Egyesek képesek a legnagyobb árat fizetni azért, hogy az
önmagukkal szembeni lustaságuk miatt hülyék maradhassanak.
--
Úgy hiszem, hogy, mindenki felelős magáért, és mindenki személyesen felelős azért,
amit a környezetével való kapcsolatába befektetett ill. amit a környezete
fektetett belé.
Nincs kivétel. Nincsenek szintek, hogy a szomszéd Tibiért kevésbé vagyok
felelős, a Mariért viszont sokkal jobban. Ha képesek vagyunk segítséget
nyújtani, úgy tegyük meg.
A két eset közötti különbség nem attól függ, hogy a felelős mit érez, hanem az
adott személy belé fektetett bizalmától. Olyan emberekért, ügyekért, tárgyakért
nem vagyok felelősséggel amikkel nem állok kapcsolatban. Egyéni, hogy ki-mivel
áll összeköttetésben.
A lényeg, hogy tudjuk, ki mekkora bizalmat érez felénk, és ennek tudatában
érezzük felelősségünket.
Ezt a gondolatmenetet továbbfejtve, értjük-e azt az állítást, hogy annyira
vagyunk felelősek magunkért is, amennyire bízunk magunkban?
Mindenki ismer önbizalomhiányos embert. Általánosítok, mert mint minden ez is
egyén függő, de a felelősségvállalás nem szokott erősségük lenni. De
motivációjuk sincsen rá. Nehéz is, ha nem bízik abban, hogy amit tett, azt ő,
az akkori legjobb tudása és akarata szerint tette.
Mindenki ismer olyan embert is akiben viszont túlteng az önbizalom. Hiszen még
csak nem is ismeri magát, de amit el akar végezni abba úgy veti bele magát,
mint akinek semmi egyébre, senki másra nincsen szüksége az életen való
átverekedéshez.
A kettő közötti arany út az, amit egészséges kétségnek nevezünk. Hogy
kételkedünk, az gondolkodásra sarkall bennünket, megoldási formulák keresésére,
a végső megoldás helyességét illetően.
Nem ritka esemény, hogy valaki találkozik életében valamivel, amikor úgy kell
felelősséget vállalnia érte, hogy nem szereti azt. Ezért aztán besavanyodik és
azt mondja:
- Jólvan, ezt az egyet eltűröm, de innentől fogva többet nem vállalok.
Így aztán abban is ringatja magát, hogy ő megtesz minden tőle telhetőt. Nem
tesz meg.
Nem értelmezi újra a helyzetét. Úgy érzi, hogy a teher amit vállalt, az a vége
a tűrésének. Őt azon felül már ne zaklassák.
Mégis mit értelmezzen újra? Azt, hogy miért vállal felelősséget. Hogy merre
halad, az csak az ő döntése. Ha valaki túl gyakran használja, a kell, a muszáj,
a kikerülhetetlen, a lehetetlen, nem vagyok képes rá frázisokat, akkor hajlamos
elhinni is.
Mára ez már szinte közhelyesnek számít, hiszen társadalmunk tele van buddhákkal
és önjelölt szellemi vezetőkkel, akiknek szavában sem tapasztalat, sem a lényeg
nem jelenik meg. Unalomig ismételgetett bölcsességekkel el lehet érni egy
aha-t, bólogatást, de változást semmiképp.
Ha pedig túl sokszor halljuk ezeket, úgy hogy nincsen hatásuk, akkor
erejevesztetté válnak és nevetségessé. Nehezítve ezzel azok dolgát akik amúgy
segítő szándékkal hívják elő ezeket.
Éppen ezért amikor azt írom, hogy az egyén döntése határozza meg a helyzetét,
akkor arra gondolok, hogy csak az valósul meg amit ő akar. Felesleges
buktatókról beszélni vagy csapdákról, amit gonosz emberek állítanak nekünk,
szegény áldozatoknak. Ez kisarkítás és önsajnáltatás. Tökéletesen ismerjük
önmagunkat és életünk minden percében képesek lennénk felfogni, hogy miért
éljük úgy az életünket ahogy.
A félelem az ami valójában kizsigerel minket. Kiszórja azt amit tudnunk kéne.
Aminek tudatosan kéne hasznát vennünk és szembe állnunk vele. Az egyetlen
„KELL” az ember életében, az önismeret. A bátorság amivel a hibáinkat a
valóságban láthatjuk. Mert vannak. Ugyanakkor az ember eredendően jó. Így ha
meglátjuk a valódi magunkat, és képesek vagyunk lebirkózni a múltunk és
jelenünk démonjait, akkor visszatérhetünk a lelki tisztaság állapotába.
Hangsúlyozom, hogy nem megölni, csak legyőzni kell a szégyent szülő imágókat,
képmásokat. A terheinket vagy szörnyűségként éljük meg és belesavanyodunk, vagy
túllépünk a rajtunk gyakorolt erejükön és a magunk építésére használjuk.
Rajtunk áll.
Hamar ítélkezünk mások felett, mintha felkértek volna rá minket, mintha mi
lennénk azok, akiknek ki kell (újabb kell) szabniuk a büntetést.
Ez például nem egy kényszer. Amikor az elején a hülyéket emlegettem, akkor
azokra céloztam akik kényszert éreznek arra, hogy olyat tegyenek amire nincsen
szükség.
Mindig a szükség diktálja a kényszert. A kényszer pedig a saját személyünk
belátására korlátozódik.
Minden ami ezután történik, már nem egy KELL, hanem belső vágy.
Egy, a társadalomtudományok által használt, ide illő fogalom a drive,
avagy belső késztetés.
Idézem a definíciót:
„A
motivációt egyes szükségleti állapotok irányítják, amelyek a homeosztázis (belső dinamikus álladóság) visszaállítására irányulnak. Ezeket nevezzük
késztetésnek, azaz drive-nak. A drive
egy olyan energetizáló tényező, amely a megbomlott egyensúlyt
helyreállító viselkedés felé
irányít.”
Habár elsődlegesen a fizikai ingerek szintjén
jelentkezik, mint a fájdalom, az éhség, és a szexuális vágyak, másodlagosan
érzelmi szinten is befolyásolja a döntéshozatalt. Attól függ milyen ingereknek
engedünk és milyen érzelmekkel kapcsolódnak azok össze.
Pavlov kutyája jó példa erre. A kutyának addig csengették étkezés előtt a
csengőt, hogy végül az étel kapása nélküli csengetés is kiváltotta a
nyálelválasztást.
Hogy jön ez ide? Hiszen ez csak egy feltételes reflex vizsgálata és
bizonyítása.
Annyiban is több az ember az állattól, hogy megválaszthatja azt, hogy mi
irányítja. Úgy alakíthatja életét, hogy válogathat azok közül a hatások közül
amelyeket szeretne érvényesíteni önmagán.
Egyszerűen mondva, képes tudatosan megváltozni. Ennek belátása és elismerése az
első lépés a tudatossá válás felé. Az ebbe fektetett bizalom és hit képezi az
alapját, a stabilitását és ugyanakkor rugalmasságát a mindenkori
személyiségünknek.
Az egyetlen kényszerünk tehát, hogy olyan állapotba kerüljünk ahonnan
észlelhetővé válik az aktuális helyzetünk megoldása, az egyensúlyunk, békénk
helyreállítása. A belső hajtóerő elérése fontos, hiszen enélkül csak elvégezzük
a feladatokat, és nem átéljük.
Képesek vagyunk változni mind, mindig. Az idő előrehaladtával persze ez egyre
nehezebb, főleg ha megelégszünk egy adott korban a fejlettségi szintünkkel.
Kis paradigmaváltásra van szükség. Nem önzőség az amikor magadra gondolsz
először, ez a helyes.
Hiszen ha másra is gondolsz, úgyis te vagy az akitől a gondolat származik. Ne
kerülgessük a lényeget, hiszen vagy elszámolunk magunkkal, vagy megkeseredünk.
Tisztázzuk magunkban, hogy miért gondoljuk azt amit. Nincs kifogás, hogy nem
tudom. Bizalommal támogatni önmagad annyi, mint megannyiszor új életre kelni.
Ne felejtsük el, hogy a magassághoz hozzátartozik a mélység is, mivel csak a
mélyből látjuk a magasságokat.
Mikor lett ilyenné?
Mikor vált a mosoly kétséggé,
a derű félreérthetővé?
A tévedésbe mikor futottunk bele,
hogy elnyeljen a gyász-fekete?
Mikor lettünk mi a világ egyetlenévé,
s vált mindeggyé,
hogy vannak mások?
Hogyan felejtettük el,
hogy egy kapcsolat,
nem a velünk való összes
tény-igazsága?
Szabó Kornél
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése