Isten azelőtt ismer bennünket, hogy egyáltalán megteremtene. Ahogyan már Jeremiásnak is mondja az Úr: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, már ismertelek." (Jer 1: 5) Mivel az egész kozmoszt, annak minden fizikai törvényével, és magával az idővel együtt is Isten teremtette, nyilvánvalóan idő felett is áll. Tehát Isten már annak tudatában teremt meg egyáltalán bármely lelket, hogy annak előre ismeri a sorsát, döntéseit és életének végkifejletét. Felmerül a kérdés, hogyan fér ez összes az örök pokol létezésével?
Mivel mindenekelőtt csak Isten létezett, ezért minden, amit teremtett az belőle teremtetett és benne is áll fenn. Az örök pokol egy olyan hely, amely azt feltételezi, hogy Istenen belül konstans létezik egy "lyuk", egy nem-Isten szféra, amely teljesen ellentmond annak, hogy Isten végső soron tökéletes legyen. Ellentmond Isten végtelen szeretetétnek és kegyelmének is, ha hagyja, hogy lelkek örök szenvedésben leledzenek, miközben annak tudatában teremtette meg őket, hogy elkerülhetetlenül tudta ezen végzetüket. Maga Pál apostol írja Timóteusnak, hogy Isten olyan "aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére." (Tim. 1:2). Ha a Biblia szerint Isten akarja, hogy mindenki üdvözüljön, de létezik az örök pokol, akkor ez esetben Isten nem képes az akaratát érvényesíteni, vagyis nem mindenható. A Biblia három fő dolgot állít Istenről: mindent tudó, mindenható és a legteljesebb szeretet egyben. Az örök pokol létezése minden esetben legalább az egyik tulajdonságát kizárja. Mi hát a megoldás a Jézus által is sokat emlegetett halál utáni gyehenna problémájára?
Nos, kezdetben, az ókeresztény körökben egyáltalán nem volt ilyen kőbevésett és elfogadott az örök pokol dogmája, mi több, az ideiglenes, javítócélú, megtisztító létsík volt az uralkodó nézet. A legjelesebb egyházatyák közül, mint Origenész, Alexandriai Kelemen, Nüsszai Gergely, mind az ideiglenes, tisztítótűz állapotát hirdették. Ezek a görög kultúrkörben, az ógörögöt anyanyelvi szinten beszélő teológusok vonatkozásában azért sem meglepő, hiszen a Bibliában használt αιών (aion) szó egyáltalán nem jelent feltétlen örökkévalóságot. Márpedig ez a szó áll azon a helyen, amelyeket "örök szenvedésnek" és hasonló, pokolhoz köthető létállapotnak írnak le napjaink fordításaiban is. Pedig az aion egy határokkal rendelkező időszakot jelent az ógörög nyelvben. Több írásban is, (pl. Homérosz) az emberek földi életének leírására használja, de gyakran jelenik meg korszakok leírása esetén is, mint Krisztus előtt, vagy utáni szakasz. A probléma gyökere valahol ott keresendő, mikor az evangéliumokat latinra fordították és megszületett az első latin nyelvű Biblia, a Vulgata. Ebben már az aion fordítása az aeternam lett. Ennek a szónak pedig a latin jelentése valóban "örök". Ettől kezdve a 4. században jelenik meg Augustinustól kezdve az örök pokol felfogása, majd dogmája, amit végül a reformáció során sem vizsgáltak kellőképpen felül a keresztény egyházak.
Mára abban a paradox helyzetben találjuk magunkat, hogy keresztény felekezetek ágálnak az örök szenvedés és végtelen pokol álláspontja mellett, a kegyelem számunkra érthetetlen, hitből fakadó, Isten végtelen szeretetének lehetősége ellen, mely valóban minden általa teremtett lényt az üdvösség gyönyörével ajándékoz meg végső soron. Márpedig ha a Szentírás Istenképét vesszük alapul, amely előre tud mindent, mindenre hatalma van és bármire képes, s végtelen szeretet ő maga, akkor aligha vethetjük el ennek a lehetőségét, mi több a Biblia is több helyen utal erre:
"Mert ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi. Azután jön a vég, amikor átadja az az uralmat Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden fejedelemséget, minden hatalmat és erőt. Mert addig kell uralkodnia, míg lába alá nem veti valamennyi ellenségét. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. Mert Isten mindent az ő lába alá vetett. Amikor pedig azt mondja, hogy minden alá van vetve, nyilvánvaló, hogy annak kivételével, aki neki alávetett mindent. Amikor pedig majd alávettetett neki minden, akkor maga a Fiú is aláveti magát annak, aki alávetett neki mindent, hogy Isten legyen minden mindenekben." (1.Kor.15: 21-28)
Itt Pál gyönyörűen írja le azt a folyamatot, ahogy az Isten terve beteljesül, s minden alárendelődik az ő tökéletességének, s mindent befog tölteni. Csak Ő lesz, "minden a mindenekben". Ez pedig meg nem tért szenvedő lelkek létét csakúgy kizárja, mint azt a szférát, ami egy nem jóságokkal teli pokoli szféra lenne. De Pál még így folytatja ezt a szakaszt:
"Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük?" (1.Kor 15: 29)
Itt az apostol már azon hívekről beszél, akik már elhunyt emberekért keresztelkednek, azok üdvösségének reményében, melyet az apostol egyáltalán nem zár ki vagy ítél el kardinálisan. Ahogyan Jézus kereszthalála után is "alászállt a poklokra" és ott hirdette az evangéliumot már fizikailag halott lelkeknek. Természetesen kardinális különbség van a Jézus élete előtt élt (ergo őt meg nem ismerhető) emberek és a Jézus után, annak tudatában meghalt emberek között, azonban már láthattunk a Bibliában mégiscsak példát arra, hogy földi élet vége után nyerjen valaki üdvösséget. Jézus is azt mondja:
"Most megy végbe az ítélet e világ felett, most vettetik ki e világ fejedelme. Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket." (Jn. 12:31-32.)
A mindenek szó itt πάντας, aminek jelentése valóban "mindenki/ összes/egész". Vagyis Jézus itt utal arra a korábban Pál által említett folyamatra is, amiben Isten alá rendelődik folyamatában minden, s melynek egy szakaszában e világ pusztulása után az összes embert és teremtett létezőt magához emeli.
Fontos kiemelni azonban, hogy ez a keresztény univerzalizmus semmiképpen sem valamiféle tét nélküli vélemény. Nem jelenti azt, hogy Jézus hiába halt volna meg értünk, s a megtérés, a megszentelődés és a bűnös élet elhagyása ne lenne égbekiáltóan szükséges. A pokol igenis valóságos, létező létállapot, amelyet mindenki, minden erejével elakarna kerülni ha ismerné milyen, még akkor is ha célja nem a büntetés, hanem a saját magunk bűneivel és romlottságával való szembesítés, ebből fakadó kínszenvedés és lelki gyötrelem, melyet nem hordozott el Krisztus halálával az érintett pokolrajutó helyett. Fontos megállapítani, hogy valószínűleg időtlen létállapotról beszélünk a mi földi felfogásunkban, ahol a mi álltalunk ismert idő nem létezik, ennél fogva valóban örökkévalóságnak élhetjük meg az ottani tapasztalatokat. S bár ezen tapasztalatnak a célja, hogy megtisztítson lelkileg, ez korántsem kellemes módja annak, ha már a tűz hasonlatot alkalmazza Jézus is. " A mi Istenünk emésztő tűz" - jelenti ki Pál a zsidókhoz írt levélben (Zsid. 12:29). Senki nem kívánhatja az emésztő tűz végtelennek látszó gyötrelmét, ahelyett, hogy Jézus Krisztus útját járva, itt a földön, egyértelműen időhöz kötve éli meg a krisztusi élet lelkiismereti, s egyéb szenvedését ebben a bukott világban.
Sokan fogadják el, hogy a valóban örök pokol elmélete nem összeegyeztethető Isten szeretetével, mindenhatóságával és mindentudásával, de óvva intenek attól, hogy ezt híreszteljük, hiszen a pokol bűntől visszatartó ereje kárba vész és nem térnek meg annyian. Azonban nem a félelem Istenét ismerjük, aki fenyegetéssel és büntetés kilátásával térít magához. Ugyan miféle megtérés az, amely csak a szenvedés félelme okán nem követi el a vágyott bűnöket, s nem pedig az Isten iránti hála és szeretet érzése készteti arra az életre, amelyre a Mindenható hívott el bennünket. " Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét" (2. Tim. 1:7)", Isten valódi szolgálata, s a valódi megtérés az, ha az ember önként, őszintén szereti, csodálja és rajong azért a jóságért, ami Istent jelenti, s ha kell szenved értük, mert helyesnek véli akkor is, ha nincs kilátásban végtelen gyötrelem ennek ellenkezője esetén sem. Isten nem a rettegéssel és félelemmel vonzza magához a lelkeinket, hanem tökéletességének és hatalmasságának, végtelen kegyelmének és bölcsességének csodájával, amely vagy így, vagy úgy, de megment mindenkit, még magát a Sátánt is, az "aionok, aionjának" végén az Ő hatalmas dicsőségére, és végül csakis a mi mindenható Atyánk lesz a minden a mindenekben.
Horváth Martin
