Szabó Kornél- Elveszett humánum

Gyors léptekkel haladt a kávégép felé, az aprópénzt csörgetve a kezében. Kissé dühös volt, de már megszokta, hogy a főnöke kiküldi kávéért, akár a tárgyalás közepén is. Ráadásul ezért a moslék kávégépes rettenetért. Gyakorlott mozdulatokkal dobálta az aprót a nyílásba, aztán az utolsónál megállt. A gép csippannással jelezte, hogy az előző érme leért már, jöhet a következő. De az ember keze csak állt a levegőben. Fejét kissé oldalra biccentve, kitágult pupillákkal meredt az automatára.
Egyszeriben nem értette miért csinálja ezt. Egyre csak ismételgette magában:
 - Én aprót dobálok egy gépbe, aprót egy gépbe. Gépbe.
Töprengett, hogy miben különb a géptől. Felkel – bekapcsolják, elalszik – kikapcsolják, eszik – feltöltik, meghal – kicserélik. Jobban gépnek érezte magát mint valaha. Vajon ha meghal őt is csak kicserélik? Ennyit ér?

Hogy ki pótolható és ki nem, az a gyarló emberi elme szüleménye. Értékesebbnek gondolnád magad, ha nem lennének gyarló gondolataid? Hajrá. De sosem fogsz annyit érni magadnak, mint amennyit szeretnél. Ha keveset gondolsz magadról az önbizalomhiány, ha sokat akkor az önhittség. Viszont ha elhiszed, hogy életed minden adott pillanatában a lehető legtökéletesebb vagy, akkor tudni fogod, hogy az értéked pont annyi amennyi. Nem fog számítani, hogy mennyit érsz. Csak egy hülye fogalommá válik veled kapcsolatban. A lett pillanat elmúlik és már nem tudsz rajta változtatni. De a következőn mindig. Légy készen és élj a jelenben.

Az utolsó érme is zörögve gurult be a gépbe, és a már hallott csippannással szinkronban le is ért.
Fejét még mindig oldalt tartva, meglehetősen zavarodott elmével, de ösztönös mozdulattal bökött rá az eszpresszóval jelölt gombra. Az automata egy terhes víziló hangját és egy lefolyó szörcsögését utánozta felváltva, egészen addig amíg el nem készült a kávé. Akkor aztán beállt a csend. Kereken egy másodpercre. Mert a világ ami a gondolkodása idejére kiszürkült, eltompult és szagtalanná vált, most hirtelen megtelt mindenféle idegesítő ingerrel. Telefon, fax, billentyűzetcsapkodás, ideges szitkozódás, hangosbemondó, számtalan világító monitor, a már 1 hónapja villogó neon lámpa, izzadtságszag, WC-illatosító és légfrissítő kavalkádja, meg a kávégépek..

Hányszor gondolkodhatott ezen, amíg megtette az utat oda-vissza a tárgyalóig? Hányszor kell, hogy foganatja is legyen? Szomorú, hogy ebből azért nem tud szabadulni, mert biztonságot teremt. Pont az ami ilyen hathatós csömört vált ki belőle, az adja az állandóságot, biztonságot, nyugalmat. Pont ugyanaz ami minden nap stresszben tartja. Csapda. Paradox helyzet. Csak ha eldöntjük hogy ebből elég, és van tervünk a másképpre, akkor tudunk kilépni az egzisztenciális bizonytalanságba. Merj tervezni és megosztani ezt másokkal. Mert az ember közösségi, a terveit pedig mások visszatükrözéseiben látja meg helyesen.

Ahogy betolult az elméjébe mindez, de még mindig ki volt esve az időből, észrevette hogy a takarítónő a felmosó nyelével böködi.
 - Arrébb mennél már innen? Nekem itt dolgom van!
Lassú lépést tett hátra, hogy az 60 körüli nénike odaférhessen ahhoz, ahhoz a mindent eldöntő kávépacához amely oly ádázul szívta be magát a csempék közötti fugába. S a személyzet akinek ehhez hasonló világveszedelmektől volt dolga megvédeni az irodaház minden biorobotját, akcióba is lendült! Kétség sem férhetett hozzá, hogy türelmetlensége és hirtelensége abból fakadt, hogy az a kávépaca bizonyára felemésztené az univerzumot ha nem lenne ártalmatlanítva hirtelenjében egy adag hipós vízben.
Vajon ő gondolkodott már azon, hogy elmenjen innen? Régebben már beszélgettek az unokákról, időjárásról és hasonló banális témákról, de komoly témákról nemigen.
Miközben Erzsi néni felmosott, volt ideje elszánnia magát a kérdésre:
 - Erzsi. Te gondolkodtál már rajta, hogy itt hagyd ezt?
- A munkát itt? Aztán hova mennék aranyosom?
 - Bárhova, csak el innen.
- Nem olyan egyszerű az. Sok mindenért kell fizetnem, enélkül a munka nélkül esélyem sincsen rá.
  És amúgy is már csak 4 év és nyugdíj.
Egyetlen mondatából tudta, hogy Erzsi még nem gép. „Nem olyan egyszerű az”. El akar menni, de már beletörődött, lassan véget érnek a szenvedései ezen a helyen, de a szikrája még benne van az elvágyódásnak. Elhatározta, hogy később még beszélget vele. Megkérdezi, miért nem ment el hamarabb, miért maradt. De nem lett rá alkalma.
Ahogy szokás volt, köszönés nélkül távoztak egymás társaságából.

Egy másik egyén kellett ahhoz hogy felébressze az embertudatát. A magány tesz minket géppé, és a társaság tesz minket emberré. Lehetsz akárhány ember között magányos, de társaságban csak amellett vagy, akire szükséged van. Figyelj oda.

Vitte a kávét és ismét megszaporázta lépteit, vissza a tárgyaló felé. Belépett a dupla ajtón, melynek belső része nyitva állt. Jobbra tartott, végig kiüresedett tekintettel keresve valamit.
- Mi tartott eddig?
Nem érezte szükségét valami hazugságnak, úgyhogy egyszerűen válaszolt:
 - Elgondolkodtam.
- Ugyan min? – kérdezte a főnöke homlok ráncolva.
 - Hogy van-e ennek értelme.
Először nem értette a kérdést, de rájött, hogy már látta pár alkalmazottján ezt a tekintetet.
- Persze, hogy van! Gondolod értelem nélkül összeülne ennyi ember tanácskozni?
Azt gondolta, hogy a tanácskozásnál még a kinti beszélgetésének is több értelme volt.
 - Igen. Mi a célotok? – nézett végig azon a legalább 14 öltönyös emberen, azon a 28 értetlen szemen, és az arcukon fintorgó alakot felvevő szájukon.
Egy laza mozdulattal elpöccintette a kávét az asztal közepe felé.
 - Hibás gépek vagytok mind. A tanácskozásotok nem több, mint ez a tócsa kávé, ami már senkinek se kell.
Mért lépésekkel elindult kifelé, közben látta ahogyan a bentiek arca egy őrjöngő csimpánz pofájára kezd hasonlítani. És boldog volt. Habár tudta, hogy semmit sem ért el ezzel, sőt elmebetegnek nézik érte, azért jólesett. Volt oka a reakciójuknak, élővé váltak még ha csak állatokká is. Mert ha állatok, az még mindig több mintha gépek lennének.

Szabó Kornél