1792

A 19 éves, vukovári Jelena Pančićot 1991. november 18.-án vitték magukkal a szerb csapatok, miután elfoglalták a várost. Nagy eséllyel megerőszakolták, és még Kelet-Szlavóniában megölték, vagy valamely Szerbia területén található gyűjtőtáborban lelte a halálát.

" Minden nap úgy fekszem és úgy kelek, hogy Jelenára gondolok. Gyakorlatilag 33 éve nem alszom, nekem még mindig 1991 jár a fejemben, és ez így is marad, míg meg nem találom a lányomat. Megtudnék bocsájtani a gyilkosának ha bocsánatot kérne, de tovább lépni nem tudok." - nyilatkozza Milka Pančić, Jelena édesanyja a Vecernji.hr-nek. Egyes információk szerint négy másik fiatal nővel együtt Daljba vitték őket, Jelena volt a legfiatalabb, azonban ennél többet nem sikerült kideríteni több, mint 30 év alatt. Annak ellenére sem, hogy Pančić személyesen járt többször is Belgrádban, ahol Aleksandar Vučić szerb elnök is segítséget ígért. A Jugoszláv Néphadsereg archívumait azonban senkinek nem áll érdekében megnyitni. Sem Jelena, sem másik három társát nem sikerült sohasem megtalálni. " Remélem valaha megtalálják, de már 77 éves vagyok és attól tartok nem élem ezt meg. Sok szülő ment el a másikvilágra úgy, hogy sohasem tudta meg gyermeke sorsát. Ettől félek én is a legjobban."- zárja Jelena édasanyja.

Ez egy történet az 1792 közül. Ennyi eltűntet tartanak nyilván a horvát hatóságok, akiket a honvédő háború után sem élve, sem halva nem találtak meg. Sokuk szülője, férje, felesége, gyermeke, barátja a mai napig reménykedik, hogy valahol élnek még szeretteik. Legtöbbjüknek azonban biztos információja van róla, hogy csak holtestek megtalálására és a végtisztesslg megadására van remény. Közülük a leghíresebb Jean-Michel Nicolier a francia önkéntes, akit a szerbek a vukovári kórházból vittek el, további 200 emberrel együtt, és a II. világháború utáni első szisztematikus népírtás, a Vukovár melletti Ovčarai mészárlás áldozata lett. Brutálisan megkínozták és holttestét a Dunába dobták, mely a mai napig nem került elő. Az eltűnt személyekre minden év augusztus 30.-án emlékeznek.

Az Olimpia és a törzsi, nacionalista ösztönök

Amikor középiskolás voltam, minden lány buzgón igyekezett a legkülönfélébb módon kicsinosítani magát és a legszebbnek vélt ruhadarabokat felvenni a szalagavatónak nevezett kispolgári műúrias veretésének alkalmára. Tették mindezt azért, hogy mindenki lássa milyen szépek, a szüleik pedig szintén ragyogó szemekkel csodálták is őket és gondoltak arra, hogy na, látja mindenki, szülő és diák egyaránt, hogy az ő lánya a legszebb. Persze rohadtul nem nézte senki az ő lányát, mert mindenki a sajátját nézte és mindenki a sajátjáról gondolta, hogy mindenki nézi, hogy az a legszebb. Így természetesen senki nem emlékszik senki másnak a gyerekére, hogy hogy nézett ki, csak arra a hamis tudatra, hogy a sajátja volt a legszebb és biztos mindenki azt nézte.

Azért jutott eszembe ez, mert hasonló a helyzet az olimpiákkal és úgy általánosságban minden nagyobb sporteseménnyel is. Pogány törzsi büszkeség érzése az, ami egy-egy megnyert érem után a nemzet sportokat követő részében feléled. Láthatja az egész világ, hogy azért mikben jó ez a kicsi ország. Persze pont nem érdekel más országokat, hogy Magyarország mit nyert és mennyit. Ahogyan a magyaroknak sincs fogalma arról, hogy teszem azt Bulgária, vagy Albánia mit művelt az Olimpián. Mindenki a saját érdemeit nézi és várja, hogy csodálja más. Pont, mint a szülők a szalagavatón. Annyiban azonban még drámaibban szürreális a helyzet, hogy a szalagavatót egyszer kell túlélni, de Olimpia négy évente van, ez pedig azt eredményezi, hogy a saját előző "szalagavatónkra" sem emlékszünk. 10 évre visszamenőleg mi magunk sem tudjuk, hogy kire és mennyi éremre és milyen sportágban kéne büszkének lenni magunkra, ránk a világnak. Mérhetetlenül hitelét veszti ez a nacionalista jellegű veretés, mikor 100 év alatt 3-4 olimpikont tud megnevezni az átlagember, miközben több száz érmet kiosztanak csak egy alkalommal. A valódi sportérték velejéig leértékelődött és az Olimpia egy cirkuszi, tömegek ösztöneire ható show lett, ahol az egyszeri ember büszkének érezheti magát olyasmire, amihez semmi köze azonkívül, hogy ugyanazon állampolgárság szerepel az igazolványában, mint annak, aki elérte a sportteljesítményt.

Persze tudjuk, hogy ezek mélyen gyökeredző, gyarló, törzsi ösztönök, amelyek háborúk és valós konfliktusok híján a sportba csatornázódtak bele. Természetesen ha a tömeg nem képes krisztusivá vállni sokkal szerencsésebb ha állatias reflexióit inkább ebben éli meg, mint valódi harcokban. A klubok a footballban, a kézilabdában például a törzsi, ősi közösségi élményeknek a manifesztációi, míg a nemzetközi megmérettetések az egész nemzetre kiterjedő nacionalista háború torz másolatát képzik. Legalábbis elméletben, mert a gyakorlatban még ezen állati ösztönöktől vezért képet is sikerült hiteltelenné tenni, tekintve, hogy egy klubcsapatban már nem az adott település emberei mérettetik meg magukat, hanem gyakran magyart is nagyítóval kell keresni benne. Félreértés ne essék, a sportolók azt teszik, amit sportolóként kell nekik és sportkörökben ezek valóban hatalmas elismerések. A tömegemberek zömének törzsi-nacionalsita illúziója azonban már egy sokkal problémásabb lelki folyamat. De ezek a klubok már inkább kapitalsita pénzen megvásárolt projektek, de paradox módon mégis lokális és nemzeti érzületet és büszkeséget kapcsolunk egy üzleti projekthez, ami felettébb bizarr. Bizonyos értelemben az Olimpiai megmérettetés is egy projekt, mert adómilliárdokból épül fel az a struktúra, ami miatt kijut valaki az Olimpiára és adómilliók mennek el rá, hogy díjjazzák sikerüket. S a máskor 50 forintot emelkedő kilós kenyéren is háborgó magyar emberek zöme minden ellenvetés nélkül, örömmel és büszkén fogadja el a tényt, hogy milliói mentek rá, hogy "dicsőséget szerezzenek nekünk és megmutassák a világnak" . Csak persze ezen dicsőségnek csupán az illúzója marad és a világot sem érdekli ez, mert mindenki a saját lányát nézte a szalagavatón, hogy az a legszebb.