Szabó Kornél- Kerülőút a lényegig

Ez a mi korszakunk. Amiben átéljük a feleslegességet, hasztalanságot, tehetetlenséget.
Ugyan mi lehet a feladatunk? Ugyan mit tudnánk mi tenni? Egyszerűen belesüppedünk a nyúlós, ragadós kilátástalanságba.

Aztán ha haldoklottunk eleget, sírva a saját gondjaink felett, akkor vagy arccal fordulunk a mocsárba, hogy hamarabb vége legyen, vagy veszünk egy nagy levegőt, és erőt magunkon, aztán pedig kimondhatjuk:
- Keresek egy célt, amiért élhetek!
Keress! Vegyél példát a gyerekekről. Addig kérdeznek, kutatnak az ismeretlen iránt, amíg rá nem jönnek az értelmére. Hát Te miért nem? Lehet az életed értelme az értelemkeresés!
Legtöbben a keresés hiányában válnak önmaguk áldozatává. Nincs, ami motiválja őket. Lebegnek a semmiben, és amikor földhöz rántja őket a vérző mosolyú szenvedés, akkor azt mondják, hogy eddig és netovább!
Ez a döntés a lényeg. A kulcspillanat, amiben elhatározásra jutnak.
--

„Itt arról van szó, hogy ha ma este az ágyadra ülne a halál, és azt mondaná, "no fiam, jöttem érted!", akkor milyen lelkesen próbálnád lebeszélni, hogy elvigyen. Lehet, hogy csendben odasúgod neki, hogy "jaj, de jó, hogy jöttél, már alig vártalak, végre megszabadulok minden nyűgömtől!". Ez a nulla életkedv. De lehet, hogy azt mondod, nagyon lelkesen, hogy nekem még ezt és ezt kell csinálni, én még ezt akarom az élettől, ezt akarom a nőktől, még meg akarom szerezni a Nobel-díjat, könyvet akarok írni, s meggyőzöd a halált, hogy még várjon egy kicsit. Ha valami olyat csinálsz, amit élvezel, akkor nem akarod, hogy vége legyen.”

Feldmár András
--
Amit innentől fogva tesznek, az lesz az elemi kapcsuk az élethez. A gyerekkor ösztönös és lelkes keresését felváltja egy tudatos, józan, felnőtt keresés.
Eleink ebben szocializálódtak. Mert volt egy rendszer, közösségi kapcsolatrendszer, ami kialakította a helyes normákat, amiben szinte kizárt volt az önpusztítás, mint jelenség a fiatalok körében. Komolyabb nehézség nélkül lépték át a fent említett küszöböt, a gyermekkor és a felnőttkor határán.
A beavatás próbája volt ez. Mindenki ismer történeteket, meséket, amiben a főhőst próbára teszik. De valójában tudjuk, hogy ezek nem próbák. Nem kétséges a kimenetele, hogy teljesítve lesznek, hiszen így van elrendelve. Ha ezt a belátást nem öröklik a gyermekek valahonnan, akkor félni fognak a próbáktól. Félni fognak a sebesülésektől, fájdalmaktól, amik a próba során érhetik őket. A gyermekben helytelen frusztráció fejlődhet ki. Nem a várakozás feszültsége érinti meg őket a felnövés iránt, hanem a kínzó félelem, a fiatal és felnőttkor felelősségei iránt.
Az ilyen fiatal korlátolt. Olyan szűk határai vannak, amiben nem fér el kényelmesen, ezért rugdossa a kerítést.

Aki megpróbálja ezt úgy kezelni, hogy folyton javítgatja a kerítést és még meg is erősíti, mert így véli jónak az Ő érdekében, az egész egyszerűen téved.
Téved, mert a fiatalnak nincs szüksége a kerítésre, bármennyire is fél belőle kilépni. A kerítés lerombolása sem egy opció.
Ki kell emelni. Hagyni kell, hogy kiemeljék a már megismert lécek közül. Rá kell bízni azokra, akik be fogják avatni. Ők mutatják meg neki, hogy az ketrec volt az otthona és ezt most belátóan ki kell bővítenie. Nyitnia kell.

„Jól figyelj ide, fiam... korlátokat nem szabok, mert annyi eszed már lehet, hogy nem mégy fejjel a falnak. Ha tehát bevered a fejed, a te dolgod, ha bajba kerülsz, magadnak kell kilábalnod, mert esetleg nem lesz melletted senki. Annyira vállalkozz, amennyit elbírsz, és nekem hiába nyivákolsz, ha elvágod a kezed, vagy elrontod a gyomrod. Ez mind a te magánügyed. Úgy vélem: csak így tanulsz meg a magad lábán járni, és pontosan rájössz majd, hogy mit lehet és mit szabad.”

Fekete István

Bele kell törődni, hogy számára nem ugyanaz a fontos, mint a gondviselő számára.
Érezzük a szó terhét igaz? Gond-viselő. Ettől kell elhatárolódni. Amint rálép az új világot jelentő küszöbre, a felelősség megszűnik iránta. Fontos megjegyezni, hogy a szeretet viszont nem!
Ahogy egészen kiskora óta hagyni kell a legtöbb dologban önállónak lenni a gyermeket, úgy erre az egy lépésre is Neki kell elszánnia magát. Nem egyszerű, hiszen a biztonságból vezet a bizonytalanságba a kapu, amin átlép, és gyakran vissza is esnek a gond-viselő karokba, akik mindent átvállalnak helyettük.
Ekkor kezd terjedni a méreg igazán a szívben. Semmi se lesz jó, se ennek, se annak nincsen értelme. Kifakul a világ, hiszen elemi vágy hajtja az önállóság felé, hogy Ő legyen az, aki miatt a dolgok megtörténnek.
De nincsen fa a kamrában, amivel tüzeljen. Nincs meg a feszültség, amivel táplálja az elhatározását, mert azt a drága, óvó gondviselő átvette. Viszont a félelem változatlanul szorongatja.

„Senki nem mondta, hogyan kell csinálni ezt. A felnőtt életet. Mármint azon túl, hogy innentől felelős vagy a tetteidért, fiam, meg hogy menj el a fodrászhoz most már tényleg, és hogy hogy néz ki az ünneplő ruhához az a tornacipő.”

Keresztury Tibor

Mindeközben a feszültség, amit átvett a gond-viselttől, Neki láthatóan nincsen hasznára, hiszen nem létezik az amibe bele kéne fektetnie. Állandó frusztrációt jelent benne, ami viszont lecsapódik a gyermekemberen, de nem helyesen.  
Végül vezethet jóra, hiszen az állandó veszekedések, konfrontációk, kompromisszumkeresések kiszakíthatják a punnyadt szenvedésben poshadásból, de ez a kapcsolatok egyértelmű romlásához vezet.
Keresni kell egy közösséget, ami felébreszti az önállósági érzését.

El kell mennie üres kézzel, hogy gazdagon térhessen vissza.

Szabó Kornél