hogy megadja nekünk ezt a kiváltságot már akkor, mikor mi még bűnösök vagyunk, s fel nem is foghatjuk teljesen ennek sem a lényegét, sem a jelentőségét.

Isten spirális szimbolikája

Istent és a Bibliát nem lehet megérteni absztrakt, szimbolikus gondolkodás nélkül. Amennyiben mindent szószerint értelmezünk az hívők szempontjából a neoprimitivisztikus fundamentalizmushoz vezet, ateisták szempontjából pedig az autisztikus kritikákhoz. Isten szellem és a Biblia ennek megfelelően megfelelő műfajokkal igyekszik kifejezni ennek a mélységét, nem pedig mechanikus használati utasításként megértetni Istennek, számunkra megnem érthető esszenciáját. A Szentírás több évszázad alatt született részei, többfajta irodalmi műfajban is íródtak. S míg az ószövetségi vándorlások, háborúk vagy Jézus élete egy történelmi beszámoló ókori stílusjegyében íródtak, megannyi absztrakt gondolkodást igénylő, szimbolikus leírás is született a Teremtés könyvétől, próféciákon át a Jelenések könyvéig. Mivel a lényeg, Isten szellemisége a mi emberi logikai korlátainkkal fel nem fogható és le nem írható, maga Jézus is elvont, szimbolikus példázatokban beszél a legtöbb alkalommal, ha Isten esszenciájának magvát kívánja átadni nekünk.

Isten hármassága egy olyan misztikum, amelyet műszaki logikával soha fel nem foghatunk. A teremtés és az egész Bibliában elénk tárt időintervallum csakis absztrakt módon értelmezhető valamelyest. Az eredetileg teremtett kozmosz, melyet a Teremtés könyve Édennek hív olyan, mint a víz fagyott, jég formájú halmazállapota. A bűnbeesés létromlása után az emberrel és a hozzákötött teremtett világgal egyetemben alázuhan ez a kozmosz és létrejön a jelenlegi, fizikai világunk, ami a folyékony halmazállapota a víz a jelen példánkban. S mire az új ég és föld elérkezik és Mennyek Országa elközelít, a gőz halmazállapotának hasonlatával tudunk élni arra. Mind a három forma egy és ugyanaz a teremtés, mégis kardinálisan különbözik annak mikéntje és megnyilvánulása. Magának ennek a hármas tagolódásnak része az is, hogy Isten maga is a három különböző személyét, aspektusát ismerhetjük meg benne. Az Ószövetségben az Édentől, az Atya mindent átfogó, erős, határozott de bölcs, sokszor számunkra kiismerhetetlen, érthetetlen személye jelenik meg. Az Újszövetségben a jelen világhoz igazodva, a Fiút ismerhetjük meg Jézuson keresztül, aki már személyes érzelmekké, intuíciókká formálja az Isten lényegét, amit mi csak egyszerűen szeretetnek hívunk. S végül Jézus elküldi a Szentlelket, mely megnyitja az utat a Mennyország felé és felkészíti, formálja a hívőket az eljövendő világhoz való hasonulásra, beteljesítve az Istennel való egységet. Ez az, amit a teológiában reveláció progresszivításának, vagyis a kinyilatkoztatás fokozatosságának neveznek. Amint a történelem során Isten lépcsőzetesen ismerteti meg magát a zord kiismerhetetlen Úr képétől, egészen odáig, hogy mi magunk is lélekben, szellemiségben hasonolunk hozzá és osztozunk vele.

Ez a fokozatosság, előrehaladás pedig megjelenik mindenben. Isten munkája olyan akár egy spirál, egy folyton csavarodó, fel és leívelő de végső soron előrehaladó dugóhúzó. Az első teremtés, az Éden olyan, mintha egy analóg óra mutatója felfelé állna az éjfélen. A bukás letaszítja a világot a szemben lévő, lefelé mutató 6-osig, majd az új teremtés ismét felíveli a 12-esre. De a 12 nem éjfél, hiába áll ugyanott a mutató, több annál. Térben ezt sokkal jobban szemlélteti egy spirál, mely ugyanúgy lefelé csavarodik, de közben mégis előre halad a térben, miközben ismét felfelé tekeredik. Ez a spirál számtalan helyen megmutatkozik a teremtett világban is. Maga a DNS láncunk is ilyen előrehaladó tekeredés a térben, ahogyan az egész galaxis is ennek manifesztációja. Kevesen tudják de a bolygók nem csakhogy egy csillag körül forognak, hanem ezen csillagok is folyamatos haladásban vannak és a körülüttük lévő forgás valójában egy spirál szerül haladás a folyamatosan mozgó csillag mellett. Megannyi jelképet, szimbólumot hagy a teremtésben Isten, hogy láthassuk a munkáját, ahogyan a bűn és a bukás által is képes ismét felívelő szakaszokat elérni és a szabad akaratból jövő hibák és bűnök által fordul mégis jobbra, tökéletesebbre és halad előre Isten munkája, mely végül előbbre lesz, s jobb lesz, mint a kiindulópont volt. Ahogyan a Mennyek Országa is másabb, jobb, tökéletesebb lesz, mint az Éden volt, miután az első teremtés formái végleg elmúlnak a jelen világ végezetével.