Ritka, hogy aktuálpolitikai közéleti szereplőkről írnék, de Sólyom László esetében kivételt teszem. Nem azért, mert olyan izgalmas, hanem éppen ellenkezőleg, olyan unalmas személyiség volt. Ez pedig pozitívum. Politikai-világnézeti szárnybontogatásom kezdetén lett köztársasági elnök, egy olyan világban, ahol az aktuálisan kormányon lévő pártok akarata ellenére nyerte el ezt a pozíciót. Ezt sem előtte, s végképp utána nem mondhatta el magáról senki. Színtelen-szagtalan száraz jogász volt, aki már az Alkotmánybíróság elnökeként sem volt tisztába a politikai csetepatékkal, mindent csak az eszmei, alkotmányos jogi szempontból vizsgált. Köztársasági elnökként, a jobboldalnak baloldali, a baloldaliaknak jobboldali volt. Ódzkodott a posztkommunista-liberális kormányzat irányvonalától, s szerényre szabott jogköreivel igyekezett azoknak általa etikailag kifogásolt ügyeit hátráltatni. Nem feküdt le azonban az egyre radikalizálódó jobboldali ellenzéknek sem, s kritikája tárgyát legalább annyira képezték ők, mint a szoc-lib kormányzat. Elvből tagadta meg a pufajkás Horn Gyula kitüntetését elkeserítve a hatalmukat átmentett, kormányon lévő egykori elvtársait. Miközben a vadul posztkommunistázó posztfasiszta folyamatokat is egyre jobban elítélte. A korcs és hibás alapokon álló liberális demokráciában a szűkre szabott köztársasági elnöki pozícióból a legtöbbet hozta ki személye által, olyan egyensúlyt és karaktert képezve a posztnak, amire sem az SZDSZ beépített ügynökeként a konzervatív kormányt nemtelenül gáncsoló Göncz, sem a későbbi Fidesz-bábok nem voltak képesek. A végletekig polarizált, ideológiailag fanatizált magyar társadalom sem kiköpni, sem lenyelni nem tudta jelenségét. Unalmas, szürke, színtelen-szaktalan jogász ember volt. Olyan, amilyennek papírforma szerint egy demokráciában kikéne nézni egy közhivatalnoknak. A sérült liberális demokrácia utolsó köztársasági elnökeként a csúcsra járatta, ami elviekben kihozható a posztjából, hogy leköszöntével végképp kezdetét vegye az illiberális demokrácia pozíciókat eljelentéktelenítő kirakat-emberek sorozata. Egymagában testesítette meg azt az örök igazságot, hogy ha egy demokrácia jól működik, az emberek nem foglalkoznak a politikával, ellenben minél inkább félresiklik, annál inkább áthatja az emberek életét a politizálás. Egy ideális világban minden politikus és közéleti szereplő úgy nézne ki, mint ahogy Sólyom László kinézett. Színtelen-szagtalan, unalmas és érdektelen figura, aki teszi, azt amit elvileg kell neki a jogszabályban foglaltak szerint, akire senki nem figyel, s nem is jegyzik meg a sok szürke alak között. Neki személyes érdeme, a magyar közéletnek pedig szégyene, hogy tudunk rá emlékezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése