Horváth Martin- Generációs különbségek senki földje

Nem tudtam elmenni egy barátom esküvőjére nem régiben. Fel is hívott, megbeszéltük. Később még aznap messengeren pontosítottunk, hogy ez most biztos nem jön össze és még jó kedélyűen beszélgettünk vicceskedve pár sort. Hétvégén pedig elugrottam egy jó nagymamás ebédre, ahol beszámoltam nagy vonalakban apró-cseprő életem eseményeiről, köztük az esküvőről való lemaradásról. Mire drága nagyanyám azt mondja: Táviratot azért nem küldesz? Táviratot… Nyilván nevéből és a szituációból adódóan eltudom képzelni mi az a távirat de amúgy még életembe nem láttam. De hallani se nagyon hallottam róla. Megdöbbenve válaszoltam egyszerűen, hogy „nem”. Aztán eszembe jutott, hogy neki hogyan magyarázzam el, hogy még aznap délelőtt messengeren dumáltunk a barátommal és ha akarok ebben a szent pillanatban is ráírhatok, meg fotót és videót küldhetek vagy épp élőben videón beszélhetünk egymással? Úgy érezne, mint én a távirattal. Úgy nagyjából felfogná miféle jelenség lehet ez, de át nem érezné. Két generáció a különbség és szakadéknyi távolság van mégis világszemléletben. Sajátos történelmi helyzet ez a társadalomban. Nem volt mindig így.

Az ipari forradalom előtt, mielőtt a technika berobbant volna a társadalomban oly mértékben, hogy azt gyökeresen át is alakítsa még koránt sem voltak a generációk között ekkora különbségek. Ha egy jobbágy voltam akkor fogtam az ekét, meg szántottam, tehenet legeltettem, fejtem, szőttek a rokkán, mostak a patak vízéből. Az én apám/anyám ugyanezt csinálta ugyanennyi idősen. Az ő apjuk és anyjuk is ugyanezt csinálta és az ő ükapjuk és ükanyjuk is már nagyjából ugyanazt az ekét és rokkát használta, mint én. Na jó, nem ugyanazt de mechanikájában és logikájában szinte teljesen megegyezőt. Ha pedig valami gondom volt azzal a nyomorult ekével, akkor segítségért fordultam volna apámhoz, aki készséggel meg is oldja, hisz van benne tapasztalata. De ha nincs otthon, akkor a nagyapát kérdezem meg ugyanerről az ekéről, sőt néha előnyösebb is mert még több tapasztalata van erről. A dédapáról ne is beszélve. Persze ez egy leegyszerűsített jobbágypélda. De a lényegét értjük. Manapság ez elképzelhetetlen. A technika folyamatos fejlődésével és a társadalmat átalakító hatásával ez a láncolat megbomlott. Többé nem tudta a nagyapa, hogy mit kezdjen a gőzgéppel vagy a gépkocsival. A 20. században is rengeteg változás állt be, de még mindig maradt a társadalomnak annyi alapja, ami megegyezett a generációk között, hogy valamicske azonosulás létezett. Nem volt az én nagymamám és a dédmamám között akkora különbség, mint most én és az anyám között van. Az internet  olyan társadalmi változásokat okozott, mint a 19. században az ipari forradalom. Vagy talán sokkal nagyobbat is annál. De nem csak társadalmi és technológiai változásokról van így szó, hanem szocializációs és pszichés változásai is vannak az emberekre nézve. Nézzük azt az egyszerű tényt, hogy az ember alapvetően, ösztönösen, biológiailag úgy van kódolva, hogy gyermekként, fiatalként a szüleire hagyatkozzon, vagy úgy a családjára, mint nagymama, nagypapa. Ösztönösen az idősebb generációk tapasztalataira hagyatkozunk és ha nem tudjuk egy helyzetben mit és hogyan kell cselekedni, a szüleinktől, nagyszüleinktől kérünk segítséget. Ez javarészt a természetben is tökéletesen működik az állatok körében. Így alakulnak ki a tanult viselkedésminták is. Azonban míg egy kisvaddisznónak egyszerűbb megtanulnia, hogy mettől meddig szabad elmenni és mit lehet megenni amit kitúrtál és mit nem, addig a bonyolult emberi társadalomra ma már ez nem jellemző. A szüleim generációjának nagyrészt halvány gőze sincs mi történik a neten, mit csinál a gyerek az okostelefonon.

Nehéz úgy hagyatkozni az idősebb generációk tapasztalatára, hogy ha anyád jön oda segítséget kérni, mert a vírusirtó ezt és ezt írta, most mit csináljon vele… A nagyszülőkről meg ne is beszéljünk, akik a táviratban gondolkodnak. A lényeg, hogy azon a dolgokban melyek körülvesznek és az életünk alapjait képezik, nem igazán várhat el egy generáció olyat, amit biológiailag az ösztöne diktálna, hogy segítséget kérjen a szüleitől. Ellenkezőleg, még inkább a szülei kérnek tőle. Azonban biológiailag ez egy természetellenes állapot. Rendben, most már reflexből a buszon utazva intéztem a Slayer koncertjegy vásárlását, de mikor először fizettem PayPal-on keresztül, akkor az ebben már jártasabb barátaim segítettek. Pontosan tudtam, - és talán ennél mostohább érzés nem is lehet- hogy a szüleimre ebben a kérdésben nem számíthatok. Persze tudom, hogy szeretnének is segíteni de nyilvánvalóan nem tudnak, ha akarnak sem. Ezek pedig még csak sima egyszerű dolgok. De mi van ennek a világnak az árnyoldalaival? Mindig is kegyetlenek tudtak lenni a gyerekek és a kamaszok adott esetben, szerettek kipécézni embereket és megalázni, gúnyolni. Ez az iskolában való beszólogatásokban és durva esetben a tesiöltözős verésekben nyilvánult meg. Egy szóval nem mondom, hogy ez valami laza és normális dolog lenne, de manapság egészen más dimenziókat szabhat ez a gúnyolás és megalázás. Teszem azt van egy 15 éves kamaszlány. Az instagramjáról a képeket leszedik majd csinálnak a rosszakarói egy kamu-insta profilt az kamaszlányunk nevével. Ugyanezeket a képeket, ugyanezen a néven pedig ellátják olyan hashtagekkel, hogy #szeretekszopni, #ribancvagyok, #slut, #bitch vagy valami hasonlók. Ha valaki pedig a világ bármely pontjáról rákeresek az olyan taggelésekre, hogy #bitch akkor ott fog virítani a szerencsétlen kamaszlányunk fotója. Ez olyan szintű pszichikai megterhelés egy 15 éves vagy bármilyen gyereknek, amilyen szintű megalázás és ezzel járó stressz nem érhette még  a történelem során az ember gyerekét. Az, hogy Szingapúrtól, Üzbegisztánon, Dél-Afrikán, Franciaországon át egészen az USA-ig bárki láthatja az ő képét úgy, mint egy kurva az példátlan szituáció és szociális teher. A legmegalázóbb szituációkban pedig nem arról híres a kamasz, hogy megnyílik épp a szüleinek, de tegyük fel ha mégis akkor mi történik? Mi van ha segítséget kér a szüleitől vagy akár egy tanártól? Legtöbb esetben onnan indulnak, hogy „mi az a hashtag?”. Fogalmuk sem lesz az instagram működéséről, a taggelés és kamuprofilok mikéntjéről. A segítségnyújtás legelső fázisában véreznek el. Ott, hogy egyáltalán megértsék mi a probléma. De nem kell ilyen szélsőséges esetekig elmenni. Elég ha azt vesszük, amiben elvileg tudnának segíteni. Például tetszett 16 évesen egy lány. Nos, apám nyilvánvalóan átérezte ezt a helyzetet és bizonyosan tudott tanácsokat is adni volna. Csakhogy nem tudta volna belekalkulálni az olyan problémákat, hogy „ nem ír vissza MSN-en pedig látta”. (A mostani tizenéveseknek már most nem tudja a zöme, hogy mi az az MSN) Még ha egy barátnő szerzésben tud is tapasztalatokkal szolgálni egy szülő, már nem tudjuk kivonni magunkat olyan vetületei alól, amit csak is a posztmodern kor szült.

Katasztrofális helyzet ez a szülőnek is, aki gondoskodni akarna a gyermekéről, segíteni neki és egyengetni az útját de bármilyen szándék és akarat is van benne egyszerűen nem tud. Nincs rá lehetősége, nincs rá meg a készlete. Az Y és Z generációnak pedig hiába jön genetikailag kódolva, hogy figyeljen az idősebbek tapasztalataira, nem kap semmiféle választ tőle. Ezeknek a generációknak maguknak kell megtalálni a válaszaikat és lehetőségeiket. Maguknak kell kialakítani a határaikat. Sötétbe tapogatózunk. Közösen az idősebb generációkkal, akik életük későbbi szakaszán csöppentek a virtuális világ adta lehetőségekbe. Nincs tapasztalat, nincs kire hallgatna, nincs kitől tanácsot kérni. Ebben a helyzetben pedig felértékelődnek a testvéri és baráti kapcsolatok, akikkel a leginkább azonos helyzetben és problémákban van az ember. Ebből pedig Isten kegyelme révén, még valami sokkal jobb dolog is kisülhet. Aztán majd a mi gyerekeinknek már talán tudunk tanácsot adni. Elvégre volt osztálytársamnak már lassacskán általános iskolás a gyereke és ha egyszer Snapchaten valaki zaklatja, az anyja már biztosan tud valamit hozzá fűzni, még ha nem is Snapchaten, hanem MSN-en látott anno hasonlót. Csak ez az ezredfordulós generáció ragadt így két világ között. A generációs tapasztalatok senki földjén. Így hát ennek a generációnak minden eddiginél összetartóbbnak kell lennie, hogy komoly lelki és szociális torzulások nélkül vészelje át ezt a helyzetet. Ha pedig így lesz, akkor ebből az egészből valami minden eddiginél fantasztikus társadalmi jövőkép is kisülhet.

Horváth Martin