2018. március 1., csütörtök

Horváth Martin- Ego, Isten és a többfajta valóság


Bármilyen vallás keretei között is gondolkodunk, annyi bizonyos, hogy egy abszolút igazság létezik. Természetesen ehhez vallásosnak sem kell lennünk, egyszerűen beláthatjuk, hogy egy tőlünk független, objektív igazság létezik. Elég ha a természeti törvényekre gondolunk, vagy az univerzum rendszerére. Persze létezik a relativizmusnak nagyon elfajzott fajtája, ami szerint semmiben sem lehetünk biztosak, hogy az igaz, vagy valós. Minden lehet akár az én illúzióm, álomszerű tudatállapotom kivetítése. Ebben az esetben abban lehetek csak biztos, hogy az „én” létezik. A saját individuumom, a tudatom létezik, minden más akár illúzió. Persze ebben az esetben is létezik egy abszolút igazság, nevezetesen az, hogy én létezem és minden más, amit érzékelek az illúzió. Persze a kérdés akkor is fent marad, hogy az „én” mióta létezik? Egészen pontosan hol létezik? Minden, ami nem én vagyok, és nem az én illúzióm, hanem ami ezek felett áll az micsoda? Tehát úgy vélem, hogy az abszolút igazság létét nem lehet tagadni logikus módon. Az, hogy van a „van”- tudom, elég bizarrul hangzik,- már önmagában az abszolút igazság ténye. Ha úgy tetszik, a „vanság” egy mindenkire érvényes, univerzális igazság.

Egy igazság létezik, de sok valóság. A valóság már valóban egy relatív fogalom. Az előbbi relativista elméletet, nevezetesen hogy csak az én tudatom létezik, nem lehet semmiféle módon cáfolni. Hiszen minden bemutatott cáfolat, vagy érvelés, látott, vagy halott bizonyíték ennek ellenkezőjére, még mindig lehet az én tudatom illúziója. Valaki számára a Föld lapos, van, aki számára gömbölyű (bocsánat geoid). Ezek a valóságról alkotott eltérő képünkből fakadnak. Egy lapos Föld hívőnek teljesen hiábavaló megmutatni felvételeket az űrből, hiszen a valóságról alkotott képébe teljesen másképp értelmeződik. Számára a valóság része az, hogy teljesen logikus módon levezetett indokkal, bizonyos szervezetek elakarják hitetni velünk, hogy a Föld nem lapos, pedig az, és ennek érdekében felvételeket, fotókat hamisítanak. Egyértelmű tehát, hogy a valóságról alkotott képünk már ezerféle lehet. Mind a lapos Föld elmélet, mind a hivatalos verzió egy logikusan felépített verzió a valóság értelmezésére. Mind a kettő cáfolhatatlan és valójában hit kérdése. Még ha egy lapos Föld hívőt ki is lőnénk az űrbe, akkor is a valóságról alkotott képe lehetségesnek tartja, hogy valójában ki sem lőtték. Ő annyit érzett, hogy egy dobozba zárva sok-sok G-nek van kitéve, aztán elé van vetítve egy ablaknak mondott üvegen a sokszor látott, animált Föld és világűr. Ez az egész pedig nem csak a lapos vs nem lapos Föld elméletre húzható rá, hanem mindenre. Minden egyes egyénnek külön valósága van. Van aki számára a kormánypárt a lehető legjobb munkát végezte, van aki számára a lehető legrosszabbat. A valóságról és arról, hogy abban mi igaz, mi hamis, mi jó és mi rossz senki nem egyezik meg teljesen. Minden egyes ember a világon egy külön valóságban él. Lehetséges, hogy nagyobb kérdésekben a többség megegyezik, mint például, hogy létezik-e a brokkoli. De abban már szubjektív lesz, hogy finom-e a brokkoli. Sőt, 10-es skálán mondjuk mennyire finom a brokkoli. Az még tovább darabolja a képet. Egyáltalán honnan tudjuk, hogy ugyanazt az ízt érzi a másik ember, mint mi? Elvégre erről csak úgy tudnánk megbizonyosodni, ha az a másik ember lennék. Vagy ott vannak a színtévesztők. Neki a valóság teljesen más színből áll mint a többségnek. De kinek van igaza? Van igaza bárkinek? Elvégre a szín különböző hullámhosszú sugarak érzékelése, amit az agyunk úgy érzékel, hogy a mi általunk ismert színként láttatja. Objektíven nézve nincs is olyan, hogy sárga, piros stb. Képzeljük csak el, hogy a szomszédunk születésétől fogva azt a bizonyos hullámhosszú sugarat, amit én zöldnek látok, ő olyannak látja, ami nekem a sárga. Tehát ha én azt mondom, de szép zöld a szomszéd fűje, akkor ő helyeselni fog, hogy igen milyen szép zöld a fűje. Pedig számára az a zöld, az én sárgám. De mindketten zöldnek hívjuk, mert születésünktől fogva belénk nevelték, hogy az a zöld. Viszont lehetséges, hogy teljesen mást látunk mind ahányan vagyunk a világon.

Mielőtt azonban beleőrülnék ezekbe a gondolatokba, tegyük is fel a kérdés, hogy mi köze van ennek Istenhez meg az egóhoz? Szigorú értelemben, ez a fő probléma, a bűnös állapotunk lényege. Egy igazság van, de sok szubjektív valóság. Keresztény értelmezésben az abszolút, egy igazság az Isten. Sok más hitrendszer szerint is. Az elején említett „vanság”, ami a mindenkire érvényes univerzális igazság, az maga Isten. Csak Isten van. Minden, ami van az Isten. Ostobaság az a piszkálódó kérdés, hogy „ ha Isten teremtette a világot, akkor Istent ki teremtette?”. Senki. Istent nem kell teremteni, mert csak ő létezik. Isten a létezés maga. Minden, ami van, az Istenen belül, Isten részeként létezik. Itt jön képbe a bűnbeesés. Az ember a „ jó és a rossz tudás” fájáról evett. Az ember tehát ezután képes megkülönböztetni a jót és a rosszat. Szubjektíven! Innen kezdődik az a hozzáállás, hogy „szerintem ez jó, szerintem ez rossz”. Szerintem lapos a föld, szerintem gömbölyű. Szerintem finom a brokkoli, szerintem nem. Hibás szintén az a gyenge kereszténykritikus gondolat, miszerint a tudás lenne a bűn és a kereszténység ostoba embereket preferálna. A tudás az maga Isten. Hiszen ő minden, ő az abszolút igazság. Ő a lét, az igazság, a tudás. A bűn pontosan ennek a fel nem ismerése. Az a tudás, amely nem Isten, hanem szubjektív, egyéni ítéletek összessége. Mikor nem Istent fogadom el a tökéletességnek és rajta keresztül fogadom el, mi a jó és a rossz, hanem saját magam Isten nélkül eldöntöm, hogy szerintem mi jó és mi rossz. Ez a hozzáállás pedig az ego. Az éntudat központba helyezése. Magamból indulok ki, magamon keresztül szemlélek és értékelek, hozok döntést, véleményt. Ezt egyébként rengeteg más vallás teremtéstörténete is hasonlóan festi le. A bhakti irányú hinduizmus szerint például az ember a lelki világban úgy döntött elfordul Istentől és a nélküle próbál élni. Az emberi létállapot meghatározása tekintetében lényegében ugyanaz az eredmény.

Ez az ego, olyan, mint egy burok, amely elválaszt Istentől. Ezt a burkot pedig a szubjektív valóságérzékelésünkben tudjuk észlelni. Ez a burok (részben) leválaszt Istenről, pedig mi is annak részei vagyunk. Olyan mintha a tengerbe dobnánk egy palack vizet. Hiába víz mind a kettő, és hiába van egyik a másikban, az üveg elválasztja őket. Az ego ledobása egyet jelent azzal, hogy az széttörik az üveg és a palackban lévő víz újra a tenger részéve válhat. Természetesen a hasonlat nem tökéletes, Isten és az ember összeolvadása sokkal komplexebb. Nem a személytelenné válás és a tudatunk, individuumunk megszűnését és feloldódását jelenti Istenben. Bár sok okkult, illetve keleti filozófia ezt hirdeti, de a keresztény értelmezés nem. Tehát azt kell mondanunk, hogy az ego valóban egy olyan tényező, mely illúzióként láttatja a világot. Legalábbis nem pontos, objektív formájában. A mi egyéni ösztöneink, pszichés lenyomataink, reflexióink, érzéseink befolyásolják a világról alkotott képünk. Eltakarják az abszolút igazságot. Hiszen azt csak Istenben, Istenen keresztül tudnánk szemlélni, mert az igazság az Isten. A mi egyéni gondolataink, érzéseink, ösztöneink, berögződéseink- tehát minden, ami az „én”-t jelenti, vagyis az ego- elválaszt ettől, mint a tengerbe dobott vizet a palack. Ezt a hinduizmus filozófiája remekül fogalmazza meg a „májá” jelentésében. Ez legjobb fordításban: illúzió. Egészen pontosan azt jelenti, hogy „nem az”. Egyfajta válasz arra, hogy a világ valódi-e, vagy hamis. „Nem az”. Egyik sem, nem valóságos de nem is valótlan. Pontosan azt irja le, hogy a mi egyéni szemszögünkből szemlélt valóság, nem azonos az abszolút valósággal. De ez nem teljesen egy nem létező illúzió, hanem sokkal inkább a valóban létező valóság hamis képe. Hamissá teszi az a fátyol, ami lebeg előttünk az irigység, sóvárgás, ösztönök, vágyak képében. Egészen pontosan olyan profán módon fogalmaznak a hinduk ez ügyben, hogy a szép nő is valójában húsból, vérből áll és a vizelet és ürülék benne van, de mi boldogan ölelgetjük és kívánjuk. Mert hát a személyes vágyaink, projekcióink eltorzítják az objektív valóságképet. Ezért a múlandó anyagi világ keretei közül ki akar szakítani. Az anyagi világ keretei közül, melyet mind torzan látunk szubjektivizmusunkba. És pontosan erről szól a kereszténység is.

„Ne szeressétek a világot, se azt, ami a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete. Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, a szem kívánsága, és az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van.” (1.Jn 2: 15-16)

„Ti házasságtörők, nem tudjátok, hogy a világgal való barátkozás ellenségeskedés az Istennel? Aki tehát a világnak akar barátja lenni, ellensége lesz Istennek.” (Jak.4:4)

Az igazság felismerése egyet jelent az általunk szubjektíven szemlélt világ megtagadásával. A hinduk ott vétettek, hogy felismerték ugyan, hogy a világ torz és hamis, de nem ismerték meg az igazságot, Istent teljességében. Mert számukra a hús, vér, ürülék, vizelet asszony felismerése ugyan a világi projekcióinkból való kibúvást jelentette, azonban a válaszuk inkább az aszkézis volt mert undorodtak ettől a tudattól és taszította őket, amit felismertek objektív valóságként. Már nem láttak az ösztönök és vágyak torz szemüvegén keresztül, de nem volt helyette ott Krisztus szelleme amely megmagyarázta volna és megértette volna velük az objektív valóság tökéletességét. Mert Isten igazsága ha betölt, akkor nem az aszkézis a válasz az objektíven látott asszonyi mivoltra, hanem a szeretet, amely szereti olyan formájában is ahogyan van, valójában. Ez a szellem, az igazság teljes szelleme már hiányzott a hindu filozófiában és mindinkább hiányzik a buddhistában. Ott csak a világ, a jelenleg ismert lét tagadása létezik. A keleti filozófiák és más okkultista tanok felismerték, hogy az ego akadály és torzítja a valóságról alkotott képünk, és azt is felismerték, hogy ez a tudatlanságból fakad. Azt már azonban nem ismerték fel, hogy mi a valódi tudás. A tudás az Isten. Minden, ami nem Krisztus az „nem-tudás”. A tudás pedig Krisztus. Enélkül hiába tagadjuk a világot és az azt szemünkben eltorzító szubjektív tényezőink, nincs helyette más, amely betöltené az űrt. Még mindig a „nem-tudás” állapotában vagyunk, csak már rájöttünk erre, de a tudás állapota akkor jön el, ha Krisztus szelleme is eljön belénk.  Az ego teljes feloldását és ezzel együtt az Istennel való eggyé válás élményét ez jelenti.

Ábrahám mikor kész volt feláldozni Izsákot Istennek, egy brutálisnak tűnő történet. De a lényege pontosan ugyanez, hogy Ábrahám feladta az egóját. Minden egyéni, szubjektív értékítéletét és alávetette magát Istennek. Eggyé vált személyes szelleme, Isten szellemével. És amint Isten szellemével egyé vált és megismerte azt, megtudhatta, hogy senkit nem kell feláldozni. Mert Ábrahám a nem-tudás állapotából kilépett és megkaphatta a tudást, ami Isten szelleme. Mely jobb szó hiányában számunkra: a szeretet. Az agapé. A legmagasabb rendű, önzetlen szeretet. Az ego levetkőzése ezt jelenti, a személyes berögződések, vágyak, gondolatok, intuíciók elvetését és Isten szellemének befogadását. Így válik érthetővé mikor Jézus azt mondja:

„Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt.”( Mt. 10:39)

Ezzel az ego feladással szűnik meg minden gát Isten és ember között és válhat újra tökéletes egységé. A több valóság az egy igazság részévé. Ahogyan azt Pál apostol is mondja:

„…többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal. 2:20)
Horváth Martin

6 megjegyzés:

  1. Jó cikk lett, az elejével egészen egyet tudok érteni (kivéve talán, azzal, hogy a szollipszizmus fent említett válfaját "kifacsart" szubjektivizmus, én inkább következetesnek mondanám és a feltett kérdésekre is adódik hasonlóan következetes válasz... és ezzel nem azt mondom, hogy feltétlenül így van, hanem hogy így is lehet) és a végében is sok igazságot látok. Annyit tennék, hozzá, hogy amit te "Krisztusnak", "Istennek" és "abszolut igazságnak" mondasz, az már több szűrőn és több torzuláson keresztül érkezett el hozzád (a saját egódon és mások egóján keresztül) így a jelenleg alkotott képed sem feltétlen tökéletes róla, csak folyamatos kritikai felülvizsgálattal tökéletesíthető. De minimum érdemes tanulmányozni, hogy a mások szubjektív valóságában hogyan jelenik meg ez (azaz az abszolut igazság) ami a te szubjektív valóságodból tekintve így néz ki)

    Vegyük mindjárt a Bibliát: valaki észlelte a saját tökéletlen érzékszervein keresztül az ott leírt történeteket és kinyilatkoztatásokat, és lehet, hogy saját értékítélete folytán és kicsit módosította, felülírta magában hogy pontosan mit is tapasztalt. Szóval ezt a valakit felkereste az az ember aki később leírta az adott eseményt/szöveget. Itt máris két hibalehetőség, hogy amikor a tapasztalatait szavakba öntötte a szemtanú akkor mást értett alatta mint a történetíró (lásd sárga és zöld esete) másrészt a leíró is félreírhatta. Aztán nyilván ezt többször másolták a századok alatt, itt is rengeteg hibalehetőség van. Aztán jött a kanonizáció, ahol szintén nem tökéletes, tévedéseknek kitett emberek döntötték el a zsinatokon, hogy mely irat sugalmazott és melyik nem. Ez elméletileg korrigálhatta volna a korábbi hibákat, de csak akkor ha tökéletes emberek ültek volna a zsinaton és nem lenne jellemző a korai egyháztörténetre a zsinatok döntéseinek rendszeres felülbírálata, a kevésbé támogatott püspökök eretnekké nyílvánítása. Szóval nehezen hihető, hogy a kanonizáció folyamata valóban tökéletes lett volna és ami bekerült az mind valós ami meg nem az nem (annál is inkább mert csomó apokrifre hivatkoznak a kato. és ref. Bibliában illetve több kisebb keresztény egyházban a helyi kánon részét képezik, sőt egyesek még a mainstream Írásban is benne voltak egy darabig, amíg úgy nem döntöttek, hogy kiveszik). Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy ki vagyok én mint tökéletlen ember, hogy megkérdőjelezzem a Biblia sugalmazottságát, de pont ugyan ennyire jogos lenne a kérdés, hogy ki vagyok én mint tökéletlen ember, hogy pont azt a verzióják fogadjam el? Miért nem egy korábbit, miért nem egy kisebb keresztény egyházét, miért pont így? Sőt egyáltalában miért fogadjam el? Az elfogadáshoz és az elnemfogadáshoz hajszál pontosan ugyan annyi önbizalom ("önteltség") és hit kell. És ha már ez felmerül onnan egyenesen következik, hogy nem lehet azt játszani, hogy egyszer alkalmazom az emberi, kritikai észt és megbízok benne mint az egyetlen dologban ami biztos nem illúzió (ha úgy tetszik az egyetlen, ám annál értékesebb ajándék a Teremtőtől) egyszer pedig elutasítom a használatát tekintély alapú érveléssel. És ugye akkor még nem is említettem a fordításokat héberről és görögről latinra majd onnan magyarra, ahol szintén rengeteg torzítás bújhat meg. És még itt sincs vége a sornak mivel lehet, hogy számodra mást jelent az a szó ami a Bibliában le van írva mint annak a számára aki odaírta (2 egónak is a torzító hatása is belejátszik így).





    VálaszTörlés
  2. És még két kisebb megjegyzés:

    Az egyik - az előző okfejtés utsó mondatához kapcsolódva -, hogy a posztmodern is felfedezte magának ezt a látásmódot a valóságról, a dekonstrukció nyelvészeti elmélete révén (bár eltérő végkövetkezetéssel, mint itt).
    "A dekonstrukció mint absztrakció annak a tudatosulása, hogy az ember nyelven keresztüli kiemelkedése tulajdonképpen végzetes, mert szükségszerűen saját elpusztulásához vezet. A nyelv a gyakorlatban ugyanis a valóság nevű absztrakciót lényegénél fogva meghamisítja és szembeállítja az összes egyéb módon, például észleléssel, érzékeléssel stb. szerzett – főleg a igaz és az igazság alapkategóriák körül szerzett kiábrándító tapasztalatával." ( dekonstrukció, wikip)
    "Lényege a fogalmak, illetve irodalmi alkotások lebontása, visszabontása és sokszor a szabad asszociáción alapuló újraépítése, melyet újabb visszabontás követ, anélkül, hogy valaha is végső értelemmel bíró interpretációhoz jutnánk. A filozófiatörténetben kimutatja, hogy a filozófiai rendszerek alapvető ellentétességekre épülnek (például jó-rossz, külső-belső, egyes-általános), mely párok egyik tagját a rendszer előnyben részesíti a másik rovására. Az előnyben részesített fogalomnak azonban Derrida szerint csak a másik fogalommal való ellentétében van értelme(...) A szubjektum nem centrum, középpont, hanem bizonyos konstrukciók állandóan változó összessége. Az ember hiányaiból építkező lény, aki a folyton mozgásban lévő különbségek alapján fedezi fel a dolgok értelmét, ennek során pedig újabb és újabb kiegészítésre szoruló hiány keletkezik: nincs végső értelem, csak az interpretáció előrehaladása." (Derrida, wikip)

    A másik pedig egy kérdés (ezúttal nem feltétlen kritikai éllel, tényleg kíváncsi vagyok rá):
    Ha a körülöttünk lévő világ csak megtagadandó illúzió, test és szem kívánsága, amit "ne szeressünk", akkor miért teremtette Isten, s főleg miért ilyen nagy gonddal? Isten nem része, az anyagi világnak, nincs benne? Miért van ez a világban fellelhető hihetetlen változatosság a sok érzék és érzés stb. ha mind bűnös dolog (és ezzel együtt miért vannak a szükségletek, hogyha nem eszünk akkor meghalunk)? Ez mind csak próbára akarja tenni az embert vagy van más jelentősége is?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Először az első hozzászólásodban írtakra is reflektálnék. Amiket írsz az Istenről alkotott szubjektív képemről, illetve a Biblia hitelességéről alkotott véleményemről az teljesen jogos. De tény, hogy keresztény vagyok és ennek szellemében is született az írás :) Úgy gondolom, hogy a szubjektivizálásból ( ha jelen világban nem is teljesen) de ki lehet szállni, ha közvetlenül Isten szelleme tölt be. Ezt akkor tudod és érzed, ha Isten szelleme betölt. Ameddig nem, addig ez egy szubjektív véleménynek tűnik a sok közül. És utóbbi értelmében a leglogikusabb amit írsz.

      A kérdésedre a válasz, hogy természetesen ahogy írtam is, minden Isten. Kvázi csak Isten létezik. Minden ami van benne van. Minden része Istennek és ezáltal, Isten is valamilyen formában része mindennek. A világot pedig Isten eredetileg nem ilyennek teremtette, nem megtagadandónak. A világot édeni állapotában ránk bízta, mi viszont eladtuk magunkat a Sátánnak. Annak befolyása alá kerültünk, velünk együtt pedig a világ is ennek vettetett alá. Tehát a világ jelen, általunk ismert állapotában nem isteni. Minden benne rejlő dolog, érték az a Sátán befolyása alatt áll. Ebből a szempontból érthető, miért kell megtagadni. Egészen addig kell megtagadni amíg nem jön ez az új teremtés. De ez már egy másik történet :D

      Törlés
    2. Értem, köszönöm a korrekt választ.
      Az első bekezdést illetően annyit tennék hozzá, hogyha feltételezzük (egyébként nem tartom lehetetlennek), hogy létezik Isten szelleme, ami részben kiszabadítja az egyént a saját egójából engedi láttatni vele az objektív valóságot, akkor:
      1., amint elkezdesz rajta a nyelv tökéletlen fogalmaival gondolkodni majd leírod/elmondod sérülni fog a tartalom és nem fogod tudni megértetni magad ebben a kérdésben más kultúrák/nézetrendszerek tagjaival akik másképp fogalmaznak mivel más helyre születtek (holott lehet, hogy ugyan azt gondolod). Ezt csak a nyelvi fogalmak kellően rugalmas értelmezésével és megfelelő nyitottsággal lehet ellensúlyozni. Én pl főleg a dogmatizmus miatt tartok távolságot az intézményesült nyugati vallásoktól/egyházaktól (és ez nem azt jeleneti, hogy ne lehetne bizonyos dolgokban igazuk, sőt... de az számomra nem kóser, hogy nem nyitottak a többi egyházzal való párbeszédre sem pedig a hittételeik, szentkönyveik kritikai felülvizsgálatára), viszont elégé érdekelnek a - jó értelemben vett, nem new ages- transzcendens/metafizikai élet nagy kérdéseit firtató dolgok.

      2. Ha Isten minden (amit teljesen el tudok fogadni, mivel ha van Isten az egész biztos a világot magába foglalja) akkor miért nincs benne "Isten szelleme" mindenkiben?

      A második bekezdésben írtakról még azt szeretném megkérdezni, hogy a sátáni befolyásoltság egyenlő-e a teljes sátáni tulajlással/megszállással? Illetve, hogy a sátán nem-e Isten része (hiszen Isten mindenben benne van)? Azért érdekel a véleményed erről a kérdésről, mert ugyan nem állítom, hogy az ellenkezője biztosan igaz (hogyan is állítanék valamit is biztosan :P ? ) , de a természet szépségét, változatosságát és összetettségét nézve nagyon nehezen elképzelhetőnek tartom, hogy mindez az ősgonosz által befolyásolt "általunk ismert állapotában nem isteni" dolog. Ha csak egy kicsit is mások lennének teszem azt a fizika törvényei vagy a bolygó helyzete, nem lehetnénk életben...

      Törlés
    3. Jókat írsz és rávilágít most számomra is arra, mennyivel másabb, mikor még deista, okkultista majd hindu filozófiák szerint gondolkodtam, és most keresztényként.

      Első felvetés logikus a nyelvről és a kommunikációs problémákról, de a keresztény felfogásban Isten szelleme, tehát a Szentlélek/ Szent Szellem annál komplexebb tényező, mint hogy csak megvilágítaná objektíven a valóságot. A Szent Szellem ezen túl is képes a világban zajló körülményeket, eseményeket, embereket valamilyen szinten, módon befolyásolni. Tehát velem nem csak istenibben láttatja a világot, de képességet, lehetőséget és olyan körülményt is előidéz tőlem függetlenül, hogy áttudjam adni azt, amit át kell adnom más kultúrájú, mentalitású embereknek. Enélkül biztos vagyok benne, hogy a kínai, indiai, koreai, afrikai keresztény missziók nem lettek volna sikeresek. Amit pedig az egyház dogmatizmusáról írsz, ahhoz hozzáfűzném ( nyilván te is tudod persze ezt), hogy az intézményesített egyház nem azonos Krisztus láthatatlan egyházával, hívőinek közösségével. A szent írások és hitelvek felülvizsgálata azért problémás, mert - maradva az eddigi, cikkben foglalt gondolatmenetnél is,- Isten Szelleme egyfajta 4. dimenzióként, vagy a szaglás, tapintás, látás, hallás, ízlés mellett egy plusz érzékelési módként működik egy hívőnél. Akiben tehát Isten Szelleme munkálkodik és megvilágít számára a racionalitás keretei között nem bizonyítható vagy cáfolható igazságokat, az nem többé nem kételkedik vagy vizsgálja felül ezeket.Olyasmi, mint ha egy színvaknak hiába magyaráznám, hogy piros az alma, mert nincs meg az az érzékelési készsége, hogy amitől egyáltalán tudja mi az a szín. De a Bibliát és tanait rajtuk kívül az egész világ cincálja és megkérdőjelezi. Én magam mélységesen kritikus voltam vele, tehát ha úgy tetszik az előtt felülvizsgáltam, hogy keresztény lettem, és azért lettem keresztény mert felülvizsgáltam és meggyőzött :D Persze ezzel nem az intézményesített egyházat akarom védeni, azzal nekem is rengeteg problémám van.

      Az, hogy Isten minden tehát nincs-e mindenkiben Isten szelleme egy nagyon mély kérdés és elég mély, Szentháromság-tant érintő teológiai magyarázatra szorul. Amihez én most speciel teljességében kevés vagyok, de tömören megpróbálom magyarázni mit gondolok erről. Ahogyan nekünk embereknek is van testünk, lelkünk és szellemünk, úgy Istennek is megvan ez csak jóval összetettebb formában. Egész pontosan nem összetettebb csak számunkra tűnik annak :D " Isten szellem..."(Jn. 4:24) ahogy mondja a Szentírás is, tehát Isten szellemből van, nagyon gagyin megfogalmazva. Ergo minden ami van ebből van, tovább gondolva. Azonban ettől függetlenül Istennek fogalmazzunk úgy, hogy ebből a szellemből van egy teste. Ennek a testének a része pedig a világ, és minden ember. Tehát ilyen értelemben minden Isten szellemének része és mindenkiben benne van. De ahogyan én sem vagyok azonos a testemmel, például a könyökömmel, vagy a lábammal, úgy Isten sem azonos leglényegibb lényében mindennel, ami a része. És akkor itt jön be a Szentháromság: Atya, Fiú és Szent Szellem. A Szent Szellem alatt már Isten leglényegibb magvának egyik "összetevőjét" értjük. Ezt a Szellemet már csak az tudja megkapni, aki hisz. Bonyolultabban fogalmazva azok és úgy, ahogy a cikkben írtam. Az erre a szellemre vonatkozott.

      Folyt...

      Törlés
    4. A sátáni megszállás az mindenféleképpen keresztény terminológiában mást jelent mint amiről itt van szó. De a tulajdonlás kifejezést helytállónak tartom. Fontos, hogy a világot nem a Sátán teremtette. Szerintem nem is tud teremteni, ha belegondolok :D Azt a világot sem ami romlott és sátáninak nevezzük. Isten alkotta eredendően tökéletesre. A tulajdonlás jogát első sorban ránk bízta, mi pedig ugye még magunkat is eladtuk a Sátánnak, ezzel együtt mindent ami hozzánk tartozott is. De a Sátán alapvető lényegén a világnak nem tud változtatni. Ha a világ egy lakás, a főbérlő pedig Isten és kiadta egy albérlőnek, aki most már miutánunk a Sátán, az azon már nem tud változtatni, hogy téglából van e fal és azon sem, hogy hány négyzetméteres a lakás összesen. De letudja festeni olyan színre amilyenre akarja, kitud bontani egy konyhafalat, járólapozhat és fúrhat fel képeket :D Tehát a világ, a bolygók állásától kezdve minden fizikai törvényig alapvetően tökéletesek és Isten munkájára utalnak. Ezt mondja Pál apostol is:

      "Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható."(Róm. 1:19-20)

      De ettől még a Sátán alakítja benne a körülményeket, előidézheti, hogy az életben maradás minden élőlény számára egy zord, folyton folyvást való küzdelem legyen, ahol a halál és a szenvedés lehetősége ott lohol a nyomukban folyton. Gondolok itt csak az evolúció sokszor kegyetlen követelményeire, vagy egyszerűen csak, hogy a kakukk kilöki a másik fiókát.

      "A teremtett világ ugyanis a hiábavalóságnak vettetett alá, nem önszántából, hanem az által, aki alávetette, mégpedig azzal a reménységgel, hogy a teremtett világ maga is meg fog szabadulni a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Hiszen tudjuk, hogy az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig." (Róm. 8:20-22)

      Törlés