Szabó Kornél- Szenvedélyek újrahasznosítása

Ha összehasonlítom, hogy mi tartja össze általában az embereket, akik az Anonym csoportokon kívül vannak, akkor arra jutok, hogy ugyanaz, mint ami a csoporton belül. Olyan sérülések, amelyek gyógyítása önmagunktól nem megy. Ez az alap, ami miatt összegyűlnek. Természetesen ez még nem lenne elég ahhoz, hogy együtt is maradjanak. Ezért jött létre a szabályrendszer, amely ezt egészséges keretek között tartja. Hogy ezek a szabályok feledésbe ne merüljenek, fel is olvassák őket minden gyűlés elején.  Ezen szabályok egyike a köszönés.

Örömmel figyeltem meg magamban, hogy az a sztereotípia, amivel a mindennapjaimban éltem, egyszerűen szétesik, ahogy ültem a gyűléseken. 

Mindig is mosolyogtam a: 

„- Sziasztok, Kornél vagyok, alkoholista.” 

„- Szia Kornél!”

jeleneten, akárhányszor láttam filmen, vagy olvastam valahol. Valahogy olyan valóságtól elrugaszkodottnak tűnt. Pedig többet tartalmaz, mint amit csak egyszerűen hallva meg lehet érteni. Elvonatkoztathatatlan ez a kommunikáció attól, hogy kik ülnek ott.

Egymással életük legnyomasztóbb részleteit tárják fel egymás előtt, hogy meg nem ítélő hallgatóságra találjanak. Nem azért hallgatják meg az egyént, mert valami különös kíváncsiság vezeti őket, és nem is feltétlen az empátia (bár jelen van), hanem, hogy megoldást találjanak a saját egzisztenciális méretű belső konfliktusukra. Ez teszi érdekmentessé az egészet. Nem használ ki senki senkit, mert ellentétes a szándékokkal. A csoport csak úgy hatékony és működőképes, ha mindenki a saját dolgával foglalkozik. Ebben az egymás mellett sétálásban persze létjoga van az örömnek és a boldogságnak, szeretetnek, és ez is azt a célt szolgálja, hogy megtartsák a szellemük tisztaságát.

A függőségek legyőzése egészen érdekes és sok úton megközelíthető téma. Egyik módja úgy nézni, hogy legyőzésről szó sincsen, inkább megszelídítésről, kezessé tevésről. Merthogy akik kitartanak, előbb utóbb hűséges barátot szereznek ennek képében, hasznos útitársat, ami életükből tetemes részt vállal. Kapnak egy elég tisztán látható pontot, amivel együtt, vagy amivel szemben megfogalmazhatják önmagukat. És ők, akik részesei ennek, azon derekasak közé tartoznak, akik legyűrték azt a hatalmat, ami az ember öntudatának lenyomására cselekszik untalan. Találtak egy biztos pontot, ha úgy tetszik menedéket. Amíg küzdenek, addig azt is tudják, hogy kik ők.

Kezdetben ez a pont az alkohol, a drog, zsarnok kapcsolatok, játszmák voltak.

És ahogy a szétválás folyamatában felébredtek a menekülési vágyukból, meglátták, hogy szükség esetén ahova valóban menekülhetnek az nem más, mint a józanság ébrenléte. Ahol felszínre kerülhetnek rejtett motivációik és ez által megérthetik önmaguk gondolatait. 

Érdekes az a tapasztalat, amikor teljesen egyértelműnek tartjuk a választásunkat utólag, de amíg előtte voltunk, még egyáltalán nem volt az. Tegyük fel:

Sötét úton botorkálunk, és tükrök szilánkjain lépkedünk. A feketeségben nem látunk, csak alig. Folyton folyvást félelemmel tesszük a lépéseket, mert minden szilánk mélyre vág. Annyira rettegünk, hogy becsukjuk a szemünket és úgy megyünk tovább, de a fájdalom egyre mélyebben hasítja a húsúnkat. És amíg megyünk, eszünkbe sem jut, hogy mi felé megyünk, minek megyünk, és hogyan.

Pedig ha megállnánk és lehajolnánk, láthatnánk, hogy a fájdalom szilánkjaiban igazán tisztán láthatjuk, miért tesszük, amit teszünk. S ha végre megállnánk és bevárnánk a hátunk mögött kelő hajnalt, fény gyúlna rá. Fény gyúlna az igazságra. De félünk. Annyira félünk.

Már nem emlékszem hol olvastam, de jól megragadt bennem a mondat: Egyedül az ember csak félőlény. 

Remeték irataiban olvasható, hogy a démonok igazán a magányban hatékonykodnak. A démonok, akik a tudattalan megtestesült félelmei, elzárt dühös szörnyetegei. Szellemi lények, szellemünk lényei, akik szabadságot akarnak. A teljes ember részei, akik részt kívánnak a valóságunkból.

Egyszerű reakció a minket megharapni készülő kutyával szemben, hogy belerúgunk, hozzávágunk valamit, ráordítunk, védekezőn magunk elé tartjuk kezünket stb..

Akár be is jöhet. De mi történik, ha az ember önmaga ellensége? Akkor is hatékony, ha támadunk vagy védekezünk? Milyen lehetőségünk van ahelyett, hogy leigáznánk önmagunkat és meghasadnánk, miközben önmagunkat a szánalmasság könnyeiben áztatjuk ágyunkon vergődve?

Hát hogy megbékélünk vele. Mondhatjuk úgy is, hogy oda fordítjuk a másik orcánkat is. Mert a másik orcánk, másik arcunk a személyiségünk az a része, amelyik nem elintézni akar, megoldani, csak megnyugodni, békében lenni. Ahelyett, hogy lenyomjuk, megbízunk abban, hogy ez a démon vagy szörny  ugyanúgy az énünk része és biztosan másképp, de valahol, valamilyen formában helye van.  Ahelyett, hogy újra hazudnánk arról, hogy ittunk-e, használtunk-e, zsaroltunk-e, hazudtunk-e egyszerűen kimondjuk az igazságot. Békejobbot nyújtunk. Azt mondjuk:

- Tudod, most ilyen vagyok. Próbálkozok, de még nem tudok tenni ellene. Elhiszed nekem?

Az, hogy ezután változtatunk-e rajta vagy maradunk benne már egy másik döntés eredménye.

Viszont az egész köszönésben ez van benne:

- Sziasztok, ez a nevem és ezzel küzdök. Elfogadtok?

- Szia, mi is ezzel küzdünk, gyere, csináljuk együtt!

Boldog vagyok egyszerűen attól, hogy vannak ezek a csoportok. Tudom, hogy milyen önértékeléssel élnek, akik részesei ennek. Sokszor hibáztatják és kínozzák magukat. Sokszor, ami valóban hiba, gyermekes daccal tagadják. Sokszor kikerülik az igazságot. Sokszor inkább menekülnek a maguk által kreált valóságba. Sokszor érzik úgy, hogy szétszakadnak, fáj, nincs tovább.

Ugyanakkor, amikor boldogok, mert végre elengedik magukat használat nélkül, akkor ők a legboldogabbak, mert megvigasztalódnak összes szenvedésük miatt.

Önkéntelen mosoly húzódik az arcomra, amikor rájövök, milyen romantikusan gondolkozok erről. Hogy azt gondolom, ebben van azaz igaziság, ami minden ember életéből hiányzik. 

A bizalmas megosztása, a titkos, csak általunk látható életünknek. A közösségi élet ilyen módon való megszentelődése, sérthetetlenné válásában. 

De ez csak féligazság, mint általában minden más, amire ember jön rá.

Miért is jó Anonimnek lenni? Az egyik legnagyobb előnye a névtelenségnek, hogy semmiképpen sem ítélnek meg a név miatt. Az ebben kibontakozó előny az, hogy ismeretlenül csak ugyanannyit tudnak rólad, mint bárki másról, mégpedig hogy a megnevezett helyzetben vagy. Merthogy ez a lényeg. Nem az, hogy van-e macskád, lakáskasszád, 3 gyereked, tárcsás mosógéped, traktorod. Egyetlen erős cél miatt szerveződik a csoport. Önmagáért, önmaga fennmaradásáért, tulajdonképpen tagjai életben maradásáért. 

Nem nézni azt, hogy milyen állapotban van valaki, mit tett és mit nem. Csak csendben biztatni, segíteni és őt magát nézni, aki nem politikusként vagy kőművesként nevezte meg magát, hanem nagyszerűen akként, ami a csoporttal való kapcsolata.

Őszintén lenyűgözött az egész. Azzal együtt, hogy volt aki késett, volt aki kamuzott, aki félt kimondani még mindig a lényeget. Merthogy egy helyen volt szemlélhető az élet teljessége, személyenként különböző vonatkozásaiban. Minden küzdelem kiválóan mutatja bármelyik egyszerű ember vívódásait, csak ezerszer élesebben és mélyrehatóbban.

Ha az ember léte szolgálat, márpedig az, mert akárhogy is kerülgetjük, torzítjuk, mindig szolgálunk. Az egyetlen igazi hatalmunk abban rejlik, hogy megválasztjuk, hogy minek szolgálunk. 

A legfontosabb megállapítás itt az, hogy ha igazából szolgálni akarunk, akkor csak olyat szolgálhatunk, amit szeretünk, és ami viszont szeret minket. Merthogy ami nem szeret, az nem törődik az életünkkel, bele is pusztulhatunk a szolgálatába. De - ami - és innentől már sokkal inkább - aki - szeret minket az örül annak ha kedvére akarunk tenni és ezért olyat kér csak, ami nem áll ellentétben az általa szeretett ember boldogságával.

Szabó Kornél